Cím: Draw
Író: Matsu
Korhatár: Nincs
Megjegyzés: Nem magyarázok semmi ide nem illő mondatot, vagy rejtett információt tartalmazó kifejezést. Mindenki vonja le belőle a saját következményeit. Figyeld a betűket. Hallgasd, hogy mit mondanak neked.



"Öntsünk hozzá annyi tejet, hogy jól formálható masszát kapjunk."
Megragadtam az eszközt, és unalmamban a puha fához nyomtam. Csak egy vonalat akartam megengedni magamnak, de féltem, hogy még az is elgörbül ferde kezemtől.

Roppant. Csattant. Robbant, az én szívemben. Lezuhant. És hatalmasat koppant. Belémfúrodott.

Én félve emeltem fel, és hangot adtam megállapításomnak. Ez eltört. Sokáig néztem, belefért így két darabban a tenyerembe. Ő felnevetett, miközben a tejet adagolta. Nevetve szidott. Azt mondta van másik, én meg szívemből, nézve a kezeim között, általam meghalt szépséget, bocsánatért esedeztem. Megígértem, hogy kap egy másikat. Nekem egy csomó van még.

De ez eltört. Ezt én törtem el. Magamat törtem el vele. Az álmaimat, a céljaimat, melyekért könnyekkel küszködve törtem magam.
Ez lenne a jövőm? Ez a törött eszköz? Amely ilyen könnyen eltört? Csak egy vonalat akartam húzni vele az asztalra, és kettéhasadt, a szívemmel együtt.

Ez jel. Jel, hogy az álmaimért folytatott harc során elbuktam. Hősiesen? Dehogyis. Arccal a sárba.

Még sokáig bámultam a töredékeket. Sírva néztek vissza rám; Szenet sírtak a kezemre. Mély, fakón csillogó fekete szenet bőgtek rám. Én magam adtam fel az álmaim. És megkaptam a jelet. Ott feküdt a kezemben, széttörve. Általam.


Én csak azt akartam csinálni amit szeretek. Engem soha, senki nem kérdezett szívem vágyairól. Az álmaimba nem nyert belátást senki. Nem akartak. Nem érdekelte őket, mit akarok, mik a céljaim. Kitaposták előttem az utat, és nekem azon kellett végigmennem. Nem mehettem másfelé. A szabad akarat számomra a mai napig ismeretlen dolog. S most én magam vontam meg magamtól azt. Én tettem bele a tolltartómba az eszközöket. És én mondtam, hogy jó darabig nem fogom onnan kivenni őket.

Miért?

Régen szívemből húztam vonalakat. Régen nem érdekelt, hogy görbék, nem érdekelt, hogy nevetségesek. Tiszta szívemből alkottam minden egyes firkámat, és ma már nevetek, de akkor el voltam ragadtatva. Akkor szépek voltak. Akkor jó volt, akkor élveztem, akkor csak örömkönnyeket hullajtott fakó szemem, s most félek attól, ami mindig is az életet jelentette nekem. Ott fénylik gyönyörűen, szűz fehéren előttem, s én félek tőle. Ő vár engem, ő nekem adta magát, de én félek. Nem tudom elkezdeni. Amitől régen nevettem, most sírok. Keservesen. Hófehér papírra arccal ráborulva rázkódik görnyedt testem, s csak átlátszó cseppeket rajzolok.
Szívemből?

Vissza a lap tetejére