Cím: Művésznek születni

Író: Matsu

Korhatár: Nincs

Megjegyzés: Amikor magával ránt a tehetségtelenség, és az életre való alkalmatlanság érzése... Fincsi... Csontajtó = koponya... Mindenkinek, aki könnyek által tanul/tanult meg rajzolni.

Koholmány. Aljas másolat egy utolsó senkiházi csaló szenéből fogantatva. Túl finoman görbülnek azok a vonalak, túl ében fekete az a grafit, túlságosan csillog, ám mégis matt rajta a fénylő sötétség. Minden egyes millimétere ki van dolgozva úgy, hogy még a nagy könyvbe sincsen akképpen belevésve... Nem, ez nem koholmány, ez illúzió. Mentális csalódást keltő színes, csillogó semmi, mert olyan művész a földön nincsen, aki így húzza a vonalakat a lapra. A nap felfestette magát az égre, én felemeltem a lapot. S mikor a ragyogó égitest lebukott annak szépségétől a föld alá, ismét, akkor tettem csak le a művet. Éjt nappallá téve kerestem a hibát de nem találtam. Nem létezik az a mű, csak a légüres teret markolásztam egész nap, mert olyan nincsen, hogy valaki ilyet kövessen el. Nem létező képen aztán hiba sincsen.

De a szén végigsimította az ujjam, s én enyhén nyitott szájjal, tányér-szemekkel meredtem hüvelykujjamra, s tényleg, tényleg ott feketéllett a nyom, miszerint valós papírt tartottam a kezemben, mert méltatott rásimulni alkotóeszközének foltja. Ujjamat selymessé, szívem szúróssá tette. Belülről marta a kétely, valami csomó gyülemlett fel s minden dobbanásnál tőrként hatolt át a belülről vérző lelkemen is a tudat, hogy ez nem illúzió volt. Mi ő? Ember, vagy valami azonosítatlan faj? Ki ő, hogy zongorajátékával képes volt bevizezni folyton száraz szemeim? Hogy lehunyt szemmel, álmában jobban ugrálnak ujjai a húrokon, mint nekem éberségemben valaha is fognak? S most, most még a szenet is jobban húzza a papírra. Lefestette a szerelmet, portrét készített Isten arcáról, mintha hajcsárként kiáltott volna a vonalakra, hogy tükrözzék lelkét...

S ki látja ennek kárát? A szegény, személyiségét vesztett semmirekellő, kinek nem fog a tolla a rímekre, s nem fut az ujja egy hangszeren sem jól, mosolya láttán a nap inkább elbújik a felhők mögé, semmint visszamosolyog, aki kilóg a sorból, bárhová megy, ki keresi az okot, amiért gyűlölik, s keresi a csúfságot arcán, amiért senki sem tudja szeretni, de nem találja, beszédre meg nem méltatják, s ki könnyel maszatolja már oly sok éve törött szenének ferde, rút, tökéletlen vonalait, s a vörös ajkakat szeméből, és szívéből hulló vérének árnyalatából festi... Az, kinek semmi nem sikerül, ha talál valamit, amiben jó, az az illúzió, s nem az, amikor szembesül azzal, mennyire nem tud semmit, hála egy tökéletes műnek. Nem. Nem igaz, csak másolta. Ilyet nem alkot ember. Nyugalom szállt a lelkemre, biztosan kupírozta valami isteni lénytől. S nézd, emiatt eláztattam hibás, ámde saját művemet, mely szene itt folyik könnyázatottan végig a víztől hullámzó lapon...

Csontajtó nyikorgása.
- Csak féltékeny vagy, mert te nem tudsz olyan jól rajzolni, mint ő. - mélyről jövő hang.
A fogaim, eltörnek mindjárt e szavak hallatán, fáradt szemeim összeszorulnak, s tovább vizezem elrontott rajzomat. Ráhajtom a vizes, szenes-grafitos firkára, hadd fogja meg remegő, rajzolni nem tudó kezem által szült fekete mocska homlokom. Hátam remeg, s én megint gyenge lettem, vagy talán sosem voltam erős. Szipognom kell, egy háború dúl most a lelkemben, s némán csukódik be az ajtó...
Magamra maradtam, sőt, egyedül voltam mindig is. Minden, amit kemény munkával, s erőfeszítéssel elértem, csak néhány hibás, ferde firka. Hát hová a munkám gyümölcse? Hát mit érleltem éveken át? Van értelme dolgozni annak tudatában, hogy van, aki művésznek született? Ő nem dolgozott érte, semmit, az első műve vetekedett az én százezredik munkámmal, s mégis... Mégis engedem, hogy ujjaim simogassa a szén, s most olyan mélyen lehunyt szemekkel húzok esetlen vonalakat egy számomra bepiszkolt, hófehér lapra...

Vissza a lap tetejére