Nincsen lehetetlen
Egy ember a templom előtt áll,
A kedvesére gondol, s csak vár,
Nézi a nap gyenge sugarát,
Mely eltűnik a domb oldalán.
A régi vágy felizzik benne,
Szívébe markol a szerelme;
A kedvesével akar lenni,
S a csókjaival szeretgetni...
Majd mint villámcsapás, elindul,
S elkezd ásni mélyre oly vadul.
Érzi munkája minden gyöngyét,
S élvezettel nyalja a könnyét.
Senki sem állhat már közéjük,
Hát beteljesül a szerelmük,
Végre most ismét ölelheti,
S ízét ma újra élvezheti.
Éjféltájt befejezte művét,
S most ott fekszik mellette ismét,
Élvezettel testét markolja,
S meztelen lényük egybeolvad.
De az idő nem kegyelmezett,
Szétrágta a halott szerveket;
Szertefoszlik a száraz húsa,
Porló hamuként hull a porba.
Őrület talán, mi még hajtja,
Vagy a szerelem patrónusa?
Eszét vesztette már réges rég,
Mégis ma éjjel boldog ismét...
