Ősz-tél
Lombhullató idő, közeledő halál...
Egy gondolat emészt: mindennek vége már.
Lassan elhal a természet, elhal a nyár;
Némán apad az élet, megfolyt a magány.
Lágyak a nappalok, s halkan szól az ének:
Szeleknek hűvös, érzéki érintése;
Fák sárguló lombjának lágy zizegése;
Puha lábak alatt ágak reccsenése.
Kiáltás a szélben, rekedt hang válaszol:
Fák törzsének ropogása elvarázsol.
Újra felnyög az ember: kínja végtelen,
Jöhetne a tavasz, de halál közeleg.
Fehér takaró borítja a földeket,
Lágysága éppúgy fed el minden felleget.
A hontalant könyörtelen megemészti,
Meleg otthonban a szívet erősíti.
Csendes és gyönyörű, mert némán kegyetlen,
Nincs különbség vég és kezdete között sem.
Az ősz és a tél testvérek, és oly' szépek.
De tőlük fél mégis sok kis apró lélek...
