Dínócskák Fóruma

VEDD FIGYELEMBE A GYERMEK ÉRZELMEIT!
„A félelem megeszi a lelket!”
A boldogsághoz mindenkinek joga van. Ez vitathatatlan. Még a gyermeknek is, sőt.
Az a bizonyos „boldog gyermekkor” életünk végéig elkísér kedves emlékeivel, amelyeket oly sokszor felidézünk nosztalgikus pillanatainkban, vagy éppen az elkeseredett helyzetekben. Hányszor ad megnyugvást a visszaemlékezés a közösen megélt múltra, az együtt töltött időkre.
A boldogság összetevői szerteágazóak. Most az egyik komponensét, az érzelmeket sétáljuk körül.
Soha nem lehet elégszer ismételni, hogy az óvodásgyermekérzelemközpontú. Az egész világot, az élőlényeket, személyeket, tárgyakat, eseményeket az érzelmek felől közelíti meg. Az érzelemszemlélet folytán választja el egymástól és értékeli a kellemes (kedvelt, szeretett, szívesen vállalt) és a kellemetlen (elutasított, nemszeretem, fájdalmas), azaz a pozitív és negatív érzésekkel kapcsolatos élethelyzeteket a benne szereplőkkel együtt. Miután a realitásérzék még nem funkcionál, (lévén kevés az ismeretanyag), az érzelmek határozzák meg az értékítéleteket is. …
…Az óvodás gyermek boldogság-fogalomköréből először aviszonylagos érzelmi kiegyensúlyozottságot említjük. A megközelítés a nevelő (szülő, óvónő) feladataiból indul ki – mit kell neki tennie azért, hogy a gyermek egy közel azonos érzelmi közösségben, szituációban tölthesse-élhesse napjait a megelégedettség szintjén.
A gyermek nem titkolja érzelmeit, a nyílt megjelenítés azonnal értesíti a felnőttet az aktuális (abban a pillanatban, helyzetben) érzelmekről. A legtöbbször ezeket metakommunikációs jelzések kísérik, tehát felismerésük-megnevezésük nem jelent problémát (mosolyog, nevet, tapsikol — sír, toporzékol, dobálózik). Minden helyzet más érzelemmel kapcsolódik össze, attól függően, hogy a gyermek milyennek értékeli.
A gyermek „elvárja”, hogy figyeljünk érzelmeire. Szinte kiköveteli, vegyük észre, ha jó vagy rosszkedvű (ezt jelzi is számunkra), engedékeny hangulatban van, vagy éppen dacol velünk, jól érzi magát a kapcsolatban vagy elege van belőlünk. Szóval, pont úgy csinál, mint mi, felnőttek. A gyermeknek is joga van a hangulatváltáshoz, pedig ezt nem szívesen vesszük tudomásul. Neki is lehetnek „rossz percei”, napjai, amikor semmi nem jó, amikor mindent és mindenkit visszautasít. Szüksége van rá, hogy időnként „kidühöngje” magát, hozzánk hasonlóan. Nos, ezt kell felismerni és megpróbálni rugalmasan alkalmazkodni hozzá (ahogy mi elvárjuk környezetünktől!)….

…A felnőtt feladata, hogy igyekezzen kideríteni, mi-ki okozza a jó-, rosszkedvet. Az előbbit így tudjuk prolongálni, meghosszabbítani a pozitív hangulatot, amely azonnal átterjed a társakra is. Tapasztalati tény, hogy vidám hangulatban könnyebb hatni a másikra (gyermekre is), el tudjuk fogadtatni a nemszeretem dolgokat, rá tudjuk venni eddig elutasított tevékenységre.
Rosszkedv esetén – lehetőség szerint – szüntessük meg a negatív érzelmet kiváltó okot, fordítsuk át a szituációt, változtassuk meg magatartásunkat, érezzünk együtt a gyermekkel.
Mutassuk meg, fejezzük ki érzelmeinket egyértelműen, hogy lássa-érezze, vele vagyunk, megértettük őt.
Az asztalnál ülve hallom, ahogy egy család vonul el a nyitott ablak alatt.
Szedd a lábad! Miért kell mindig lemaradnod? Tele van veled az agyam! Mindjárt fejbeváglak! — rikácsol az „anya” Nem bírok ülve maradni. Felállok, s a függöny mögül kilesve a következőket látom: a 4 év körüli kisfiú követ egy kutyát, amelyik egy macskát kerget. A macska beugrik az egyik parkoló autó alá, a kutya utána. Ugatás, nyivákolás és a kisfiú hangja vegyül egybe.
-Ne hagyd magad! Fuss el gyorsan!
A macska mintha értené, az autó másik oldalán kiugrik, usgyi fel a szemben lévő fára. A kutya — testesebb lévén — nehézkesen kikecmereg a kocsi alól és reményvesztetten néz fel a fára. A macska fentről fúj le rá. A kisfiú felnevet:
- Jól van! Ügyes vagy!
Majd nekiiramodik, hogy utolérje a szüleit. Most már az sem baj, ha fejbevágják. Ez az ő jelenete is volt.
Nem hiszem, hogy külön kommentálni kellene a leírtakat. Szegény gyermek, akinek ezt kell átélnie, hogy aktuális érzelmeit saját édesanyja nem képes észrevenni-felismerni-megérteni, együtt- érezni vele ebben az izgalmas helyzetben!
Ebbe a témakörbe tartozik az érzelmi bizonytalanságban tartáskérdése is. A felnőttnek nincs joga visszaélni az érzelmi helyzetekkel! (Ez a felnőtt párkapcsolatban sem a legintelligensebb viselkedési mód.) A gyermek – gyermeki voltánál fogva – hosszúideig kiszolgáltatott a felnőttnek. A fizikai kiszolgáltatottságotmásként éli meg, mivel képtelen ellátni magát önállóan, szüksége van külső segítségre, az útmutatásra. Az érzelmi kiszolgáltatottságazonban megzavarja, kibillenti egyensúlyából és váratlanviselkedési megnyilvánulásokat, kitöréseket produkál.
A gyermeki személyiség fejlődéséhez elengedhetetlenül szükséges abiztos érzelmi alap, ez a fejlődés feltétele. A szeretetnélküliségbe „bele lehet halni”, még a szó szoros értelmében is! A szeretet érzelmi „táplálék”, ami nélkül nincs emberi élet, megnyugvás, célért való harc, lelki melegség.

A szeretetmegvonás vagy ennek kilátásba helyezése is az érzelmi bizonytalanságban tartás egyik tipikus esete. Az egyik legnagyobb abszurditás, ha feltételhez kötjük a szeretetet, és „lelki gyilkosság”, ha szeretetmegvonással büntetünk. Az érzelmekkel való totális visszaélés javarészt nagyfokú érzelmi járatlanságot, a gyermekkel szembeni hatalmas tudatlanságot és bizony emberi butaságot takar.
A szeretet egyik fő jellemzője a feltétel nélküliség.
A gyermeket (és bárki mást) azért szeretjük, mert olyan, amilyen, mert ő maga. Ebben az érzelemben az elfogadás a fontos. A szeretet ugyanis magában foglalja, hogy a gyermeket az összes jó és rossz tulajdonságával együtt szeretjük!
Ez a szeretet – mint érzelem – ösztönösen születik, akarattal nem befolyásolható. Tehát az a kijelentés, hogy „nem szeretlek” hamis, hazug, nem fedi a valóságot. Persze lehet kiszeretni valakiből, megszűnhet egy érzelem, ami bizonyos mozgatórugók által vezérelt (általában reális ok áll mögötte), de önmagában nem határozhatunk az érzelmek kezdetéről és végezetéről.
Így ha bárki a „nem szeretlek” kifejezéssel bünteti a gyermeket, hatalmas valótlanságot állít, mert igazából szereti, csak akkor és ott valamiért haragszik rá, dühös – ez pedig merőben más érzelem!
Csínján kell bánnunk a szeretettel kapcsolatos kifejezésekkel, mert a helytelen használat beláthatatlan következményeket hoz a világra.

Igyekeznünk kell jól megfogalmazni érzéseinket, mielőtt még kárt okoznánk a gyermek érzelmi fejlődésében. A szeretetelvonás sokszor a vártnál nagyobb és hosszabb ideig tartó traumát, bizonytalanságot, félelmet, szeretet-kimutatási képtelenséget okozhat.
Mazsola és Csöppecske igazán otthon érzi magát a nagyszülőknél. Ezt elősegítette, hogy lakáscsere idején, amíg az útépítés folyt, ott laktak fél évig náluk. A gyerekek magukénak érzik azt a lakást is, az ismeretkör minden zugra kiterjed.
A gyerekek játszanak. Csöppecske felhajtogatja a nagyszőnyeg széleit, apróbb játékokat dugdos alá. A felpúposodott és ráncos szőnyegen ide-oda bukdácsol.
- Hugi, szedd ki a játékokat a szőnyeg alól és igazítsd meg, mert elesünk benne! – szól rá az apuka.
Csöppecske rendületlen buzgalommal folytatja „aknásító” munkáját.
- Még egyszer nem szólok. Baj lesz! – emeli fel hangját az apja és összevont szemöldökkel néz farkasszemet kislányával. Csöppecske feláll, majd rohan a fotelben pihenő Mamához, felkúszik rá és fejét a vállára hajtja. Apjának hátat fordít. A Mama átkarolja a kislányt és nyugodt hangon kezdi:
- Tudod a Mama nem szereti, ha játékokat dugdosol a szőnyeg alá. Közben simogatja a gyerek fejét, aki szorosan kapaszkodik bele.
- De engem szeretsz? — kérdi a csöppség, miközben findzsakék szemeiből krokodilkönnyek hullanak alá.
- Persze, hogy szeretlek! – mondja a Mama. – Most pedig kiszeded a játékokat, jó? Tedd rá mind a szőnyegre, keresünk takarót nekik.
A kislány „repül” és pillanatok alatt békés hangulat uralja a szobát.
Egyértelmű. Más dolog a gyermek és más egy helyzet szeretete, elfogadása, illetve elutasítása. Gyermekkorban is megmagyarázható, ha vesszük hozzá a fáradtságot és megpróbálunk a gyermek fejével gondolkodni, az ő szívével érezni – megérteni őt.
A kutatások nyomán tudjuk, hogy a gyermek szeretetben fejlődik egészségesen. Ezt a szeretetet azonban szükséges esetenként megerősíteni. Szemmel láthatóan, füllel hallhatóan, kézzel fogha¬tóan kifejezni számára. Hogy bizonyosságot szerezzen a szeretet meglétéről. A gyermek szeretetszomja nemegyszer megnyilvánul abban, ahogy ő kezdeményez:
-karját nyújtva, mosolyogva szalad a felnőtt felé -
kötelességünk (lenne) ugyanilyen formában fogadni,
-többször belekezd a mondókájába, hogy tudomásunkra
hozza, mi történt vele - kötelességünk (lenne) meghallgatni, rákérdezni,
-kézfogásra adja a kezét - kötelességünk (lenne) elfogadni, megkapaszkodni egymásban az összetartozás részeként,
-bújna hozzánk a szeretet melegségét átadva – kötelességünk (lenne) helyet adni és átkarolással nyugtázni, örülünk neki, jó vele összesimulni.

Ha szétnézünk környezetünkben, láthatjuk, hogy nem mindenki tudja, nem képes gyermeke tudomására hozni, kimutatni szeretetét. Ez a képességdeficit felszínes kapcsolatba torkollik, ahol a megértés elsikkad, vagy létre sem jön. Az ilyen családi légkörben nevelkedő gyermek végül maga sem tud mit átadni majdani gyermekének, hiszen nem volt birtokában a szeretetkimutatás képességének. A lánc nehezen szakad meg.
Mit lehetne tenni a gyermek, a szülő, kettejük kapcsolata érdekében?
Vallom, hogy a baráti beszélgetésnek álcázott szülői értekezleteken szó eshet erről, konkrét példákkal illusztrálva, de természetesen név nélkül említve. Feltétlen kiemelve a segítségnyújtás felkínálását, a külön, esetleg négyszemközti, intim beszélgetés lehetőségét.
Mindenki tanúja lehetett már riadt tekintetű, keze-lába reszkető, magát picire összehúzó, lekuporodó gyermeki viselkedésnek. Az aktuális érzelmek között jelentős helyet foglalnak el a gyermekifélelmek-szorongások, amelyek csökkentése és megszűntetése is az elsőrendű nevelési feladatokhoz sorolható. A félelemben tartás, a megfélemlítés, a szorongást létrehozó szituációk folyamatosújjáélesztése gyermek elleni bűn. Ideig-óráig hozhat ugyaneredményt egyes cselekvések kötelező jellegű végrehajtásában, de hosszútávon a következmény visszafordíthatatlan: idegrendszeri károsodások, személyiségzavarok, torzult személyiség, deviáns viselkedés, esetleg ember és társadalomellenes cselekvések.
A gyermek megfélemlítése azért is „övön aluli”, mert a körülöttelévő világról alkotott képe kezdetleges, hiányos, a nem tudássalvaló visszaélés a felnőtt részéről az egyik legprimitívebbviselkedés. Vegyük hozzá még azt is, hogy az esetek többségében be nem váltott fenyegetésről van szó. Így könnyen megtörténhet, hogy a gyermek teljesen elveszíti hitét a felnőttben, ami úgy érzelmi, mint teljes személyiség fejlődésében a legnagyobb károkat okozhatja. Gondoljuk meg, a félelmeket szülő fenyegetések vajon elérik-e azt a célt, amelyet kitűztünk?
A félelemkeltés a gyermek viselkedésének retorziójaként kel életre.Amikor a felnőtt tehetetlen a gyermek szófogadatlan¬ságával, rendetlenkedésével szemben, nincs a tarsolyában semmi, amivel a helyzetet leállíthatná. Ilyenkor indul meg a fenyegetés„mesesorozata”. „Ha nem fogadsz szót, elvisz a zsákos ember”, „odaadlak a kukásoknak”, „nekem nem kellesz, legyél más gyereke”, „vigyen el az ócskásember”. A gyermek pedig rettegve figyeli a csengőt, a kopogást, azt ajtónyitást- most érte jöttek? Igaz, ilyenkor rövid időre meghunyászkodik, de amint tapasztalja, hogy a fenyegetést nem követi céltudatos tett, minden kezdődik elölről. Ez a helyzet azért értelmetlen, mert a felnőtt soha nem váltja be afenyegetést. Kizárólag a félelemkeltésre koncentrál, a szövegmondandója, annak megvalósítása már másodlagos. A beváltatlanígéreteknek előbb-utóbb áldozatául esik a gyermeki hit. Az, hogy atöbbször ismétlődő félelemmegnyilvánulás-fenyegetés nemigazolódik be, így a gyermek egyre kevésbé tartható vele kordában, végül egyszerűen elengedi a füle mellett. Már nem hiszi el, hogy az ígéret megvalósulhat. Azt mondhatnánk, akkor ez jó dolog, a gyermek fellélegezhet. Azonban ennek a szituációnak vanegy másik oldala is. A gyermek odáig juthat a hitvesztésben, hogysemmit nem hisz el, amit mondanak-ígérnek neki. Amikor maga aszó, a beszéd veszti el a hatását, nem figyel oda, arra, akivelkapcsolatban áll, mert a szavak már nem jelentenek semmit.Ilyenkor áll le a kommunikáció, úgy a kapcsolat, mint a beszédterületén. Ilyenkor távolodik el egymástól gyermek és felnőtt,holott szükségük lenne a másikra.
A hit halála vezet az elmagányosodáshoz, érdektelenséghez, az élet értelmének megkérdőjelezéséhez.
A félelem megeszi a lelket. Lélek nélkül pedig nincs élet.

Érdemes elgondolkodni rajta: szabad-e kockára tenni a gyermek belénk vetett hitét? Átgondoljuk-e valóban, mit ígérünk az egyes szituációkban? Eszünkbe jut-e, mit veszíthetünk kettőnk kapcsola¬tában? A felnőttséghez hozzátartozik, hogy meggondoljuk, mit mondunk, mikor és kinek.
A félelmek átadása mondhatnánk, naponta előforduló esemény életünkben. Megjelenését tekintve nem előre eltervezett, tudatosan létrehozott érzelemről van szó, hanem ösztönösen megnyilvánuló, zsigerben született-őrzött félelem ez, amely elutasítások halmazát hordozhatja magában. Magyarázata nem mindig lehetséges, oki tényezői egész életen át titokban maradnak.….”