Nyugalom
Egy boldogító csend a magány,
Mely a tömegben is megtalál.
Olyan finoman közeledik,
Azt sem érezni, ahogy elvisz:
Megragad, majd kitép e létből,
S lassan megvéd a félelemtől.
Nyugalom szállja meg a lelket,
Elűzve minden rossz felleget...
És az idő oly' csendesen áll,
S a szív most csupán halkan vár:
Vár a semmire, van magának;
Alig dobog, mégis úgy szárnyal,
Mintha utolsó napja lenne,
S holnaptól már minden megszűnne.
Végre most végtelenül nyugodt,
S egyre csak várja a holnapot.
