Sírhely
A temető csendes, nem éri a szél,
Egyetlen fa áll e szent hely közepén.
Alatta egy sír, mi szinte elenyész,
Hullott levelek fedik el milétét.
Egy halottat takarva önmagába,
Védelmezi, többé semmi se bántsa.
Ne érje napfény, s már soha semmi szép;
Csak nyugton nyugodjon végső nyughelyén.
S az örök feledés homályába vész,
Nincs már ki sirassa elmúlt életét.
Nem érez többé se kínt, se fájdalmat,
S nem szerethet, mert neki már nem szabad.
A sötétség homálya burkolja be,
Kínozza a testét és emészti fel.
Még ha hitt is hajdan az egy Istenben,
csalódnia kellett, nem lelhette meg.
A temető csendes, nem éri a szél,
Mégis lehullik egy tarka kis levél
Elsárgultan, az őszi éj közepén.
Őrzi ő is immár halott fekhelyét.
