Tétlenség
Suttogó neszek ordító sokasága
Dereng fel a messzi homályba.
Mind bizonytalanság árnyékát sugallja
Féltve őrzött lelki hazámban.
A tenni akarás és a lépés vágya
Kerít lassan a hatalmába,
És süllyeszt az idő roppant mocsarába
A lélekgátló komor árnya.
A félelem ott lebeg, mint kelletlen kép;
Mindig, s mindenhol csak engem néz.
Halotti csöndben figyel, majd előrelép,
Nevetve szúrja belém kését.
Majd elfog a megkeseredett szeretet...
Nem sírok már, nem is nevetek,
Csupán lelkemben fázva, némán remegek,
S a szememben minden véres lett.
