Egy öngyilkos naplója.

Cím: Egy öngyilkos naplója
Író: Matsu
Korhatár: 16
Megjegyzés: Semmi visszataszítót nem tartalmaz, ahogy lemont se, de a fokozatosan naturalista ábrázolásmódba való haladás miatt adnék rá egy 16-ost.

Február 4. 7:13
Már bennem régóta nyugvó szélviharként tört fel a megnyugvás lehetősége. Leperegtek az első képfoszlányok a szemem előtt, láttam rongyos életem. Rongyos, rövid, eltékozlott életem, mely nem is fut oly régóta... De nem akarok tovább. Gondolj bele, 18-20 évessé érsz, vért izzadva megszerzed az érettségidet, keresel munkahelyet, vagy a továbbtanulás lehetőségével élsz. Aztán elveszel valami semmirekellő rihonyát, csinálsz neki két gyereket, s negyven éves korodban arra ébredsz, hogy megfakult életedbe nem tudsz már színt vinni, magyarán szarra se vagy jó. Reggeltől estig kiteszed tested, s lelked a munkának, majd alszol néhány órát, s kezdődik elölről. És akkor még csak a negyvenedik életévedben jársz... Egy mai ember számára ez az élet játékában a félidő szakasza. Ez a játék, ez a rohadt élet, már ha életnek lehet egyátalán nevezni azt, hogy négy üres fal között tengeted semmirekellő hétköznapjaidat... Ezért akarok elmenni. Nem érzem értelmét annak, hogy éljek. A kritikusok rögtön azzal jönnének, hogy mi baja lehet egy korombeli kisfiúnak? Talán elvették a cumiját? Na ez az, amire már végképp nem vagyok kíváncsi. A misztikusan gyönyörű, végtelenségig kidolgozott porcelán-kisbaba mosolya is széttörik, ha leverjük a polcról. Sőt, le sem kell ejtenünk, elég ha meglát egy olyan porcelánbabát, amely karnyújtásnyira van tőle, s mégsem érheti el. Úgyis megpróbálja, s úgyis lezuhan magától, hiába érzi a szédítő mélységet, mint én. Hív engem, s én követni fogom.


8:06
A konyhában ültem, s elém dobtak valami ételnek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető moslékot. Anyám rám nézett, s azt mondta:
" Eszed, nem eszed, nem kapsz mást! Már ez sem felel meg? Akkor felőlem akár éhen is dögölhetsz! "
Nem szálltam vele vitába, valahol még meg is értettem mért ilyen; egy hete halt meg a bátyám balesetben. Anyám csak őt szerette, vagy ha ez így nem is igaz teljesen, akkor is ő volt az, akit nagyobb becsben tartott, s szerinte csak ő volt alkalmas az életre kettőnk közül... Ebben egyet értek vele, de mégis, miféle anyai szeretetre vall ez a kijelentés? Hangos ajtócsapódás kíséretében megjelent apám is, és káromkodások közepette ócsárolt a kezében szorongatott csekkeket. Ledobta őket az asztalra, s ordításoktól megviselt, sajgó füllel feldöcögök a szobámba. Mocskos szeméttelep ez a világ.


10:23
A délelőttöm további részét az internet társaságában töltöttem el. Képeket kerestem lezuhant angyalokról, s felvágott erekről. Talán kissé abszurd módja a szórakozásnak, de a hozzám hasonló fanatikus személyek már el sem tudnák képzelni az életet ezek nélkül. Ha már net, akkor msn. Fellépek, s nagy vonalakban kiírom személyes üzenetként halálvágyam. Nem azért, mert sajnálatra szorulok, csak szeretném, ha a síromra lapátolt föld esőtől sárrá omlasztott buckája elé térdepelve tisztában lennének majd szavaim súlyával. De mit is akarok én tőlük? Egyből ír nekem néhány ál barát, akiknek csak arra vagyok jó, hogy kihasználjanak, ha kell valami, s csak a szememből allegorikusan kiszűrődő szánalom övezte üveges tekintettel engedtem, hogy eljusson agyamba az engem fogadó, modern köszönési formák tömkelege, például: "xijja, cijja, cuppás, szijjamijja" és hasonlók. Ezek után komolyan magával ragadtak kételyeim, melyek szerint ezektől várom én el, hogy felfogják a halál jelentősségét? Nem méltatom őket válaszra, ám ők ennek ellenére is elecsetelik, hogy milyen boldogok az új párkapcsolatukban. Az én "párkapcsolatom" csak a halálba vezet, még akkor is, ha én életben maradok. Elpusztult, mielőtt megszülethetett volna, de még mindig folyamatosan haldoklik, s felemészt engem is...


12:27
Az egyetlen barátom otthona felé veszem az irányt, ha nem ragadta el őt a halál... Ő az egyetlen, aki megért engem, aki mellettem áll. Ősz van, s szokatlanul meleg. Húsom alá hatol a forróság, belülről éget el. Szemeimben lángolnak a lefelé hulló levelek, rothadnak a sárguló fűszálak, s haldoklik minden, ami csak létezik ebben a kárhozott világban. A magukat "jó nő"-ként emlegető olcsó, üresfejű kurvák a legújabb picsanadrágjukban, vagy hajpánt vastagságú miniszoknyájukban sétálgatnak, faszra kiéhezve tengetik semmirekellő, elvesztegetett, felesleges, siralmas kis életüket, melynél többet ér még egy zsáknyi trágya is a város melletti földekről. Elérek a barátom hófehér házához, végigmegyek a citromsárga előszobán, felsétálok a babakék lépcsőn, s belépek a koromfekete szobába. Leengedett rolókkal épített mentális falat teste, s a napfény közé. Csak néhány, viasszal koponyára égetett gyertya haldokló fénye ténfergett a szobájában. Nyikorgó ajtaját becsuktam, s elmerültünk az élet átitató feketeségében. Mikor a redőnyt tépni kezdi a szél, s verni az eső, hazaindulok, hogy kitisztuljon a fejem az ég zokogásában.


18:23
Az otthonnak nevezett kínzókamra dermesztett magányában uralkodó csendet anyám kiabálása törte meg. Leszidott, mert sokáig elmaradtam. Mert eláztam. Mert engedelmetlen vagyok. Mert így öltözködöm. Mert kék az ég. Mert fúj a szél. Mert a cigifüst büdös. Mert a gázárak emelkedtek. Mert megszülettem. Néma szitkozódásaim egyetlen napszakban sem jutottak el munkára és pénzre specializálódott füleikbe. Puha ágyam is megfojtva ölel. Belefulladok az álmaimba, az el nem ért vágyaimba, édesen, simogatva, takaró képében ölel magához a negédes elszigeteltség a bitang világ mardosó karmai helyett. A karmok csak szorítanak, míg az édes álmok kipréselik testemből azt a kétes bizonyságú lelket. A szorításból megmenekülhetsz, ha kifeszíted izmaid, de a rózsaszínű köd észrevétlenül szivárog be testedbe, s öli ki abból az élet minden apró nyomát. Testemen sajognak azok a pofonok, melyeket ellenségeimtől, rosszakaróimtól a szinte minden embertől kaptam, lelkemet pedig az élet által rám mért ütések nehezítik. Sorra futnak a képek, a koncertek, melyeken nem voltam ott, a bulik, melyekre nem hívtak meg, a negédes szerelem, amely nem csókolta magát ajkaimra... A diszkrimináció, amely minden egyes nap lesújtott rám valamilyen formában... Az élet, ami nem kell nekem, amit el akarok dobni, el messze tőlem, az isten se találja meg, lelkem a pokolba süllyedjen, hideg hullámtól elszállva ássa le magát a jégbe fagyott föld alá, a lángoló pokol kapujában pedig hajoljon meg Luciferre bízva egészét, sínylődve a végtelenségig.


20:41
Élet. halál. sínylődés. fájdalom. Elvesztem? Megtartom? Elhagyom, vagy eladom? Leszaladok a ház alá, közelebb pár méterrel a pokolhoz, a halál fojtó kötelékét kívánom már nyakamra tekerni, kisajtolni éber, kalandvágyó lelkem semmirekellő, megfáradt testemből. Végső búcsút ütök élettelenül a klaviatúrámra, a monitor elhalt fénye festi hulla fehérre a kezem. Nyom a szék, szorít a ruha, melegem van, nem bírom tartani a kezeim, fárad a szem, kényelmetlen már ez a világ, a kipárnázott koporsóban, a jéghideg kripta mélyén lélektől megfosztott testem, csak ott nyerne nyugalmat, csak ott aludna kényelmesen, hiszen akkor már az sem fáj majd, ha évek múltán a rothadó fadobozt ellepi a szú, s szemem gödreiben giliszták lelnek majd oly mértékű megnyugvást, mint amelyet az én lelkemnek ad a rá váró kárhozat a pokol bugyrainak égető haláltusáját futva.


22:09
Forró víz, mint a pokol vize, lángoló, gőzölgő, negédes de íztelen folyadék mossa le a szennyet testemről, s bár csontomig hatol, s vörösre festi húsom, nem éri el tébolygó lelkem s nem elég forró, hogy elégesse azt. Ott vár az a kis testű hideg acél... Vonzódik a véremhez, mint vas a mágneshez... Magas frekvenciájú hangok... azt súgják: " aludj már, a kurva anyád!" Lángol rólam a folyékony tűz, végigpereg nyavalyás húsomon majd visszafolyik oda, ahonnan jött. Én is porból lettem szemétté és elamortizálódnék, ha ez kell ahhoz, hogy újból félresöpörjön az öreg, bibircsókos utcaseprő.


23:20
Csend, Üresség, némaság, a boldogító semmi, a névtelen halál. Nyírfa magasodik az Istentelen mennybe, szék fut a lábaim alá, s két semmire sem alkalmas húsnyúlvány a testemből ráköti a halált a fára. Fénytelenül matt éjjeli csillogás, éjszakába hullt levelek fától elszakított véres erekkel fonnyadtan bűzlenek a sáros mocsokban. Süvítő, sikító, szél szól hozzám, fújja felém a halál kacaját, tudatja, eljött értem. Csillagok felé néznék, de szemem nem láthat többé szépet. Apró csepp formában láthatatlanul zuhannak le a koszos földre a fénylő égitestek. Elmém hulláját hordozó bőrbe burkolt koponya tolja magát bele az érdes halált megtestesítő eszközbe, s hagyja, hogy nyakán azt a velejéig romlott vörös életet a beszűkült kék erekben lilává szorítsák. Hol a levegő? A félelemmel együtt tűnt el, sőt, ha vele ment, akkor soha nem is szívott orrom oxigént, halottnak születtem, érvénytelen senkinek, de hol a levegő? Hova száll ilyenkor? Meg kell keresnem , nekem utána kell mennem hisz körülvesz, de hulla agyamba nem párolog bele. Hol vannak a sötét színek, véráztatta szemeim vörösbe játszanak, könnyek kergetőznek vérrel, a retinám lökte őket le arcomra, majd a földre vezette azokat a vonzalom. A vonzalom, a pokolnak kell a vérem, a pokolnak kell a lelkem, de hol a levegő? Hol vannak a színek? Mért verdesnek végtagjaim, kapálóznak a kiálló húscafatok a testemből, nekem nem kell az élet, a lelkem akar épp kiszakadni, de testem tudja, hogy a hideg föld, s az enyészet martalékává válik, hogy semmivé lesz, s soha nem szállhat oly mélyen a föld alá mint lelkem, s most egymással vívnak harcot, de nyugodj meg testem, lélek ide vagy oda, már úgyis rohadt vagy. Elrohadtál már akkor, mikor megszülettél, a föld alatt feküdtél még akkor is mikor szelek szárnyán szárnyaltál, engedd, hogy keservesebb sorsot kapjon a lelkem, hadd égjen ő, s te csak bízd magad a férgekre! Testem, akit soha nem ölelt vágyad tárgya! Lelkem, ki nem talált társra annak a lánynak személyében, szerelem, te átkozott kín, te semmirekellő gyötrelem, eméssz fel teljesen, vagy hagyj már békében haldoklani! Szállj ki belőlem, szerelem, én nem megyek utánad, ne tarts fogva, nem vagyok a játékszered, kérlek, engedj, nekem utána kell mennem, utána, a színek után, de... Hol... a... levegő?...








 

Vissza a lap tetejére