Könyvnyomtatás

Az ősnyomdászat

A könyvnyomtatás feltalálását példátlan siker koronázta. A nagy felfedezések kora ez, s a szedésnyomás döntő súllyal sorakozik közéjük. Ezért mondottuk, hogy az alkotó gondolat s a kor szerencsés találkozásának hőse Gutenberg. De sikerét nemcsak az biztosította, hogy foganásra kész, termékeny talajra hullott, hanem bizonyos belső dinamika is lendítette terjeszkedését. Gondoljuk el: megszületik egy mesterség, mely százszorosan felülmúlja elődjének teljesítő képességét; ahogy Uldrik Han egyik kiadványának joggal dicsekvő kolofonja mondja: Imprimit ille die, quantum non scribitur anno ("Egy napon annyit nyomtat, amennyit egy év alatt nem lehet írni"). S teljesen készen születik meg, úgy látszik, technikáján nincs mit fejleszteni, céljának tökéletesen megfelel, csak át kell venni eszközeit, s a mester máris minden igényt ki tud elégíteni velük. S ezek az eszközök könnyen hordozhatók; néhány tucat betűbélyegző vagy anyaminta, öntőműszer, szedővas - ennyi az egész. Papiros, ólom mindenütt szerezhető, a betűket napok alatt ezrével lehet kiönteni, az egyszerű sajtógépet bármelyik ács vagy maga a nyomdász is felállíthatja. A munka végeztével beolvasztja ólmát, s odábbáll.

Itt az oka, hogy ez a ma annyira helyhez kötöttnek látszó mesterség különös módon mint vándoripar jelentkezik, s kezdi meg diadalútját. És minthogy kitanulása nem nehéz, bárki gyorsan mesterré lehet, a mestereket pedig szűz, szabad tér várja mindenütt, előd és versenytárs nincsen. Ez a helyzet s a könnyen hordozható felszerelés a vállalkozó kedvnek rendkívüli ösztönzéseket adhatott, és ez az, amit a találmány belső dinamikájának neveztünk.

Már felsoroltunk néhány példát, mily lelkesedéssel fogadta a kor Gutenberg találmányát. De még ma is meglep, mily gyorsan, a felfedező munkával egyidejűen terjedt a hír, s mily rögtönösen megértették jelentőségét, egyik bizonyságául annak is, hogy őt tartották a feltalálónak. VII. Károly francia király 1458. október 4-én kelt rendeletével éremvésőjét, Nicolas Jensont Mainzba küldi, mert ott "messire Jehan Guthemberg chevalier", a vésésben és a betűk előállításában ügyes ember, feltalálta a művészetet, hogyan lehet poncolókkal és betűkkel nyomtatni. Ez az első hivatalos okmány a nyomdászat terjedéséről. Ugyanakkor vagy egy évvel később már működik Johann Mentelin nyomdája Strassburgban. 1460-ban Albrecht Pfisteré Bambergben. 1462-ben egy német nyomdász a Po és az Arno közt nyomtat olaszul; 1464-ben a subiacói kolostor apátja két német nyomdászt fogad fel; 1466-ban Ulrich Zell Kölnben nyomtat, 1467-ben a Bechtermünze testvérek Eltville-ben, 1468-ban Günther Augsburgban. S három évtized alatt, 1500-ig, az ősnyomdászat térképe így fest, az eddig ismert adatok szerint: 18 ország 260 városában 1125 nyomda működött vagy működik; Olaszországban 536, Franciaországban 195, Németországban 179; városok szerint: Velence 150, Párizs 56, Bologna 46, Lyon 41, Róma 39, Köln 32, Milano 31 nyomdának adott otthont. Ezek persze gyakran rövid életűek voltak. Kiadványaikból a GW körülbelül 40 000-et regisztrált eddig. A példányok száma sem megvetendő, ha összegezhetnők, sokmilliós eredmények jönnének ki, s a latin nyelv nemzetközivé tette az árut, a könyvek százával utaztak Danzig és Lyon között. A. Koberger egyetlen kiadványából, a Schedel-krónikából Buda látképével több mint 500 példányt küldött Olaszországba, s azonkívül további szállítmányokat Párizsba, Lyonba, Toulouse-ba, Strassburgba, Baselbe, Bambergbe, Frankfurtba, Ingolstadtba, Lübeckbe, Danzigba, Breslauba, Posenbe, Krakkóba, Prágába, Passauba, Bécsbe, Budára, Grácba.

Meg kell kísérelnünk az eligazodást ebben a rengetegben, de kérjük az olvasót, ne várjon teljességet. Három mozzanatot emelünk ki, amelyek segítenek korszakválasztó vonalat húzni a nyomdászat történetében. Az első mozzanat s egyúttal korszak, a terjeszkedés ideje, nagyjából 1500-ig tart. A nyomdászat "bölcsőkora" ez: prima typographiae incunabula, Bernhard von Mallinckrodt kifejezése szerint (incunabulum: bölcső), aki 1639-ben Kölnben megjelent De ortu et progressu artis typographicae ("A nyomtatás művészetének eredete és fejlődése") c. munkájában először használta ezt az elnevezést. Ugyancsak ő jelölte meg a bölcsőkorszak határát is az 1500. évben. Másodízben a francia Philippe Labénál tűnik fel az incunabulum szó (Nova bibliotheca librorum manuscriptorum: "A kéziratos könyvek új tára", 1653), míg aztán a 18. században általánossá vált. Nálunk azonban nem honosult meg a magyar fordítása, hanem az ősnyomtatvány és ősnyomdászat kifejezést használjuk.

A kijelölt időpont - 1500 - vitatható, de már hagyományossá lett, s nyomós okok szólnak mellette. Az egyik az a változás, amely a könyvnyomtatás és a társadalom viszonyában ez idő tájt már kialakul, a másik az újító egyéniségek fellépése, akik felismerik a nyomtatás technikai öntörvényűségét, s megteremtik a mai értelemben vett könyvet. A három döntő mozzanat tehát: a földrajzi elterjedés, a társadalmi környezet hatása és az újítás vagyis a végleges elszakadás a kódextől, a középkortól.

Természetesen már a terjeszkedés is sok társadalmi tényezőtől függött, azonban a könyvtermelés anyaga, a nyomtatványok tárgya, szellemi tartalma nagyjából megmaradt a középkori keretek között. De rendkívül fontos, hogy a nyomtatóipar művelése nem állt céhkényszer alatt: a cenzúrától eltekintve, korlátozásoktól, szabályoktól függetlenül fejlődhetett. Semmiféle előírás, törvény nem szabta meg a kiadványok példányszámát, a velük való kereskedés területét, az egy-egy műhelyben alkalmazható dolgozók számát, mint a céheknél általában. Ezáltal a nyomdászat - ahogy Hermann Barge írja - egyszerre azoknak a kora kapitalisztikus vállalkozásoknak a sorába állt, amelyek már a 15. században, különösen kereskedelmi téren, mindenfelé feltünedeztek, és fejlődésnek indultak. Eleinte, érthető okokból, csak német mesterek terjesztik az új találmányt Európa-szerte, s az első olasz, francia, angol nyomdászok is vándorolnak, vagy külföldre mennek a mesterséget kitanulni; ez még nem igazi nemzetköziség. Az első, valóban kapitalisztikus és nemzetközi tünet egyes cégek, "firmák", azaz "rögzített" üzletek állandó jellegű filiálé-alapítása, vagy ilyenek sora odahaza és külföldön. A mainzi Fust-Schöffer nyomda, Gutenberg utóda, Frankfurt am Mainban és Párizsban alapít leányvállalatot, a speyeri Peter Drach Frankfurtban, Lipcsében, Strassburgban, a nürnbergi Anthon Koberger pedig az egész nemzetközi könyvkereskedelemben vezető helyre tesz szert. De ezek még elszórt tünetek. Általában egy-egy nyomda működése helyi szükségletekhez alkalmazkodik, s tulajdonosa egy személyben betűöntő, nyomdász, kiadó, kereskedő. Ez meglehetősen ingataggá tette az egyes műhelyek erősödését, fejlődését; egyik oka lett egyfelől a vándorlásnak, másfelől a versenyképesebb vállalkozók felülkerekedésének. Már ekkor feltűnnek kisebb, gyengébb nyomdák, melyek a nagyobbaknak bérmunkát "szállítanak". Az egyik nyomdász meggazdagszik, a másik eladósodik, s híreink vannak bérviszályokról mesterek és legények között. Így már 1471-ben, azaz 25 évvel a nyomtatás megindulása után, a bázeli nyomdamunkások szabályszerű sztrájkba léptek, mert megtiltották nekik, hogy a munkafeltételek megjavítása érdekében szervezkedjenek, s csak a városbíróság közvetítésével sikerült megegyezést elérni. A városi tanács végzései elég érdekesek: a mester köteles legényeit tisztességesen ellátni, a fegyelmezetlen munkást elbocsáthatja, de bérét ki kell fizetnie; a legény viszont bármikor kikérhette bérét és távozhatott; minden szerződésnek legalább fél évre kellett szólnia. Jellegzetes azonban az a rendelkezés, amely a munkások szervezkedését, közös fellépését szigorúan tilalmazza: az osztályharc világos megnyilvánulása. Azonban az ellentét a munkaadók és a munkavállalók közt nem volt oly éles, mint a többi iparban; maga a mesterség félig-meddig tudománynak, egykorú szóval "művészetnek" (ars) számított, mai szóval magasrendű szakmunkának, s a korhoz képest valóban magasabb képzettséget követelt. Nem volt ritka az akadémiai, azaz egyetemi végzettségű, "graduált" nyomdamunkás, és némi általánosítással azt mondhatjuk, hogy a szedők a régi világi és klerikus könyvmásolók közül, azaz a deákos műveltségű rétegből kerültek ki; mindenesetre az ő munkájukat folytatták. A korrektorok közt meg éppen gyakori a tudós, nemegyszer hírneves ember; igaz, hogy munkájuk jóval több volt a mai hibajavításnál, ők voltak a kiadók jobb keze, a szövegek sajtó alá rendezői. Ez a helyzet az összes nyomdamunkásnak társadalmi rangot, megbecsülést szerzett.

A bérek a munkakörök szerint természetesen különbözők voltak. Eleinte a régi céhrendszer hagyományai adták meg a munka keretét: a legények a mester patriarkális felügyelete alatt álltak, tőle kaptak szállást, élelmezést s ez minden szerződésben benne foglaltatott. Mihelyt azonban a műhelymunkát a fejlődés folyamán egyre nagyobb üzemesítés váltotta fel, s a dolgozók száma nagyra nőtt, a rendszer nem volt fenntartható. Az ellátáson kívül havi bér járt; a szedőké és a nyomtatóké nagyjából azonos volt. Henricus Mayer német nyomdász 1493-ban három szedőt szerződtet havi két tours-i tallér bérrel, három nyomtatót, az egyiket öt, a másikat három, a harmadikat két tallérral; a korrektor évi 50 rajnai forintot kapott. Perugiában 1476-ban havi két és fél arany egy nyomdászlegény bére; egy bázeli nyomdában a szolga három forintot kap. Jóval magasabb a korrektorok díjazása, ezek azonban a legtöbbször a képzett emberek, sőt a tudósok sorából kerültek ki, nekik kellett ügyelniük a szövegépségre, s általában a kiadói munka tudományos részét látták el. Díjuk havi 30-40 arany körül járt, de tudósa válogatta; a bolognai Andreas Portilia 1473-ban Petrus Nicolai de Zonis jogi doktort szerződteti korrektornak, munkadíjul kötetenként 120 aranyat és egy ingyen példányt fizet.

Egyébként már a bölcsőkorban megindul a nyomdászat belső, szakmai fejlődése, elszakadása a kézírástól, s lassan tapogatózva érvényesül az, amit a könyvnyomtatás öntörvényűségének neveztünk. A nyomtatott könyv semmiképp sem ugyanaz a termék, mint a kézzel írott; elég csupán arra utalni, hogy teljességgel másfajta munka hozza létre. Gutenberg még azt hitte, hogy a nyomtatás célja a kézírás utánzása, s félreértésének zseniális megoldása gyakorlatilag az lett, hogy erre a célra egészen más természetű munkanemeket talált fel. A terjeszkedés, az üzemi munka gyarapodása aztán oszlatni kezdte ezt a félreértést. Nincs módunk és terünk az alakulás e folyamatainak leírására, de elégséges, ha csupán az eredményeknél állapodunk meg. Először is a nyomtatás kezdő idejében használt s a kódexektől átvett misszálé-írás ünnepélyes, nagy formátumú betűi alkalmatlannak bizonyultak a nyomtatás, a könyvtermelés céljaira. Már Gutenberg, utóbb Schöffer tömegkiadványaikhoz kisebb típusokat öntöttek. Ezek megadhatták a példát, de az egyetemes érvényű mérték, a minta hiányzott, minthogy maga a gót kézírás ezernyi árnyalatú duktussal szolgált. Az első nyomdai típusok még ezek közt tétováznak, s eddig mintegy 2000 félét rostáltak össze az ősnyomtatványok korából. De a tömegtermelés kikényszerítette a normalizáló törekvéseket. Egyidejűleg úgy látszott, hogy a kis alakú antikva kerekedik felül; noha német eredetű (Adolf Rusch, Strassburg, 1464), a déli latin országokban általánossá lett. Német földön azonban nem tudta a gót formákat kiszorítani. Változatok jöttek létre, csakhamar elhagyták szülőhazájukat, nemzetközivé váltak. Szokássá lett a típusfajtákat a könyvek fajtái, tartalma szerint alkalmazni. A 15. század utolsó évtizedeiben az egyházi könyveket általában mindenütt gót típusokkal nyomják, a tudományos, tehát latin nyelvű műveket a bolognai egyetem lekerekített gótikus rotundájával, az antikva a haladó, humanista, főként olasz munkák és latin klasszikusok betűformája lett, mint volt a kódexekben is, a nemzeti nyelvű (lingua vulgaris) szövegek pedig a gótikusból kialakított, nem éppen tetszetős bastardát, "fattyúbetűt" kapják.

Lassú ütemben megkezdődik a kódexírás maradványainak kiszorítása is: az ikerbetűk és rövidítések (ligatúrák és abbreviációk) csökkentése. Schöffer ugyan egyszeriben elhagyja őket és már 1460-ban bevezeti a nagyobb címbetűs sorok szedését a kisebb szövegbetűsök elé vagy közé; ő alkalmazza először a nyomtatott többszínű iniciálét is. A rubrikálás, az iniciálé és a kolofon megmarad ugyan, de feltűnik a könyv elejére tett cím, sőt a megjelenés helye, évszáma s a nyomdász neve vagy cégjegye: az impresszum. Gutenberg maga nem használt zárószöveget; az első nyomtatott kolofont Fust és Schöffer illesztik a nagy Mainzi Zsoltárkönyv (Psalterium Maguntianum) végére, a megjelenés évével (1457), büszkén nevezve magukat a mű alkotóinak, tipográfiai újításaik önérzetében: "Ez a zsoltárkönyv a nyomtatás és betűkészítés művészi feltalálása útján készült minden tollal való írás nélkül, és Isten dicsőségére végbe vitetett Fust Johann mainzi polgár és gernsheimi Schöffer Peter által 1457-ben, Mária mennybemenetelének előestéjén." - Második záró szövegük a Catholicon végén áll, s nem nevezi meg a nyomtatót. A névtelenség és a szöveg fogalmazása, hangja adott okot rá, hogy Gutenbergnek tulajdonítsák, érdemes tehát magunk elé idézni: "A legmagasabbnak segítségével, akinek intésére a gyermekek nyelve beszédessé válik és aki gyakran a kicsinyeknek nyilvánítja, amit a bölcsek elöl eltakar, e jeles könyv, Catholicon, a Megtestesülés 1460-ik évében a hírneves német nemzet kegyes városában, Mainzban, amelyet Isten kegyelme a fennkölt szellemnek oly világosságával és bő ajándékával a Föld többi népének elébe helyezni és kitüntetni méltatott, nem az írónádnak, íróvesszőnek, tollnak segítségével, hanem a mintáknak és formáknak csodálatos összeműködésével, beosztásával és mértékével nyomatott és készíttetett. Ezért adassék Neked, Szent Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, a Hármas Egyistennek dicséret és tisztelet; és te, Catholicon, a könyvben szólaltasd meg az Egyház dicséretét és ne szűnj meg a jóságos Máriát magasztalni. Deo gracias." - Ez az alázatosan-önérzetes hang jól illik ugyan a kor stílusához, de a szöveg szokatlan, s nyilván teológus műveltségű papi ember fogalmazása, ki gondosan beleveszi vallásának legfőbb tantételeit.

Színezett fametszettel díszített oldal, a Luther előtti német bibliából (Anton Koberger 1483.) kep2

(Vö. a Luther előtti hitszakadás-mozgalmak.) Másfelől nem alap nélkül mondja Hermann Barge, hogy van benne valami ünnepélyes és vallomásszerű, sugallója annyira egybenőttnek látszik a nyomtatás feltalálásával, hogy minden isten iránti alázata mellett, szinte személyes büszkeséggel tekint reá. "Mindez Gutenbergre vall. Ki másnak lett volna joga a »minták és formák csodálatos összjátékát« dicsérnie, ha nem a feltalálónak?" Nos, miután egészen bizonyos, hogy nem Gutenberg volt a nyomtató, más magyarázatot kell találnunk. A Catholicon ("Egyetemes könyv") a középkor kedvelt lexikona volt, nem "devotionalis", kegyes olvasmány tehát, hanem tudományos, terjedelmében is jelentős, üzleti szempontból pedig nagy vállalkozás. Minde jelentőség tudatában Fusték, úgy látszik, nem elégedtek meg a szokásos egyszerű zárószöveggel, szebbet, nyomatékosabbat kívántak, s ezért tudós embert kértek a megfogalmazására. A művelt és tudós pap pedig tudatában volt a nyomtatás nagy jelentőségének, ünnepélyes, emelkedett szavakkal méltatta, s ez az, amit Barge és mások a találmánnyal való egybenőttségnek éreznek. Végül mindebbe beleoltotta a német ember, sőt a mainzi polgár jogos patrióta-büszkeségét is. Így jöhetett létre ez a sokat vitatott dokumentum, s hogy Schöffer és Fust nem kívánta nevének beszövését, ízlésre és stílusérzékre vall, s dicséretükre válik. - Jegyezzük fel még, hogy ugyancsak ők használnak először cégjelet (1462) nagy Biblia-kiadásuk végén, faágra akasztott két cégér (címer) formájában.

Teljesebb szakítást jelentenek a kódex-hagyománnyal a külön, önálló címlap kialakításának első kísérletei. A párizsi Jean Dupré a Missale Verdunensis (1481) első lapján megadja a szerző nevét, a könyv tárgyát, az évszámot azonban a kolofonban közli. Példáját néhány strassburgi nyomtatvány követi 1483-1484-ben. Az első teljes impresszummal: a cím a szerző, a hely, az évszám és a nyomtató jelzésével ellátott címlap 1484-ben tűnik fel, ez is Peter Schöffer kiadványa: Herbarius Maguntie impressus. Anno (MCCCC)LXXXIIII. ("Füveskönyv, Mainzban nyomtatva, 1484. évben." A címszöveg alatt a nyomdászjelvény)

konyv1 A "Herbarius" címoldala, a faágra akasztott két cégérrel

Ezeknek a kezdeményezéseknek nem lett folytatásuk egészen 1500-ig, amidőn a lipcsei Wolfgang Stöckel egyik kiadványán ismét megjelenik a teljes címlap. A szokás aztán a 16. század elejétől fogva általánossá lett.

A könyvdísz, a fametszetes illusztráció egy ideig a kódexekben kitaposott útját járja: könyvről könyvre vándorol, s követi példáját a pusztán ornamentális célból faragott fadúcos dísz is.

Ezek a technikai, formai újítások az első tapogatózó lépések a könyv magasra lendülő útján. A nyomtatott könyvben azonban a szellemi termelésnek új, dinamikusabb hordozója, segítője, sőt ihletője jelent meg, minden addiginál fürgébb, szaporább, ellenállhatatlanabb. Sem Gutenberg, sem az ősnyomdászok nem sejtették, hogy mesterségük a történelmet irányító erők sorába fog lépni. Maga Gutenberg nem akart egyebet adni géppel - tehát olcsóbban és nagyobb számban - írott kódexnél. Az első nyomdászok pedig abban látták és keresték boldogulásukat, mesterségük felvirágzását, ha a fennálló rend szolgálatába állnak. Mint a politikai és a társadalmi életben, e téren is jócskán érvényesült még a feudális berendezkedésű intézmények és az egyház hatalma. A könyvtermelés túlnyomó része egyházi célú, vallásos tartalmú. Kétségtelen, hogy a közérdeklődés is leginkább a vallásos és erkölcsösítő irodalom felé fordult, s mellette a régi közkedvelt világias műfajok, olvasmányok és közhasznú kiadványok felé. A meséskönyvek, mondagyűjtemények, útleírások, naptárak, új, olcsó kiadásainak száma egyszerre megnő. Új s már a nyomtatásból születő műfaj az újság őse, az egy-két leveles röplap a nagyvilágban történő eseményekről. A nagy nyüzsgés csakhamar felébreszti az egyházi hatóságok aggályait, s életbe léptetik a cenzúrát. A cenzúra először Kölnben üti fel a fejét: 1479-ben az egyetem rektora és dékánja IV. Sixtus pápától megszerzi a felhatalmazást, hogy az eretnek tartalmú nyomtatványok ellen egyházi büntető eljárást alkalmazzanak. Törvényerejű s így nagy jelentőségű volt Berthold mainzi érsek 1485-ben kiadott rendelete a frankfurti vásár után "a nyomtatott könyvekben feltűnő visszaélések és tévedések" ellen; megbízta a frankfurti városplébánost, hogy a nyomtatott és németre fordított műveket vizsgálja felül.

Látjuk, a könyvnyomtatás forradalmasító hatása a "bölcsőkorban" még alig érvényesül, a termelés nagyjából a középkori keretek közt marad. A haladás lényegében annyi, hogy a régi írott szellemi vagyont, némileg megtoldva, szélesebb körben, hasonlíthatatlanul nagyobb mennyiségben sokszorosítja és terjeszti el. A 16. század mozgalmaiban azonban az élen harcol, illetve maga válik a legélesebb fegyverré.

 

Ezt a szerepet az ősnyomdászok készítették elő, s ahogy mondottuk, feladatuk az új "művészet" elterjesztése volt. Tevékenységük, nem fáradó szorgalmuk arányairól fogalmat ad a terjeszkedésnek pusztán földrajzi képe is. Most tehát bejárjuk a térképet, annál inkább, mert így a helyi változatokról, teljesítményekről is képet kapunk.

Németföld, a találmány szülőhazája áll természetesen az első helyen, s itt is a bölcső-város, Mainz. Schöffer folytatja Gutenberg művét (Fust csak csendestárs); hivatott tipográfus, a legelsők közé kell sorolnunk. Párizsban mint könyvmásoló és kalligráfus működött, innen került Gutenberg mellé, s valószínű, hogy grafikai tudása, szakértelme, rátermettsége már a mester környezetében is kiemelkedő szerephez juttatta. Tudását érző, becsvágyó ember lehetett, Gutenberg távozása után azonnal cégtárs lett, a műhely élére állt, feleségül vette Fust leányát, azaz benősült. De nem orozta el a feltaláló szellemi javait, mint sokan hitték és hiszik, sőt inkább meglepően önállónak mutatkozott; hálátlan sem volt, csak éppen nemigen állt módjában maradandó formát adnia érzéseinek. (A zárószövegekben kellett volna?) Fitz szerint Gutenberg hagyatékát, a 42 soros típuskészletét pusztán kegyeletből vásárolta meg Humerytől, s családjában is ápolnia kellett a mester tiszteletét, mert fia, Johann, két évvel atyja halála után (1505) Lívius-kiadásának Miksa császárhoz intézett ajánlásában hangsúlyozottan kijelenti, hogy "a könyvnyomtatás csodálatos művészetét 1450-ben találta fel a mindennemű mesterségekben járatos Johannes Gutenberg". - Peter Schöffer keze alatt kibővült, és hamarosan felvirult a nyomda, mutatja a nagy Zsoltárkönyv művészi kiállítása, e sokban új technikai remeklés, a nagyméretű Catholicon, teljesen új típusokkal, - mindkettő az első öt esztendő alatt, s mutatja szakmailag elsőrendű kiadványainak további sora. Cicero-kiadása (De officiis, "A kötelességekről", 1465) az első nyomtatásban megjelent klasszikus. Nagy sikert ért el említett, számos fametszettel díszített Herbariusa ("Füveskönyv", 1484), úgy hogy a következő évben már németül is kiadta, újabb képekkel; utána többhelyt mások is lenyomtatták. Nagy díszmű a Chronik der Sachsen ("Szász krónika", 1492), s jeles orvostudományi könyv Johann Cube munkája, a Gart der Gesundheit ("Egészség kertje"). Ezek a kiadványok már jelzik az érdeklődés növekedését a profán tárgyú munkák iránt. Schöffer 1503-ban halt meg, virágzó műhelyét fia, Johann vezette tovább.

konyv3
Szövegpróba és fametszet a "Zarándoklatok a Szentföldre" című könyvből (1486)

Kiadás szempontjából igen érdekes könyv Bernhard Breydenbach műve: Peregrinationes in Terram Sanctam ("Zarándoklatok a Szentföldre", 1486). A szerző eleve avval a szándékkal indult Keletre, hogy tapasztalatairól útleírást fog kiadni, s magával vitte Erhard Reuwig utrechti festőt, hogy hiteles helyszíni megfigyelések alapján illusztrálja könyvét. Reuwig kitűnő illusztrátornak bizonyult, kép és szöveg eleven egységbe olvad a műben. Reuwig magát nevezi meg a könyv nyomtatójának, de a típusokból kétségtelen, hogy Schöffer műhelyéből került ki. - A mainzi ősnyomdászok közül kiválik Johann Numeister; pályája három-négy adatba sűrítve is jellemző az úttörőkre. Valószínűleg Gutenberg tanítványa volt, majd Itáliába vándorolt, s Folignóban nyomtatta hírneves Dante-őskiadását, az első olasz editio princepset. Hazatérve Mainzban működött egy ideig, de ismét vándorútra kelt, utoljára Lyonban tűnik fel.

Gutenberg életében még öt Rajna menti város állított nyomdát. A legkorábban Johann Mentelin Strassburgban, 1460 előtt. Nem tudjuk, hol tanulta mesterségét, s ez a körülmény meg a korai dátum adhatott okot rá, hogy utódai az ő számára követeljék a könyvnyomtatás feltalálásának dicsőségét. Egyébként ő adta ki az első német nyelvű Bibliát egy középkori fordítás szerint, s ez maradt a Luther-előtti 14 német Biblia-kiadás szövege. Strassburgban a század végéig nem kevesebb, mint húsz (20) ősnyomdász működött, köztük Adolf Rusch, az első antikva-típusok alkotója.

Bamberg következik időrendben; első ősnyomdásza, Albrecht Pfister (1460), Gutenberg 36 soros Bibliájának (vö. a fentebb tárgyaltakkal) típusaival dolgozik, mint már láttuk; tőle származnak az első értékes illusztrált kiadványok. - Köln az első egyetemi város, mely nyomdának adott otthont; Ulrich Zell vezette 1466-tól, Schöffer vagy talán Gutenberg tanítványa s az egyetem hallgatója, akinek tanúskodása oly fontos szerepet játszik a feltalálás történetében. Heinrich Quentell "Kölni képes Bibliá"-ja arról nevezetes, hogy 125 illusztrációja Dürerre és Holbeinre volt hatással. Rajtuk kívül még 28 nyomdász állít műhelyt Kölnben, de termelésük csak mennyiségben jelentős. - Eltvilleben a Bechtermünze-testvérek működése (1467-1480) nem számottevő, annál fontosabb állomás a svájci Bázel, ahol olyan mesternevek tűnnek fel, mint Auerbach, Kessler, Bergmann, végül az új században Froben (Frobenius Johannes). Johann Auerbach a párizsi egyetemen a magister artium fokozatát nyerte el, és nem kisebb professzor, mint Johannes a Lapide vezette be a tudományokba. A nyomdászatot Velencében tanulta, s így érthető, hogy kiadványaival ő egyengette a humanizmus útját Németföldre, felelevenítve a Rusch óta elhanyagolt antikva formát (1477). Nikolaus Kessler kiadványai Dürer által rajzolt fametszetese címlapjaikról nevezetesek. Johann Bergmann von Olpe nyomdájából került ki Sebastian Brant kultúrtörténetileg fontos munkájának, a Narrenschiffnek ("Bolondhajó," 1494) első kiadása a benne felsorolt 112 fajta bolondság kitűnő illusztrációjával, alattuk Brant három-három verssoros magyarázatával. - Augsburgban Günther Zainer neve mellett kell megállni (1468-1478), dúsan alkalmazza az illusztrációt, noha kép és szöveg teljes összehangolásáról még nála sem lehet beszélni, de az iniciálé és a könyvdísz nyomdai alkalmazásában úttörő. Kezdőbetűk nyomtatására addig csak Schöffer tett kísérletet a Zsoltárkönyvben, de abbahagyta. Zainer fadúcos iniciálékat faragtatott, így például az úgynevezett "gyöngyvirág-ábécét", egységes szép stílusban.

konyv5
Az "Aranylegenda" egy oldala, a "gyöngyvirág-ábécé"-ből való iniciáléval

 

Ezekkel s 112 képpel díszítve nyomtatta legnépszerűbb kiadványát, Jacobus de Voragine Legenda aureáját ("Aranylegenda" szentéletrajzok). - Nünbergben a huszonöt éves Anthon Koberger indít el hatalmas üzemet (1470-1526), virágzása tetőfokán 24 sajtóval és 100 legénnyel dolgoztat, egyúttal tevékeny könyvkereskedő, üzleti hálózata messze terjed. Sokágú munkásságára jellemző, hogy az első magyar nyelvű nyomtatványt is ő adta ki 1484-ben, a Szent István jobb kezéről szóló éneket; ennek sajnos eddig egy töredéke sem került elő, csak a vers első szakaszának szövegét tartotta fenn egy kéziratos feljegyzés:

O deucheoseeges zenth job keez
mel'et magiar ohaitua neez
draagha genche neepeunknec
nag' eoreome ziueunknec.

("O dücsőséges szent jobb kéz / melyet magyar óhajtva néz / drága kencse népünknek / nagy öröme szivünknek.")

 

Ugyanitt állít nyomdát az európai hírű csillagász és matematikus Regiomontanus (polgári nevén Johann Müller) pusztán csak azért, hogy a tudományos művek nyomdai előállításának nehézségeit leküzdje; Mátyás udvarának is vendége volt, s a humanisztikus törekvéseket igyekezett összekapcsolni az egzakt természettudományok korszerű művelésével. - Speyerben Peter Drach kiadványa, a Spiegel menschlicher Behaltnis ("Az emberi maradandóság tüköre") különös fametszeteivel a művészettörténetben játszik szerepet. - Ulmban Johann Zainer, Günther testvére fejt ki sokoldalú kiadói tevékenységet 1472-től, orvosi munkát ad ki a pestisről, továbbá a Német krónikát, Boccaccio művét a híres asszonyokról többek között, végül a nagy sikerű Aesopust, melynek karakterizálásra törekvő, eleven ember- és állatábrázolásai iskolát csináltak, a fametszetek mestere azonban ismeretlen. - Lübeckben nagy hírre jut a cégjegyéről elnevezett Mákfej-nyomda (Mohnkopfdruckerei), a kapitalisztikus fejlődés új, különös tünete, hogy tulajdonosai váltják egymást, de a cég, a "firma" marad; nevezetes kiadványai: egy gyönyörű képes haláltánc-sorozat, a népi eredetű Róka-vers (Reynke de Vos: Reineke Fuchs) és Brant Bolondhajója. - Würzburgban feltűnik a rézmetszetes képdísz, Esslingenben Konrad Fyner dúsan díszített, ritka kiadványai hoznak új stílust, míg a Habsburg-főváros, Bécs ősnyomdászata meglepően jelentéktelen.

Olaszországban a könyvtermelés némiképp eltérő formákat öltött. Míg Németországban, ha céhen kívül is, de beilleszkedett az ipari műhelymunka szervezetének kereteibe, Itáliában a szerveződés szabadabb módjaira talált. Az olasz városállamokban a termelő- és kereskedőtársaságok már a 13. század óta kialakultak, s kifejtették gazdasági hatásukat; ez a kétszáz éves előny éreztette hatását a könyvnyomtatásra és a terjesztésre. Míg Európa többi részében megmaradt műhelymunkának, itt a nagyüzemű társas vállalkozás formáit vette föl. De máskülönben is bizonyos közös vonások jellemzik az olasz ősnyomdászatot, s ezek összefoglaló kép vázolásához segítenek. Subiaco, Róma, Nápoly, Milánó, Flórenc, Bologna, Verona s a többi bölcsőváros nemigen válnak ki helyi teljesítményekkel, csupán Velence jelent külön fejezetet az ősnyomdászat történetében.

A legelső olasz ősnyomtatvány egy töredék Krisztus kínszenvedéséről; nyomtatója, megjelenésének helye ismeretlen, 1462-1464 táján kelhetett. - Subiaco bencésklastromában állítja fel az első ismert ősnyomdát két német vándortipográfus: Conrad Sweynheym és Arnold Pannartz (1464), Schöffer tanítványai. Két év múlva Rómába mennek, s 1472-ben IV. Sixtus pápa támogatását kérve, felsorolják hétévi működésük eredményeit: 36 művet, javarészt latin klasszikust adtak ki, összesen 12 475 példányban. Már kizárólag az antikva-típust használják, amelynek itt valóban az antik hagyományokba visszanyúló gyökerei vannak; ezért lett már az antikizáló humanista kézírás duktusa is. Mintája, ahogy láttuk, a latin kurzív írás (már ahogy a Karoling kancellária fenntartotta): kerek formájú, szögletek, sarkok, nyúlványok nélkül, csupán némi "talpat" kap a betű. Sokkal könnyebb bélyegzőbe vésni, mint a gótikus típusokat, s könnyebb olvasni is: tiszta, józan, egyszerű, választékos; a klasszikus stílusérzék betűbe rögzítése, csak lényeget ad, a gót betű zsúfolt gazdagsága, túláradó ünnepélyessége helyett. Nem csoda, ha a kódexművészet székhelyének Flórencnek nyomdászai is felkapják a bolognai rotunda helyett, - de végleges kialakulását, maradandó formáit Velencében, majd Párizsban Vergetius és Garamondt keze alatt éri el.

Velence az olasz ősnyomdászat fővárosa, a munkát itt is németek kezdik, majd feltűnik a francia udvari éremvéső, Nicolas Jenson (1470), akit VII. Károly már 1458-ban Gutenberghez küldött tanulmányútra. Sweynheym és Pannartz antikvái még magukon viselik a gót ízlés emlékét. Jenson azonban oly mintaszerű ábécét rajzol, hogy a későbbi betűtervezők és reformálók is hozzá térnek vissza. Ezenkívül jelentősen csökkenti az abbreviaturák és ligatúrák számát, a csatlakozó formákat pedig végképp elhagyja. Világos jele ez, hogy a nyomtatás saját formanyelve kezd előtérbe nyomulni a kézírás hagyományaival szemben. Jensonnal egy időben a német Erhart Ratdolt (ugyancsak Velencében) a reneszánsz-ízlésű nyomtatott könyvdíszt teremti meg. Fametszetes iniciáléi és lapszéldíszei, keretrajzai nem utánozzák a reneszánsz-kódexek művészetét, hanem az antik motívumok alapján a fametszés és a fehér-fekete nyomás eszközeivel ugyanolyan művészi, tiszta stílushatásra törekszenek, mint a kódexek színpompás miniatúrái.

Az ív csúcsán Aldus Manutius (Aldo Manzio) működése áll; humanista tudós, a görög-római klasszikusok rajongója, ifjú korában a flórenci platónista filozófus, Pico della Mirandola tanítványa, a görög nyelvbe és irodalomba Adramüthenosz vezeti be. Élete feladatává az ókori szerzők kinyomtatását tette, hiteles és teljes kiadásokban, amivel megteremtette az editio princeps, az "őskiadás" fogalmát. Ő az első, valóban alkotó egyéniség Gutenberg után: kiadványa szövegéhez illő új betű- és könyvformákat, új nyomtatás- és szedéselveket teremtett. 1489-ben állította fel nyomdáját; eleinte Jenson antikva-formáit használta, s könyveit általában a szokásos fólió- vagy negyedrét-alakban jelentette meg. Végül is szakított minden kódexhagyománnyal és kézíráscsökevénnyel. Áttért a kis nyolcadrét-formára, úgyszólván zsebre tehető könyveket produkált, s olyasféle örömet okozhatott, mint az ókori leveles kódex feltűnése a tekercsek olvasóinak. A kis tükör fölöslegessé, sőt lehetetlenné tette a kéthasábos szedést (helynyerés), viszont lehetségessé az egészen kicsiny betűk használatát (ismét térnyerés), minthogy a kevés számú, rövid sorok közt nem téved el a szem. Betűtípusa teljesen új a nyomtatás történetében: az úgynevezett kurzívantikva, vagyis az antik és humanista kisbetűs kézírás nyomdai megfelelője. A kézírást, a betűk változékony, folyamatos egybefonását nem valósíthatja meg természetesen, csupán egymáshoz illesztheti az ólombetűket, azonban minden egyéb dologban, még a kissé jobbra dőlő duktusban is azonos vele, s a helykihasználás, a gördülékenység, az olvashatóság összes előnyét egyesíti. A hagyomány szerint a humanizmus atyamesterének, Petrarcának kézírását utánozta vele; maga cancelleresco-nak nevezte, minthogy a római kancelláriában ez a duktus volt használatos. Ugyanígy formálja ki a görög kurzív ábécét. Az új típus nagy diadalt aratott, különösen a barokk idején, amikor divatba jött a különféle írásfajták keverése egyazon szövegben, az egyes részek kiemelése céljából. Így aztán látjuk a kurzívantikvát rendes antikvával és fraktúrával keverve; sőt mindmáig kurzívval, azaz dőlt betűvel szedetjük a kéziratban aláhúzott, azaz kiemelendő szövegeket. Aldus vezette be a lapszámozást is. Amit alig kell említeni: a szorosan tapadó, kicsiny betűs szöveg feleslegessé tette az abbreviatúrákat és a ligatúrákat, s e nagy teljesítmény koronájaképp végleg fel is hagyott velük. S ezen a ponton konkretizálható a legjobban a haladás új foka: míg a kódexíró és az ősnyomdász a szóképet tekintette a szöveg alapegységének, Aldusnál a betű lett az alapegység. Az öntött betű, a szedésnyomás evvel önmagára talált, létrejött a nyomtatáshoz illő tipográfia, kialakul a gép könyve.

Nem csoda tehát, hogy Aldus kiadványai, az "Aldinák" fogalommá lettek, nemcsak formai, hanem belső tartalmi okokból is. A klasszikus, különösen a görög szerzőknek nem kevesebb, mint 28 editio princepse fűződik a nevéhez. Eleinte a kiadással járó filológiai (nyelvészeti és szövegkritikai) munkát is maga végezte, de vállalata növekedtével nem győzte egyedül, s ekkor a tudós literátorok egész csoportját vonta maga köré, amelyet Aldi Neacademiának neveztek el.

Az Aldinák a klasszikusok kis alakú, csinos, olcsó s egyúttal lehetőleg teljes kiadásai oly népszerűek lettek, hogy hamisították őket (például Lyonban), cégjegyével, a horgonyra csavarodó delfinnel együtt. Közkedveltségüket bizonyítja megritkult számuk és a fennmaradt példányok nyúzott állapota. Fontos kiadványai: az ötkötetes Arisztotelész (1495-1498)

konyv4
Aldus Manutius Arisztotelész kiadásának egy oldala görög kurzívval szedve (Velence, 1497)

Arisztophanész (1498), Szophoklész (1502) s az olasz fametszetes könyvek leghíresebbje, a Hypnerotomachia65 Polyphili (1499, 54. ábra), Francesco Colonna domonkos szerzetes antikrajongástól áthatott, allegorikus szerelmi költeménye, 170 fametszetes dísszel. Méltán mondotta Burckhardt66, a renaissance nagy ismerője, hogy Aldus oly tudós kiadó és nyomdász volt, aminő kevés élt a világon.

Franciaország - különös módon - nem játszott dajkaszerepet a nyomdászat bölcsője körül. Az érdeklődés korán jelentkezett ugyan, s az új találmány hírét nagy lelkesedés fogadta, de inkább csak a tudósok, humanisták, szellemi emberek részéről; maga a nyomdászat, a "művészet" nem vonzotta a mestereket. Az első nyomdát a Sorbonne két lelkes tanára létesítette, Johannes Heynlin a Lapide és Guillaume Fichet. 1470-ben meghívtak három német nyomdászt, Ulrich Geringet, Michael Friburgot és Martin Crantzot, a Sorbonne-on adtak helyet műhelyüknek, maguk választották meg a kiadandó műveket, viselték a költségeket. Így látott napvilágot az első francia ősnyomtatvány: Gasparinus Barzizius67 levelei (Epistularum libri, 1470) antikvával szedve, s minthogy a tudósok buzgó humanisták voltak, az általuk kiadott többi kiadvány mind e korszerű irányzat szolgálatában állt. Három évig vezették a nyomdát, s 23 művet adtak ki; ekkor Heynlin Bázelbe, Fichet Rómába költözött, a németek pedig önállósították magukat, s kiadványaikat Au Soleil d'Or ("Az arany Naphoz") cégjelzéssel látták el a ház nevéről, ahol dolgoztak. Azonban abbahagyták a humanizmus ápolását, visszatértek a középkori, teológiai-vallásos tárgyakhoz és a gót betűkhöz, nyilván a jobb kereset okából.

Ez a középkori tendencia egyébként az egész francia ősnyomdászatot jellemzi, sőt a 16. század első évtizedeit is, másfelől azonban - velencei mintára - a nagyüzemű termelés is. Jean Dupré sok társvállalkozóval, nagyszámú filiáléval dolgozik, fő gondját a szép, sőt pompázó kiállításra veti. Nagy része van a híres francia Livres d'Heures sorozatszerű kiadásában, mondhatni kultuszában. Ezek a fényűző kiállítású imakönyvek (Horae, Livres d'Heures, Libri d'Ore, Primers, Stundenbücher) már a kódexek idejében divatossá váltak, a napi áhítatgyakorlás céljait szolgálták, de nem kánoni, megszabott szövegű imádságokkal, hanem egyénien fogalmazott elmélkedésekkel, világi hívek számára. A francia nyomdászok főként a luxus-műfaj szolgálatába állítják műhelyeiket. Technikailag legtöbbre Antoine Vérard vitte, 1485-től kezdve két sorozatban adta ki Petites Heures és Grandes Heures (vagy Heures Royales) című imakönyveit, s minthogy a kódexekkel akart versenyre kelni, gyakran pergamenre nyomtatott, a fametszeteket kézzel festette ki, dús színekben, aranyozással, iniciálékkal, széldíszekkel oly bőségesen, hogy a dísz úgyszólván elnyomta a szöveget. De mind a dísz, mind a betű független a renaissance korízlésétől, megmarad középkori-gótikusnak, még Simon Vostre újszerű, poncolással telített metszetein is. Másik kedvelt, szintén középkori műfaja a francia ősnyomdászatnak a sokféle haláltánc-sorozat, melyekben ugyancsak a képek viszik a főszerepet. Egy ilyen haláltánc-képen maradt fenn a nyomdaműhely legrégibb ábrázolása is. A pompázó kiállítás, a díszítő technika dolgában azonban egy ideig vezető helyre kerültek a franciák.

Párizs mellett Lyon a másik nyomdaszékhely; gazdag kereskedőváros, a Német-, Olasz-, Spanyolföldre vivő utak gócpontja, szelleme szabadabb, elevenebb, s ez meglátszik könyvtermelésén is. Egy vagyonos, tekintélyes és tudományt kedvelő polgára, Barthalomeo Buyer hívja meg első ősnyomdásznak Guillaume le Royt 1473-ban, utána több német nyomdász telepedik le, sőt magyarok is dolgoznak Lyonban. Kiadványaik igen változatosak voltak, egyaránt adtak népszerű és tudományos munkákat, ókori szerzőket, modern humanistákat, középkori lovagregényeket és verses elbeszéléseket. - Rouen és Tours szerepe nem volt jelentős, nyomdászaik javarészt párizsi kiadóknak dolgoztak. Spanyolország és Portugália ősnyomdászatának sincs sok mondanivalója számunkra; főként német vándornyomdászok működnek; Salamanca egyetemi városa az egyetlen, ahol humanista szellemű, antikvabetűs kiadványok látnak napvilágot.

Anglia ősnyomdászatának különössége, hogy Németalföldön született meg. Egy angol vászonkereskedő, William Caxton, Hollandiában kitanulta a nyomdászatot, és egy francia illuminátor, Colard Mansion társaságában nyomdát állított Brüggében. Itt adták ki az első angol ősnyomtatványt: Recuyell of the Historyes of Troye címmel konyv6("Trója történeteinek gyűjteménye, 1474). Caxton csakhamar visszaköltözött Angliába, s a Westminsterben működő nyomdájából egész sor nagyszabású munka került ki, többek közt Chaucer Canterbury Tales ("Canterbury mesék") című műve. Nagy szöveghűségre törekedett, de a kiállításra, díszre nem sok gondot fordított, mint a régi angol nyomdászok általában. Nem kevésbé különös, hogy ugyanebben az időben egy holland nyomdász, Geerard Leeu Antwerpenben sorozatosan adott ki angol munkákat, Angliába szállíttatta őket, élénk forgalmat bonyolítva le.

Hollandia és Belgium a 15. században még egy ország volt: Németalföld; ősnyomdászatának termelése mennyiségben tetemes, de sejteni sem engedi, hogy egykor száz éven át az elsők közt lesz az európai tipográfiában. Szerepe a szedésnyomás feltalálásában homályos és vitás, és minthogy az úgynevezett hollandi "prototipográfiák" egytől egyig keltezetlenek, velük itt nem foglalkozhatunk újból. (Vö. a "Papír és sajtó Európában" c. fejezettel.) Az első megállapítható évszám 1472, Johann von Paderborn nyomdaalapításának éve Aalstban; egyébként azonos a budai ősnyomda megindulásának évével. Következik Utrecht (1473), majd Deventer, Löwen, Antwerpen, végül Brügge (1474-1475). Jellemző a kiadványok mennyisége: csupán Deventer 600 ősnyomtatványt számlál, Geerad Leeu antwerpeni műhelye 110-et. A tartalom és a minőség igen vegyes, sőt a nyelvi megoszlás is: latin, francia, angol, német egyaránt szóhoz jut a hollandi és a flamand mellett. Éppily vegyesek a betűfajták, a bastarda mellett leginkább a német fraktúra hatása érvényesül, némi helyi árnyalattal.

Csehországban 1476-ban indul meg a nyomtatás, tehát három évvel később, mint nálunk, s némi felakadás után 1493-ban folytatódik Mikulás Bakalár működésével, akinek első kiadványa valószínűleg Mohamed csehnyelvű életrajza volt. A cseh ősnyomdászat azért nevezetes, mert meglepően sok inkunábulumot nyomtatott; míg nekünk egyetlen magyar nyelvű ősnyomtatványunk sincs, latin is csak kettő, a csehek 31 cseh nyelvűvel dicsekedhetnek. Egyébként Thuróczy Chronica Hungarorumának első kiadása egy brünni nyomdában készült 1488-ban.

Magyarországon aránylag korán, 1472-ben jelenik meg az első ősnyomdász, a német Andreas Hess, mégpedig meghívásra. Így legalább egy tucat országot előztünk meg a nyomtatás behozatalával, de sajnos, a szép kezdetnek nem lett semmi folytatása. Több tudósunk azt tartotta, hogy Mátyás kódexszeretete és nyomtatott könyv iránti ellenszenve állta útját a nyomdászat fellendülésének, sőt egyenesen ez buktatta meg Hess vállalkozását. Fitz József azonban Hess-monográfiájában bőséges adatolással kimutatta, hogy erről szó sincs. Mátyás modern uralkodó volt, nagyon is jól megértette a "hallatlan találmány" (res inaudita) jelentőségét, s elismeréssel nyilatkozott teljesítményeiről. Levelezésében az első alkalommal, midőn könyvről tesz említést, Pomponius Laetusnak mond köszönetet egy nyomtatvány megküldéséért (1471): "Boldog-boldogtalan hangoztatja a közmondást: inter arma silent Musae. Mi azonban, jóllehet egymást érő háborúkba vagyunk keveredve, ami kevés időt szakíthatunk, örömest szenteljük a tudományoknak. Ezért van, hogy a tőled nyert ajándékot is oly kedvesen és szívbeli örömmel fogadtuk, és hogy az általad mostanában Rómában annyi gonddal és ékesen kinyomtatott Silius Italicust is az utóbbi napokban már többször végigforgattuk. Ifjú korunkban is kedves olvasmányunk volt ez s most - minthogy harcokról énekel - annyival kedvesebb, mert magunk is hadviselésben töltjük életünket." Háborúban, politikai sakkhúzásaiban igen ügyesen hasznosította a sajtót; Bécs ostromakor Hess nyomdájában készült, lázító falragaszokat csempészett a városba, Strassburgban és Nürnbergben röpiratokat nyomtatott a császár ellen. Végül pedig elrendelte, hogy a magyar liturgiás könyveket kinyomtassák az egyházmegyék számára. Másfelől azonban nincs semmi olyan adatunk, hogy Hesst vagy általában a magyar nyomdászatot támogatta volna.

Hess a római Lauer-nyomdában dolgozott, midőn Karai László budai prépost, Mátyás alkancellárja 1470-1471. évi római időzése során megismerkedett vele, és Budára hívta. Hess 1472-ben állította fel nyomdáját, s egy ideig "munka nélkül" volt, amit úgy kell értenünk, hogy nem nyomtatott ki semmit, hanem valószínűleg nyomdáját szerelte fel, és munkásait tanította be. A következő év tavaszán Karai támogatásával, de nem az ő megrendelésére adta ki a Chronica Hungarorumot, talán valamely kódexszöveg nyomán, melynek szerzőjét nem ismerjük. Ez tehát editio princeps. Antikva-matricáit Rómából hozta, Budán három sajtógéppel és négy szedővel dolgozott, s a könyvet két kisfólió alakú kvinternión "hozta ki", Fitz számításai szerint legalább 300 példányban, körülbelül két arany áron. A kolofonban megnevezi magát, a Karaihoz intézett ajánlásban pedig elmondja vállalkozása történetét. A GW kilenc fennmaradt példányáról tud, közülük kettő Magyarországon, a Széchenyi és az Egyetemi Könyvtárban van, a többi így oszlik meg: Bécs, Braunschweig, Krakkó, Lipcse, Párizs, Prága, Róma. A krónikán kívül még két humanista tárgyú munkát adott ki: Basilius Magnus De legendis poetis ("Az olvasandó költőkről") és Xenophón Apologia Socratis ("Szokratész védőbeszéde") című művének latin fordítását. Ezeken kívül valószínűleg egy misekönyvet, melynek nyoma veszett és Antonius Florentinus Confessionaleját. Nyomdája 1477-1480 közt szűnik meg, nem tudni, mily okból, nevét többé említve sehol sem találjuk, sem típusai nem tűnnek fel sehol. Ebből arra következtetnek, hogy nyomdája elpusztult, talán tűzvész által, s ő maga is meghalt ezidőtájt.

Mert felvetődik a kérdés, miért nem akadt munkájának folytatója? Műhelyében egyaránt dolgoztak magyar és külföldi munkások, s ha az utóbbiak a mester halála után elköltöztek, annál természetesebb lett volna, ha az általa kitanított magyarok közül valamelyik önállósítja magát. A nyomda pusztulása azonban megmagyarázná a legények elszéledését. Az addigi pártfogók sokallhatták egy új felszerelés költségeit, talán megrendelők sem mutatkoztak, a könnyűlábú nyomdászok tehát útra keltek virágzó műhelyt és a továbbtanulásra alkalmat keresni.

Egyik külföldi legénye, a morva Mathias Moravius már 1474-ben, Hess budai működése idején Nápolyban nyomtat, a német Johannes Haman az 1480-as évek végén Velence kiváló nyomdászaként tűnik fel, a magyar Petrus Ungarus 1482-ben Lyonban működik. A többi külföldön felbukkanó magyar ősnyomdász közül egyikről sem tudni, megfordult-e Hess műhelyében, de arról mindenképpen tanúskodnak, hogy jutott volna Budára vagy általában Magyarországra nyomdász, ha valaminő ismeretlen ok nem gátolja letelepedésüket. Akkori szokás szerint a nyomdászok is nemzetükről vagy szülőhelyükről nevezték el magukat, rendesen latinul, a név tehát biztos adat eredetükre nézve. Viszont gyakran megváltoztatják nevüket, ezért nem mindig lehet tudni, melyikről van szó. Így az említett Mathias Moravius nápolyi nyomdájában korrektorként működik Bernardinus Siculus, azaz Székely Bernát, de vajon azonos-e az ugyancsak Nápolyban nyomtató Bernardus de Daciával? (Erdélyt ugyanis humanista módra gyakran Daciának nevezték.) Az 1477-ben Velencében dolgozó Petrus de Bártfa vajon nem azonos-e az említett lyoni Petrus Ungarusszal? Nyilván magyar az 1492 előtt ugyancsak Lyonban működő Johannes Fabri. Gabriel Brunch Hungarus, azaz Broncs Gábor 1492-ben Valenciában 98 matricát vásárol. Andreas Corvus de Coronax 1482-ben Velencében nyomtat, neve magyarra fordítva: Brassai Holló András, azaz erdélyi szász ember volt, mert Corona Brassó vagyis Kronstadt latin neve. Erdélyi ember Thomas Septemcastrensis (neve Erdély német nevének, Siebenbürgennek latin fordítása), aki Modenában tűnik fel. Basaynus Hungarus nevével Cremonában találkozunk 1494-ben. Simon de Ungaria Bolognában könyveket ad ki, de maga nem nyomtat. Feltűnő azonban, hogy mindezek a magyarok és szászok gondosan elkerülik Németországot, csak olasz és francia földön keresnek boldogulást, sőt még Spanyolországba is elvetődnek.

Nem valószínű, hogy ennek oka Mátyás német háborúi lettek volna, mert ugyanekkor Budán több könyvárus működik, s mind német műhelyekben nyomtatja könyveit. Így jelent meg, mint láttuk, a Szent István jobb kezéről szóló ének a lipcsei Kobergernél 1484-ben. 1488-ban egy brünni nyomda adja ki Thuróczi krónikáját, s nagy kelete lehetett, mert még ugyanabban az évben Theobald Feger budai könyvárus Augsburgban is kinyomtatja. Pap János (Joannes Pap librarius Budensis) a velencei Bonetus Locatellusnál megrendeli a magyar szentek legendáinak kiadását. Kaym Orbán és Ruem György már a századforduló idején működnek, s a mohácsi vészig még számos társuk említtetik.

A nyomtatást általában teljes rokonszenv, sőt elragadtatás fogadta, és hallatlan siker jutalmazta. De a diadal nem volt akadálytalan. Minden újítás eleve problematikus: előre nem látott kérdéseket kell megoldania, s nemcsak az anyag maga fejt ki ellenállást, hanem a külső életrend is, amelyben el kell helyezkednie. Régi érdekeket sért meg, gyökeres szokásokat bolygat fel, kialakult ízlést horzsol, kényelmetlen gondolatokat támaszt. A nyomtatás elsősorban a könyvmásolók és kéziratárusok céhének érdekeit horzsolta, s Párizsban például a stationariusok testülete fel is zúdult a behívott német nyomdászok működése ellen. De a szakmai ellenállás jelentéktelen volt, és simán lebonyolódott, az új ipar helyet adott a régi céhek dolgozóinak, s nemegyszer közülük kerültek ki a legjobb ősnyomdászok, mint Peter Schöffernél láttuk. Ez az oka, hogy oly sok tanult ember, pap, klerikus tűnik fel közöttük: megvolt az iskolázottságuk, az átváltás nem ment nehezen. Gyakran a kolostori scriptorium egyszerűen nyomdává alakult át. Az ellenállók felszívódtak, sőt nemegyszer munkáskereslet állt be, a rokon iparokat meg éppen fellendítette az új mesterség terjedése, így az ércvésést, fametszést és a papírgyártást. Viszont a fejlett ízlésű, de konzervatív könyvgyűjtők nem fogadták osztatlan örömmel az új iparcikket; sokak szemében a könyv, minden könyv egyéni teljesítmény volt, és most éppen az lett a bűne, hogy iparcikké, tömeggyártmánnyá vált. Mátyásról is azt híresztelték, alaptalanul, hogy lenézte a nyomtatott könyvet, de már például a kortársa, Federigo da Montefeltre, Urbino hercege egyenesen ellensége volt, s egyetlen nyomtatványt sem engedett be pompás gyűjteményébe. Sokan voltak hozzá hasonlók, s bizonyára helyesen jegyzi meg Svend Dahl, hogy részben ez is magyarázza, miért törekedtek az első nyomdászok a kódexek utánzására. Ami pedig a kényelmetlen gondolatokat illeti, a cenzúra gyors bevezetése tanúskodik felébredésükről.

De azáltal, hogy gépi termékké lett, megváltozott a könyvnek gazdasági helyzete is. A nagyarányú olcsóbbodás vagyis a piac növekedése nemcsak tartalmi bővülést, gyarapodást hozott, nemcsak a népies tárgyú irodalmat szaporította krónikák, meséskönyvek, kegyes olvasmányok, naptárak, jóskönyvek sereges nyomtatása által, hanem az írástudás terjesztése révén új igényeket is támasztott, növelte és új irányokba terelte a pénzforgalmat. Így lett elsősorban a könyvkereskedés önálló foglalkozássá. Ez egyik fő kapocs, amellyel a könyvtermelés a kialakuló kapitalizmus gazdasági rendjébe illeszkedett. Néhány példát már említettünk. Eleinte a nyomdász kiadó, nyomtató és kereskedő nemegyszer papírgyártó volt egy személyben, vagyis az ipar különböző ágai, a régi műhelymunka szervezete szerint, egy kézben egyesültek. De csakhamar megjelenik az utazó könyvügynök, árjegyzék szerint kínálja vételre egyes nyomdászok kiadványait. Így Jenson Velencében, Mentelin Strassburgban, Zainer Augsburgban nyomtatott könyvjegyzéket ad ki, s küld szerteszét a könyvekkel együtt ügynökei útján. Mikor aztán az ügynök nemcsak egy kiadó érdekében dolgozik, hanem maga gyűjti össze áruját, s a saját hasznára terjeszti, megszületik az önálló könyvkereskedő, a szortimenter, aki az eladott könyvek után engedményt, rabattot kap. Viszont, ha valamely nyomdásznál könyvet rendel meg: kiadóvá válik. Más esetben a nyomdász nyit boltot műhelyétől távol eső városokban, ezzel áttöri a műhelymunka kereteit, s kapitalista jellegű vállalkozásba fog. Ugyanezt teszi, ha kis nyomdásznál bér fejében rendel munkát. Ilyen vállalkozó-üzletember típusa a nürnbergi Anthon Koberger; már említettük, hogy nyomdájában 24 présen több mint 100 mesterlegénnyel dolgoztatott: kiadványainak száma 220-ra rúg, fióküzletei voltak Frankfurtban, Párizsban, Lyonban, olasz, holland, osztrák, magyar és lengyel kereskedőkkel állt összekötetésben, ügynökei bejárták ezeket az országokat. Velencében a francia Nicolas Jenson fejtett ki hasonló üzleti működést. Feltűnik az üzleti társulás is, de nem kényszerből, mint Gutenbergnél, hanem vállalkozási formaképpen; a tőkés, a nyomdász, a kiadó, könyvárus, másfelől a tudós korrektor, a fametsző művész mint közös érdekű üzletfelek egyesülnek. Mi több, maga az író, a könyv szerzője vagy fordítója is közéjük állhat, de ez mindmáig kivételes ritka eset, holott az egész társaság belőle él. Ebben a tekintetben nem sok változást hozott az új találmány, s e borús mozzanattal le is zárjuk a korszak történetét.

Kezdőlap