Protestanizmus és Reformáció
Vallási újjászületés
A XVI. század - a reneszánsz, a humanizmus és pusztító parasztfelkelések ideje - átmeneti korszak az európai történelemben. A polgári átalakulás ideológiai szinten, teológiai eretnekségekkel kezdődött: a középkori keresztény vallás átalakulásának és a feudális egyház lebontásának szándékával. A feudális kereszténység és az egyház elleni éles társadalmi támadásokat azonban ideológiai területre terelve tompította is a reformáció, mely nem új vallást akart létrehozni, hanem az államvallássá vált és a feudalizmus évszázadai alatt eltorzított, meghamisított őskeresztény tanításokat szerette volna helyreállítani.
Amint az újkori tudományosság a klasszikus ókorból merített, átugorva a középkort - mint fiú az apját, amikor nagyapjához fordul - s az eredeti forrásokból megújhodott, úgy a hit, a vallás is visszament a Biblia klasszikus koráig, azaz az Ószövetséghez és a kinyilatkoztatás vagy kijelentés korszakáig. Vagyis mind a tudomány, mind a vallás az eredeti szellemmel kívánt táplálkozni. Ezért ami a tudományban és a művészetben a reneszánsz, az a vallás számára a reformáció. Azaz a vallási megújulás, azaz a reformáció: a vallás reneszánsza. A megújulás tiltakozással indult a régi egyházi rend ellen, s e protestantizmus elve a gondolkodó értelem felszabadulása az egyházi tekintély bilincseiből. Vallási alaptanítása az, hogy az üdvözítő hit nem a ragyogó szertartások megtartásából, hanem az ember lelki megújulásából ered. Vagyis még a hitben is mintegy független maradhat gondolkodó értelmünk. Így az új filozófia önállóvá válik: jellemzője a szabadság, célja a teológiától független egészen emberi igazság. Az új jelszó: tudás és lelkiismeret azonos - a középkori: tudás és hit azonos helyett.
A reformáció megjelenése indoklásának több változata van. Az általános felfogás szerint a reformátorok, különösen Luther Márton szándéka a kereszténység eredeti, tiszta lényegének visszaállítása volt, amidőn a hierarchia égbekiáltó bűnei és az ókori szellemiség reneszánsza miatt a kereszténységet a teljes elvilágosodás és a pogányságba visszasüllyedés veszélye fenyegette. Más felfogás szerint, mely Luther véleményére épül, a reformáció szükségességét az egyház igen korai (VI-VII. századi), a feudalizmus ("sötét középkor") általi erkölcsi megromlása magyarázza. Kálvin viszont a reformáció szükségességét nem erkölcsi okokból származtatta, hanem a tan és a fegyelem megromlásából és a szentségek eltorzításából a feudális egyházban. Kálvin szerint a protestánsok nem követelnek semmiféle vallásbeli újítást, csupán a Krisztustól meghagyottak és az apostoloktól ajánlottak újra gyakorlatba hozatalát, amiket a régi, hamisítatlan és tisztább egyház megtartott. Azoknak pedig, amik ezekkel ellenkeznek, a kijavítását és megtisztítását. Az egyházak Kálvin követelte reformációjához - Kálvin szerint - valamennyi keresztény hozzá fog járulni.
A reformáció protestálása, tiltakozása a meglevő ellen irányult, s hajdanit kívánta életre kelteni. A katolicizmustól, amely az eredeti kereszténységet meghamisította, azért szakadt el, mert az nem ismerte el az eredetit visszaállítás szükségességét. Ugyanakkor a reneszánsz csak úgy tudta sajátos törekvéseit érvényesíteni, hogy a feudalizmus romlottságával szembeállította az ókori eszményeket. Ez a szembeállítás aztán a vallás és az egyház területén a korai keresztény eszményekhez és egyházhoz való új ragaszkodást eredményezte. Ahol viszont a katolicizmus támogatta, illetve képviselte a reneszánszt, abban mind a lutheranizmus, mind a kálvinizmus elmarasztalta. A protestantizmus az ókort csak vallási és egyházi ügyekben kívánta vissza, általános kulturális téren azonban nem.
A vallási reneszánsz, azaz a reformáció nem volt képes önmagát a világi reneszánsszal azonosítani. Nem akart a társadalom-átalakítás részesévé válni, azaz megmaradt a vallási reform evangéliumi ideálhoz közelítése szintjén. Az új reneszánsz kultúra létrejöttéhez hasonlóan, új vallás született, azaz nem a klasszikus görög-római kultúra és korai keresztény vallás újjászületése történt meg. Így a reformáció a reneszánsznak, a polgári társadalom ideológiai hajnalodásának a vallás s az egyház keretein belül jelentkező megnyilvánulása lett. Ezért a kialakult reformált vallások ugyanabba a típusba, a kereszténységbe tartoznak, de új, viszonylag önálló vallási formációt jelentenek. A gyökeres átalakulásra a kereszténységen belül a társadalom, az ember és az isten felfogásának megváltozása adott okot, bár szubjektíven csak kis változtatás igényét érezték. A reformáció nem nemzeti jellegből s okokból táplálkozott, hanem egyetemes polgáriakból, a polgárosodásból. Főként a kálvini reformáció elméletileg is és nemzetközi diplomáciával törekedett megnyitni a hitújítás útjait minden nép számára. Kálvin a páli pogány-keresztény és minden népet zászlaja alá vonó hagyományokat hangsúlyozta a feudális egyház szervezeti elvei és a zsidó nemzeti keretű ószövetségi vallás elvetésekor. A kálvinizmus erről az elméleti alapról aztán túllépett az egyházi élet korlátjain is: Kálvin előbb a genfi köztársaság egész életét megszervezte, majd pedig a kálvinizmus jelentős befolyással bírt az egész európai polgári fejlődés egészére. Azaz az élet korábbi formális egyházi uralmát nem megszűntette, hanem mással, sokkal terhesebbel és totálisabbal helyettesítette. Ami a protestantizmust alkalmassá tette az aktív gazdasági tevékenységre.
Protestáns skolasztika: Luther és Melanchton a megreformált hit szükségleteinek megfelelően gyúrta át Arisztotelészt (a katolikus skolasztika is ezt tette) és alkotnak belőle a maguk számára is szinte megdönthetetlen tekintélyt.
Luther Márton
Luther Márton (1483-1546) az emberi természet romlottságát, bűnösségét tekintette kiindulásnak. Úgy gondolta, hogy emiatt az ember saját akaratából és erőfeszítéséből nem tud feloldozáshoz jutni, hanem csak az isteni kegyelem és a hit segítségével. Tehát az egyes ember kerül a hitgyakorlás folytán személyes kapcsolatba istennel, s ő is felelős ezért. Azaz nincs ebben szüksége papi, egyházi közvetítésre, közvetítőkre. Tehát valamennyi hívő általánosan pap, és az egyházszervezet csak a gyülekezet, nem hierarchikus rendszer. Csak a Szentírás szava isten szava, más tekintély nincs. A hit bensősége belső szellemi világot hoz létre, ezen kívül az ember még külső állami kötelékben is él.
Luther 1517. október 31-én tette közzé a katolikus egyházbeli visszaéléseket elítélő 95 tételét a wittenbergi Vártemplom kapuján. Fellépését közvetlenül a búcsú intézménye váltotta ki, amely kirívóan mutatta a katolikus egyház igényét az isten és az ember közötti közvetítésre. Luther az isteni kegyelemben élők láthatatlan egyházi közösségét tette a látható egyház helyére. Ne a reneszánsz felszabadultságával tette azonban ezt, hanem a bűnös ember nyomasztó bűntudatával, tehetetlen megváltási reményével. E megváltást az evangéliumi hit adhatja, amely gyakran ellentétben áll az isteni dolgokban vak ésszel. Ezért az észt és a hitet, a filozófiát és a teológiát el kell különíteni egymástól. Az egyetemeknek is inkább Krisztust kellene tanítaniuk, nem a pogány, lélekromboló Arisztotelészt. Utóbbi nem ismeri el a lélek halhatatlanságát és a Szentírás ellenében hat.
Luther már a Szentírást magyarázó korábbi előadásaival elindította a reformációt, mert a Bibliát ellentétesnek találta a középkori skolasztikus filozófiával. Úgy vélte, a bűnös ember nem a jó cselekedetei révén nyeri el a megigazulást, hanem csupán az isteni kegyelemből fakadó saját hite miatt. A katolikus egyház gépies, bűnfeloldozó gyakorlatát ezért helytelenítette, nem azért, mert az a búcsúcédulákat pénzért árulta. A bűnbánat teljes megkerülésének lehetőségét ítélte el az egyházi gyakorlatban. Ráadásul a purgatóriumi szenvedést megváltó pénz gyakran alantas világi célokat szolgált. Luther a keresztény vallás belső, lelki értékeit hangsúlyozta, s az egyház igazi kincsének az isten dicsőségét és kegyelmét jelentő evangéliumot tartotta.
A lutheri vitát a római pápa heves reagálása emelte európai hitéleti válsággá. A teológiai vita politikai jelleget öltött. A tét a katolikus egyház németföldi hatalma volt. Luther a szász választófejedelem támogatását élvezve megjelent ugyan Augsburgban Kajetán bíboros előtt, de nem vonta vissza téziseit, hanem egyetemes zsinat összehívását kérte. Az új német-római császár a reformáció ellenes V. Károly lett. Ezután jelent meg a pápai bulla Luther 41 tétele ellen, majd a pápa elégettette Luther írásait. Ezzel viszont utóbbi népszerűsége általánossá vált a németek előtt. Luther már a nem Jézus alapította szentségeket is megtámadta, a Szentírást és a lelkiismeretet a pápai és a zsinati tekintély elé helyezte, és ettől még a birodalmi gyűlésen sem tántoríthatták el. Amikor pedig a pápa híveivel együtt kiátkozta, Wartburg várába menekülve elkészítette az Újszövetség német fordítását, mely Luther legnagyobb alkotásának számít. Ennek kiadása észak, kelet és dél-keleti irányban exportálta Európába a hitújítást. Luther hamarosan újra Wittembergben védte a reformációt, most már a túlzásoktól. Elhatárolódott a münzeri parasztháborútól. A szász egyház újjászervezésével mintát adott a többi lutheránus egyház kialakításához.
Zwingli Ulrich
Zwingli Ulrich (1484-1531) 67 tételből álló reformációs programot alkotott. A reformáció politikusa volt, aki a katolikusok elleni vallásháborúban halt meg. Az emberi természetbe beoltott vallásosságról és végtelen lehetőségekről beszélt. A humanizmus antik filozófiai és általános örökségéből is merített. Remélte, hogy az antik filozófusokkal találkozik a mennyben. Teológiájában a Szentlélek által teremtett hit szerepét Luthernél is jobban hangsúlyozta. A szentségeket csak felidéző jeleknek tartotta, nem valóságos hatásúaknak. Zwingli a Luther-féle gyakorta skolasztikus szentírási szövegmagyarázás helyett emelkedett humanizmussal a Biblia szimbolikus értelmezésének eszközével élt: Semmit sem nyithatunk ki csupán a saját kulcsával, ahogy a lelkiismeretet sem tehetjük szabaddá, ha hozzá alkalmas eszközünk, kulcsunk nincsen. Egyedül Isten az, aki a lelkiismeretet felszabadítani képes. Ebben az értelmezésben csírájában helyet kap a lelkiismereti szabadság gondolata, amikor Zwingli a római egyház hatalmának forrását, a Jézusnak tulajdonított mondást értelmezi a kulcsok hatalmáról.
Itt azonban megmutatkozik Zwingli átfogó szembefordulása is a feudális egyházzal, például a katolikus kultusz terén: minden rítus felesleges és az istentisztelet igazában igehirdetés, az úrvacsora csak emlékezés, ünnep csak a vasárnap (más ünnepen csak reggeli istentisztelet lehet, majd munkanap következzen). Luther szembenállt Zwinglivel az úrvacsora és ünnepek kérdésében. Vitatkoztak abban is, hogy az úrvacsora elemeiben Krisztus valósággal jelen van-e. A későbbi wittenbergi konkordia szerint a hívőknek igen (méltatlanoknak is, de nem a hitetleneknek). Luther tisztelte a császárt és a fennálló intézményeket, Zwingli szabad köztársaságpárti volt, keresztény alapú államot tervezett. S hiába akart a marburgi vitájuk során Zwingli kibékülni, a protestantizmus egységét nem lehetett megőrizni. Az egyesült katolikus kantonok elleni vesztes csata tábori lelkészeként 1531-ben hősi halált halt Zwingli szellemében a wittenbergi konkordia ellen a baseli Első Helvét Hitvallást (Confessio Helvetica prior) hozták létre. A zwingliánus svájci reformáció azután beolvadt a kálvini irányzatú svájci reformációba. Zwinglit azonban a francia Kálvin sem becsülte aztán teljes mértékben.
Kálvin János
Kálvin János (1509-1564) reformációja szigorú erkölcsöket követelt meg és erős determinizmust, predestinációt hirdetett. A hivatás kiteljesítését állította feladatnak a gyülekezet elé. Megkövetelte a gazdasági sikert is követőitől. Munkaerkölcsének betöltése így az isteni kiválasztás jele
Kálvin Franciaországban született, apja jogász volt. Kálvin teológusként indult, de jogász lett. Humanistaként indult, s eleinte ellenállt Luther tanainak, a Szentírás tanulmányozása azonban őt is szembefordítja a hivatalos egyházzal. 1533-ban a Sorbonne rektorának székfoglalóját ő írja, benne a kegyelemből való megigazulást hangoztatja, elvet minden emberi hozzáadást: a hit szabályozója egyedül az Ige. Ezért menekülnie kell. Franciaországi bujdosás alatt teológiai művet ír, utána 1534-ben Baselba megy, ahol két év múlva kiadja főművét, az Institutiot. Felemelte szavát a szellemi szabadosság (Rabelais, Erasmus, Montaigne) és az egyházi csalhatatlanság (II. Gyula, X. Leó, Kajetán bíboros) ellen. Luthert latinul olvasta. Becsülte, hogy az evangéliumot visszahelyezte igazi méltóságába. Zwingli azonban kevésbé hatott Kálvinra, inkább a talajt készítette elő számára. Kálvin a misztikus francia humanizmust ismerte, így közelebb állt hozzá Luther szelleme, mint Zwingli humanizmusának világi elemekkel vegyített vallásos világképe. Kálvin Isten hatalma alatt állónak ismerte magát és környező világát, gyanakodva nézte a vakmerő emberi önállósodási törekvéseket.
A zürichiekkel azonban ki tudott egyezni, s az egységes helvét reformációba - bár abban ő dominált - zwingliánus elemeket is bevett. Az úrvacsora- és a predestináció-tanban is az ő álláspontja győzött, amit a második helvét hitvallás tükröz. 1536 júliusában érkezik Genfbe, ahol előtte májusban fogadta el a nép a kétszázak tanácsában az evangéliumot törvényének. Kálvin genfi lelkipásztor lesz a genfi reformáció addigi vezetője, Farel Vilmos hívására. Együtt szervezik a genfi egyházat. Kálvin elkészítette hitvallását, majd a genfi kátét a tanács törvényerőre emelte. A törvényszegőket személyválogatás nélkül kezdik szigorúan megbüntetni. 1538-ban a libertinusok ellenállása győz, s Kálvint és Farelt száműzték Genfből. Kálvin Baselban, majd Straßburgban élénk teológiai működést folytatott, majd 1541-ben hívei győztek és visszahívták Genfbe. Azt egyházvárossá tette, ahol az evangélium elvei uralkodtak. A Szervét-párt ellen győzött, s Genf még a hugenottákat is befogadhatta. Kálvin életműve kiteljesedett, a kálvinizmus elszakadt a lutheranizmustól.
Tanítása szerint Isten transzcendens és szuverén, korlátozhatatlan hatalom. Szuverenitása az egész világegyetemben manifesztálódott, Isten az egész világegyetem szuverén ura (még az ördögöké is a pokolban). Olyan messze van az embertől, hogy róla csak az általa feltártat mondhatjuk: az isteni titokhoz csak a Szentírás vezet, a romlott emberi értelem és akarat minden más ismerete torz és bálványszerű. Az ember eredetileg tökéletesre lett teremtve, tehát nem természettől fogva, hanem az eredeti bűn miatt természetében rossz, s ezért csak rosszat akarhat és ezért Isten örök megvetését érdemli. Az Úr azonban könyörületes és állandó gondviselésben részesíti az embert. Gondviselése az egész mindenségre kiterjed. Majd elküldte Fiát az üdvösséggel a földre, de a megváltásban, az örök életben nem mindenki részesülhet, mert tapasztalati tény, hogy vannak örök kárhozatra rendeltek. Az elrendelés még a világ teremtése előtt megtörtént. Úgy történt, mint a zsidó nép kiválasztása, Isten jóságában meghatározatlanul, tehát szabadon, ingyenesen, ezért e kegyelem egyforma, szükségszerű osztogatása nem elvárható. Az egyház azonban azokat is magában foglalja, akik nem üdvösségre predesztináltattak. A bűn maga nem Istentől van, de a mi bűnösségünk Isten rendeléséből, ami szörnyű végzés és hittitok, mert általa Isten a saját munkáját végzi. Isten tehát azokat is elhívta, akikre e szörnyű terhet rakta. Senki sem mer a mindenek fölött igazságos és mindenható Istentől végzése miatt tiltakozni, Isten rendelése az ő titka. Mindebben Kálvin Szent Pálra hivatkozik. A szentségek nem a kegyelem eszközei, hanem hitünkért kapott jelek, s nem befolyásolhatják eleve elrendelt sorsunkat. Az egyetemes isteni kegyelem hatására valósul meg az ember természeti és társadalmi tevékenysége Isten dicsőségére; a különös kegyelem pedig szabályozza az ember halál utáni sorsát. A keresztség és az úrvacsora szentségében Krisztus valóban, de csak lelkileg van jelen. A keresztény ember sorsát meghatározó két egymástól elválaszthatatlan, de autonóm ország határozza meg, az igazságon alapuló szabad oktató-nevelő állam és Isten népének a szentlélektől áthatott egyháza.
A református egyházszervezet alapeleme a hívek közössége, a gyülekezet, amelyet választott egyháztanács kormányoz. Négy, nem hierarchikus sorrendű papi hivatás van, a pásztorok, a tanítók, a presbiterek (vének) és a diakónusok. Minden gyülekezet egyenrangú, ugyanazon kiválasztotti méltósággal rendelkezik.
Philipp Melanchton
Philipp Melanchton (1497-1560) Erasmust tisztelő humanista, a skolasztika jó ismerője, wittenbergi egyetemi professzor, Luther barátja és védelmezője a Biblia egyedüli tekintélyét illetően. Humanista kritikával segített Luthernak Arisztotelészt a katolikus skolasztikától megtisztítani s egyúttal a filozófiát újra a teológia szolgálólányává tenni. Az evangélikus egyház ágostai hitvallásának szerzője. A német oktatási rendszer ujjászervezője, egyetemek alapítója. Luther előtt elvetette az átlényegülés tanát s a hit általi megigazulást tette a teológia alapjává. Az evangélikus tanítás rendszerében a bűnt nemcsak cselekvésként, hanem az akaratot és az érzelmeket is befolyásolóként tekintette. Szerinte a velünk született eredendő bűn önzési hajlama megfertőzi tetteinket, és csak isten kegyelme vigasztalja meg az embereket, akik ezért hálásak lesznek Istennek, de tökéletlenek maradnak. Az ágostai hitvallás semmilyen változtatását nem engedte meg. Történeti és teológiai alapon elvetette a pápa primátusát, bár hajlandó volt tárgyalni a római katolikusokkal, amiért a protestánsok támadták. Az üdvözülést illetően a hit primátusát a jó cselekedetek szerepéhez képest Lutherral együtt megtartotta, az úrvacsora kérdésében azonban nézetei közelebb által Kálvin tanításához. Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy a törvény fenyegetése keltheti fel a hitet.
Népi irányzatok
A korai polgári ideológiai elem már Luther reformációjában is megjelenti, igazán forradalmi azonban a Thomas Münzer-féle anababtista, újrakeresztelő reformáció volt. Ez még a svájciak kezdeményezésein is túlment, nemhogy a polgárosodó német nemesség reformációján. A kereszténység válságaként ebben a reformációban már szektásodás is végbement. A reformáció fő irányzatai erőteljesen szembefordultak e radikális népi reformációval, annak szerintük forradalmi túlzásaival. Ugyanakkor reálisnak csak a főirányok tekinthetők, a valóság számára a szélsőséges irányzatok csak formális lehetőségeket, azaz utópikus társadalmi törekvéseket képviseltek. Nem volt szükségük rendes, fizetést kapó papra, mert az igazságot pénzért hirdetni nem lehet. A keresztények részére az állami felsőbbséget sem ismerték el, s a felelősségteljes hivatalokat is elvetették - a fegyverviseléssel-katonáskodással, bíráskodással, kivégzéssel együtt. Elvetették az adó és haszonbér megfizetését, az egyéni vagyont és a házasságot is.
Zwingli jól látta e nézetek illuzórikus jellegét, amikor azt hirdette, hogy igazságos kormány csak a keresztény kormány lehet, mert a keresztény egyház nem annyira szent, hogy ilyen funkciót betöltsön. Kálvin is élesen harcolt a túlzók és szektások, a münzeriánusok, anabaptisták, adamiták, Steblerek, szombatosok és clancilariánusok ellen - az egykori a katharok és donatisták őrültségét látva bennük. Az anabaptisták azzal akarnak föltűnni, mondja Kálvin, hogy ők nagyobb előrehaladást tettek, mint mások, mivel nem hiszik, hogy egyház meglehet az élet teljes tisztasága és épsége nélkül. A bűnök iránti gyűlöletből elszakadnak a törvényes egyháztól, gondolván, hogy az istentelenektől különítik el magukat. Pedig Isten maga mondja, hogy az egyház az ítélet napjáig szenvedni fog a bajban, a gonoszok hozzákeveredésével megterheltetik, tehát hiába keresnek olyan egyházat, amely minden szennytől mentes. Kálvin tehát itt realista, olyan egyházi közösségeket kíván, ahol helye van az élet tökéletlenségeinek: valószínűleg ez Kálvin későbbi nagy népszerűségének a titka.
Münzer tanítása egyúttal elméletileg a kereszténység mély teológiai válságát is jelenti, mert nem csak a katolicizmust, hanem a kereszténység lényeges tételeit is támadta. Néha az ateizmust súroló, a modern spekulatív szemléleti móddal igen közeli rokon keresztény formájú panteizmust hirdetett. A Bibliát nem tartotta egyedüli és tévedhetetlen kinyilatkoztatásnak, hanem az igazán eleven, minden időben és népnél létező kinyilatkoztatást az észben találta meg. Az ésszel nem szabad a Bibliát szembeállítani, mert akkor az a szellemet megölő betűvé válik. Az emberi hitben az ész elevenedik meg, amiért a pogányoknak is lehet hitük. S e hit, a megelevenedett ész révén az ember nem valamiféle túlvilági mennyországban, hanem az életben üdvözül. A hívők hivatása megkeresni vagy megteremteni a földön ezt a mennyországot, az Isten országát.
Mindezzel együtt megindul a protestáns naiv misztika, s mivel középpontja az Isten, e vezető elvéről teozófiának is nevezik. Eszerint a nagy mindenség maga az Isten, akinek magában való akarata és cselekvése teremti az egyes létezőket. Amint a mi szellemünk is akarat és cselekvés képessége, s a mindenség (azaz Isten) részeként az Istent megismerheti. Ehhez azonban meg kell tudni szabadulni az anyagi béklyóktól, mely megszabadulás az ember legnemesebb munkássága. Legjobb hirdetője e vallásos filozófiának a görlitzi suszter, Jakob Böhme (1574-1624).
Antitrinitarizmus - unitarizmus
Az antitrinitárius felfogás nem a reformáció korában született, eredete visszanyúlik a korai kereszténység teológiai küzdelmeire. Az arianizmus harcai ezek a szentháromságtan keresztény dogmatikába illesztése ellen. Akkor nem sikerült győzniük, s a bizonytalan evangéliumi hitalapú tan a kereszténység jellegzetes tételévé vált. Az evangéliumokban kifejezetten ugyanis csak Máté 28, 19 tartalmazza a Szentháromságot: "...megkeresztelvén őket az Atyának, a Fiúnak és a Szent Léleknek nevében." Ezenkívül János I. levele 5, 7-8: "Mert hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a mennyben, az Atya, az Ige és a Szent Lélek: és ez a három egy. És hárman vannak, akik bizonyságot tesznek a földön, a Lélek, a víz, és a vér: és ez a három is egy." Ám ezt mint késői betoldást már Erasmus vitatta, s a Biblia 1975-ös magyar kiadása is kihagyja. Ám forrásként megjelölhető a pogány ókor felé forduló reneszánsz humanizmus is.
A XVI. század újból kiélezte a vitát, s az antitrinitárius nézetek racionálisabb alapokra kívánták helyezni a keresztény dogmatikát, az irracionálisnak tekintett mozzanat kiiktatásával. (Az unitarizmus a mai örököse az akkori antitrinitárius mozgalomnak.) A reformáció fő irányzataival egy időben és azokat kicsit követve fejlődött ki. Különösen a kálvinizmus harcolt ellene, híres Kálvin és Szervét Mihály vitája, amely Szervét 1554-es máglyahalálához vezetett (vö. Sütő András: Csillag a máglyán). A németországi és svájci mozgalom összefonódott a népi reformációs anabaptizmussal. Az itáliai katolicizmus ereje a terjedést korlátozta, ezért az itáliai antitrinitarizmus képviselői külföldön, főként Lengyelországban terjesztették nézeteiket, de Erdélyben is sikerrel működtek. Leghíresebb a két Socinus socinianizmusa. A fiatalabb testvér tagadta a szentháromságot, Krisztus istenségét, az ördög személyiségét, az ember vele született teljes romlottságát, a helyettes elégtétel tanát és a büntetés örökké tartóságát. Az ő elmélete szerint Krisztus isten-ember küldött volt, ki Szűz Máriától születése előtt nem létezett. Az emberi bűn Ádám bűnének utánzása. Az üdvösség Krisztus erényes életének követésében áll. A Bibliát a józan ész világánál kell magyarázni, a képes kifejezéseket nem kell szó szerint érteni. Az idősebb testvér, Faustus Socinus a lengyeleknél is nagy szerepet játszott, ahonnét majd az unitáriusok az ellenreformáció üldözése elől Erdélybe, Angliába, Hollandiába és Németországba menekülnek.
Erdélyben az olasz Blandrata reformációs tevékenysége, de főként Dávid Ferenc és követői tevékenysége következtében - és János Zsigmond fejedelem támogatásával - jött létre az antitrinitárius mozgalom, majd belőle kifejlődött az unitárius és a szombatos felekezet. Az unitáriusokat találóan jellemzi egy XVIII. századi mondás: Az unitáriusnak más a hite és más a vallása - nem azt vallja, amit hisz. A vallása sociniánus, a hite unitárius. A vallását a mások kedvéért kellett készítenie, a hitét megtartotta magának. Az unitarizmus a hit kérdéseiben a filozófiával fogott kezet, de a világról való felfogásában tartózkodik a deizmustól, szívesebben elviseli a panteizmus vádját, mert mindenben Isten jelenlétét nézi, s mindenben inkább jót és kegyelmet tapasztal, mintsem büntetést és kárhozatot.
Az amerikai és svájci szektaképződés mellett a magyarországi két protestáns szekta közül a szombatosok később logikusan beolvadtak a zsidóságba, az unitáriusok pedig racionalizmusuk következtében egyre kevésbé terjedtek. A szekták a késői protestantizmusban is, különösen a kálvinizmus peremvidékén jelentkeztek, ami ellen a kálvinizmus védekezett. A szektásodás társadalmi, azaz szociálpszichológiai okain túl az is szerepet játszik a kálvinizmus nagy súlyt helyez ugyan az igére, mint fő kegyelmi eszközre, de szerinte ennek teljes kegyelemközvetítő jelentősége csak a kiválasztottakban érvényesül. S e mellett nyitva marad az a lehetőség, hogy Isten lelke - az ige közvetítése nélkül - közvetlenül szállja meg az embert. Ez az oka, hogy épp a kálvinizmus területén jött létre igen sok szekta. E szektaképződés során extatikus élményekre, a Szentlélektől közvetlenül nyert megvilágításra, küldetésre hivatkoznak, s a külső, írott igével szembehelyezik a belső igét, amely többnyire nincs összhangban a Szentírásban foglalt ige teljességével.