|
„ ... nem azé, aki akarja, |
|
DEBRECENI REFORMÁTUS KOLLÉGIUM |
|
Csináljunk
csoportképet! (avagy
milyen volt a 2006-os olasz kirándulás) Május 20-án szombaton késő délután indultunk olaszországi utunkra a „hazai pálya tájékáról” – tehát a Dóczy elől. Indulásunkkor még csak nem is sejthettük utunk végkimenetelét, a ránk váró eseményeket és kalandokat. Ahogy beszálltunk a buszba, ismét részesei lehettünk Ablonczy Béla tanár úr vallásórán is megtapasztalt fegyelem iránti éhségének, ezért sokunkban az a kicsiny gondolat motoszkált, hogy még nem késő leszállni. Az úton minden rendben zajlott, bár mindenki elképzelheti, milyen fárasztó és kimerítő tud lenni az ilyenfajta csoportos közlekedés. A déli órákban meg is érkeztünk Jesolóba, ahol egy kevés várakozás után mindegyikünk elfoglalhatta aznap éjjeli szállását. A gyors lepakolás után csoportunk tagjai szétözönlöttek a tengerparti település utcáin és vízpartján, és lehetőségünk volt egy kicsit fellélegezni a szardíniadoboz stílusú utazást követően. A kiadós és - mindegyikünk egybehangzó véleménye szerint is - kényelmes alvás után reggel indultunk tovább és későeste érkeztünk meg a dél-olasz nyaralóhelyre, Salernóba. A hely – véleményünk szerint – nem tekinthető az angyalok becses tulajdonának, mert bár a táj és a város gyönyörű, nagyon szemetesek az utcák.
Kedd reggel várt minket a hely, amit annak birtoklóján kívül senki sem tekintett színháznak, mi inkább külvárosi művelődési háznak néztük. Megtekinthettük egy Szicíliából jött diákcsapat előadását, Bernstein West Side Story című musiceljét énekelték angolul. Cserébe ők is megnézték a mi próbánkat, és a beszélgetés során kiderült, értékelték, hogy olasz nyelven tanultuk be a darabot, A párizsi Notre Dame című musicelt. Az igazi megmérettetés szerdán 10-től várt reánk, amikor a zsűri előtt kellett bemutatnunk a produkciónkat. Sajnos az előadás közönségeként jelenlévő iskolások magatartása kívánni valót hagyott maga után. De elmondhatjuk, hogy mi megtettünk mindent! A technika ördöge sem tudta megzavarni az előadást! Kísérőtanáraink és művésztársaim számára is meglehetősen nagy csalódást okoztak ezek a gyér körülmények, melyek igazán nem voltak méltóak ahhoz a rengeteg munkához, amit mindnyájan végeztünk a próbák során. Az előadás után úgy éreztük, az a lényeg, hogy túl vagyunk rajta, és már csak az édes részét kell az ottlétünket szimbolizáló tortából magunkhoz venni.
Salernói tartózkodásunk során a reggelit a diákszállón, míg az ebédet és a vacsorát egy hangulatos pizzériában (ahol nem csak pizzát szolgáltak fel) fogyaszthattuk el. Ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy az olasz konyhaművészetbe is betekintést nyerhettünk. Strandoláson és városnézésen kívül a vezetőség még egyéb programokra is elvitt minket, láttuk például Pompeit, Herculaneumot és Paestumot, és – távolabbról – a Vezuvot. Ezek is érdekesek voltak, de szerintem a legélvezetesebb az a „csoportkép-készítés” volt, amit mi, a szereplők, olasz anyanyelvű társaim és felnőtt kísérőink kiviteleztünk. Lehet, kicsit furcsán hangzik az írásom címe, de természetesen nem csak Ablonczy Béla tanár úr óránkénti kezdeményezéseiről akartam írni, hanem arról a véleményformálásról, amit ez a kirándulás adott számunkra. A szicíliai diákok és tanáruk például a West Side Story színpadra hívásával térségük agresszivitás elleni harcát és az erőszak feleslegességét demonstrálták. Az én véleményem szerint ez egy hatalmas előrelépés, mivel a helyzetet világosan látó fiatalokkal rendelkezik ez a tábor, akik hiszik és előbb-utóbb véghez is viszik ezen elvek gyakorlatba ültetését. Belegondolva a szicíliai fiatalok helyzetébe és látva előadásukat – melyet számtalan rájuk jellemző motívummal tarkítottak - igazán jó képet alkottunk róluk. Örömmel csalódtam abban az előítéletben, hogy Dél-Olaszországban csak fegyveres maffiózók élnek
( … ) A Jesolóban tett rövidke, bár élvezetes tartózkodásunk alatt bennem komolyan élt a vágy, hogy végre a szépen kiépített és tisztán tartott városka után megláthassam az igazi Olaszországot. Azt, amelyik talán nem olyan színes és szemet gyönyörködtető, mint észak, de legalább tele van régi, értékes műemlékekkel, melyek az olasz történelem és kultúra gazdagságáról mesélnek. Meg kell vallanom, ez a törekvő kíváncsiságom nem talált pozitív látnivalókra, mert Salerno város szemétszállítással megbízott cége az erre szánt pénzből nem az utcán szépítgetett, és pláne nem a többség javára. Az ott élő emberek lelkiállapotát is remekül tükrözi a szemetes város, a dudáló és ordibáló HMCS-k hada, és az is, amikor láthattuk, hogyan tépik le a plakátragasztó fiúk a nem az ő munkáltatójuk által kiragasztatott politikai reklámanyagot, felragasztva sajátjukat, és a járókelők „patájára” bízva az eltávolított papirosok lebontását. Ez persze oda-vissza működött, minek köszönhetően napról napra változott az utca képe, és a városba látogató turista pár nap elteltével nyakig gázolhatott a politikában és az egyéb szemétben.
( … ) Annak viszont őszintén örülök, hogy ilyen körülmények közepette is sikeres volt látogatásunk, mivel szereplésünket Szimpátia-díjjal jutalmazta az olasz zsűri, ami a különféle kategóriákban kihirdetett díjak között is szép eredmény. Nekünk tehát sikerült megmutatni, illetve elismertetni a pedáns magyar munka gyümölcsét. Álljon ezért egy képzeletbeli csoportképen mindenki együtt, akinek köszönet jár a salernoi útért: - Serráné Budaházy Zsuzsa tanárnő, aki felvállalta az egész út megszervezését, a színdarab betanítását, a jelmezek elkészítését - az iskolavezetés, mert támogatta a fesztiválon való résztvételünket - a szüleink, akik meghozták az anyagi áldozatot, hogy utazhassunk - Éva néni, Ablonczy tanár úr és Lucano bácsi, akik kísértek minket az úton - és álljon a kép közepére Zsuzsa néni mellé Cserny „Csösz” Bandi, akinek zenei közreműködése nélkül nem nyújthattunk volna ilyen szép teljesítményt, így szorosan mellette huszonheten mi is ott állunk! Hogy jövőre megyünk-e? Még az is lehet…! J J J Debrecen, 2006. június 15. Ilyés Gábor 11.A |
