Ezen a földön
Idejöttünk mi egynéhányan,
Félve néztünk a távolba.
Nem láttunk mást csak a pusztulást,
És a végtelen elkárhozást.
Érezzük, hogy elragad a vágy;
Melléjük szegődünk, nincs határ.
Rombolunk, pusztítunk, mocskolunk,
De már nem elég, mást akarunk.
Túllépünk rajtuk, szánalmasok...
Mert nekünk már csak a vér ragyog
Szíveket tépünk, s feketítünk,
Más életnek nem kegyelmezünk.
Felemel minket a zavargás,
És gyönyörködtet a rothadás:
Beleket tépve, vérben úszva,
Könnyeket a porba tiporva.
S ha egy véres kisgyermek talán
Épp sírva kegyelemért kiált,
Akkor mi ott leszünk, s nevetünk,
Szenvedjen, hisz' mi is szenvedtünk.
Az élet már rég nem egy álom,
Érzed ezt te is a válladon,
Lenyom a teher, mint a keser,
De az idő tovább menetel...
S hol vérben fürdenek Véreink,
Hol már sírva hullnak őseink.
S hol mégis fájdalmat nem érzünk,
Akkor mi ott leszünk, s örvendünk.
