Az első csata
Egymagában áll, várja a holdat,
Figyeli: a felhők tovaúsznak.
Percek múltán a táj oly nyugodt lesz,
Hogy a homályt harapni lehetne.
Elmúlt a várakozás ideje,
Elindul hát, várja már kedvese!
Boldogságuk ma csúcspontjához ér:
Két ifjú elveszti szüzességét.
Bizton és kimért léptekkel halad,
Akár egy békés, éji fenevad.
Nem hagy nyomot, teljesen nesztelen,
Csak a szél zajong e temetőben.
A ravatalozónál megáll, s vár;
Egy végső, mély lélegzetet okád.
Kinyílik az ajtó, s ő bemegy
Éppen mikor az eső elered.
Egyedül vannak végre, csak ketten,
Ma éjjel csak övéké e terem.
Bár odakint veszett vihar dühöng,
De idebent csak a szív hangja döng.
S a fiú nem bírja már így tovább;
Letépi kedveséről a ruhát,
Utolérte ismét a régi vágy:
Csak szeretkezni egy éjjelen át.
Elkezdődött hát az ő csatájuk,
Helyén a táblán az összes bábu,
Királynő tarol, a király kilép,
Hogy leigázza az ellenfelét.
A sereg előretör hasztalan,
Hisz a szerelem háborújában
Nem számít csak a két fél vezére:
Kemény királya, s lágy királynője.
Hosszú órák után gyér fény csillan,
És a hajnal ereje beillan;
Ezt a csatát egyszerre nyerték meg,
Nincs most se fekete, se fehér sem...
A gyönyört nehéz megszakítani,
De néha muszáj másnak engedni:
Az idő nem áll, nem kegyelmezik,
S a fiú feláll, csókkal búcsúzik.
Sokkal szebb volt, mint gondolta volna,
Szemében mégis egy könnycsepp csillan,
Bánja: kedvese nem érezhette,
Hiszen ma lesz a lány temetése...
