Vámpír titok
Hörögve zendül a túlvilági ének,
Dicsőítik mind a vég nélküli véget.
A halál illúziója a gyengéké,
Ő felettük nincs erő, mi bevégezné!
Röhögve ízlelik minden élők vérét,
Nap elől megbújva, de nem félelemért,
Hisz' az áldozat igazán csak akkor szép;
Ha nyugodt, s ízletes véget ígér az éj.
Az örök kérdés, vaj' hová veszett haláluk,
És mik ők, talán mind csak halhatatlan bábuk?
Miben rejtőzik titkuk, mely élteti mindazt,
Mi már ígyis élettelen testekből fakad?
Még ha koporsó is hálójuk, nem halottak,
Sokkal többek mit az ember róluk gondolhat.
Nem démonok, sőt többek ők minden élőnél,
Csak nézd, lásd, hogy mit sugall róluk a teljes kép!
Nem árt nekik semmi, mi embert ledöntene,
Csak ha fejetlen végzi egyikőjük teste,
S ha a szívük hasad, véges lesz a végzetük...
Így a kép összeáll, mit is hordoz a létük!
Emóció-ráció: a két ellentét,
Mint érzelmet és értelmet nem vetnek szét.
Egyesülnek bennük elválaszthatatlan,
Így titkuk az ésszerű szerelemben van.
Kell ez az embernek, kell a tudatosság?
Nem lenne akkor túl nagy bennünk a nyomás?
Bármi is a válasz, úgy küzdve küzdhetünk,
De mélyen tudjuk: szerelem a végzetünk...
