Legjelentősebb kottás kéziratainkat sorra véve, említsük elsőként az esztergomi könyvtárban őrzött 15. század közepére datálható díszes antifonálékat, amelyek a magyar liturgikus-zenei hagyomány biztos őrzői. Mellettük igen jelentős Futaki Ferenc Graduáléja (1463), amely Budáról kerülhetett Isztambulba. A század második feléből származó fontos gregorián forrásunk a váradi egyház számára készített díszantifonále, amit Pruisz-Filipecz János püspök készíttetett. Ennek érdekessége, hogy nem csupán kottaírása cseh fajtájú, hanem tartalmában is ötvözi a hazai dallamváltozatokat és szokásokat a szomszédos vidék hagyományaival. Ugyanez jellemzi a szepesi káptalan szerkönyveit is, valamint a 16. század eleji kassai, kolozsvári, brassói és a híres Ulászló graduálét.
A központi esztergomi hagyományt a 15-16. század fordulóján néhány budai kódex őrzi, melyek közül a legjelentősebb a kétkötetes Bakócz-Graduale. Ugyancsak a magyar hagyomány fenntartói a pálos rend kottás kódexei, így a Zágrábban őrzött antifonále, vagy a nyitrai plébánia gradualéja.
A központinak tekinthető esztergomi hagyomány mellett külön vonalat képviselnek a délvidéki, a kalocsa-zágrábi egyházmegyés kódexek: pl. a Thuz Osvát zágrábi püspök által készíttetett antifonálék a 15. század végéről.
A 14-15. század fordulójáról való ferences és domonkosrendi kottás kódexek a fentiekkel szemben szigetet képeznek a magyar zenei hagyomány tengerében. Kottaírásuk, liturgikus tradícióik és dallamváltozataik mind a saját rendjük mintáit követik, s nem illeszkednek környezetük zenei szokásrendjéhez. A híres Mátyás Graduale is valójában az általános zenei műveltség fő áramától elszigetelt díszkódexnek tekinthető, minthogy a ferences rend (s ezzel áttételesen a pápai udvar) dallammintáit, liturgikus hagyományait vette át.
Magukon a feljegyzett dallamokon túl sokat elárulnak a középkori egyházi zeneéletről a könyvekbe írt gyorsírásszerű (kurzív) bejegyzések is, amelyek a zenei írás-olvasás általánosan magas szintjét bizonyítják. A 15. század végéről maradt fenn Szalkay László, a későbbi esztergomi érsek zenei jegyzete sárospataki iskolás diák korából. Ebben a gondosan leírt füzetkében a gregorián éneknek imponálóan jól megalapozott elméleti és gyakorlati összefoglalását találjuk - beleértve még a téma esztétikai szempontú tárgyalását is.
Az anyanyelvű népének
Magyar nyelvű Te Deum dallamunk, melyet a 16. század eleji Peer-kódexben találunk, a középkorban általánosan ismert lehetett (ennek egy változatát máig éneklik Erdélyben). Kiterjedt használata alapján méltán az első feljegyzett anyanyelvű népénekünknek tarthatjuk. Egy másik népéneket - Krisztus feltámada mind ő nagy kínjából - négy nyelven jegyeztek fel az ún. Zsigmond-kori töredékben (15. század), s valószínűleg így is énekelték: húsvétkor, egyszerre azon a négy nyelven, amelyeket egy felvidéki városban beszéltek. A Nádor kódexben 1508-ban három népéneket írtak fel: Idvezlégy idvességes hostya, Idvezlégy Istennek Szent Anyja, Bínösöknek kegyös segédség. A többi (kb. 20-30) feljegyzés már pusztán szöveges adat, amelyeket azonban későbbi források vagy a népi gyakorlat alapján megfejthetünk. Ezek legnevezetesebbjei a karácsonyi Dies est lateitiae - Vigasságnak ez napja - és a ferences Vásárhelyi András 1508-ból származó éneke: Angyaloknak nagyságos asszonya.
További, e korra keltezhető népénekeink, amelyeket az élő néphagyomány tartott fenn: a Csordapásztorok, A pünkösdnek jeles napján, Ó fényességes szép hajnal. Ezek az énekek zeneileg és szövegileg három fajtába sorolhatók 1: paraliturgikus, a szertartáshoz szorosan nem kötődő, dogmatikus mondanivalójú tételek, 2: Európa szerte ismert latin tételek, ún. kanciók fordításai, 3: a helyi áhítat igényeit szolgáló énekek.
Epikus énekek
Ismeretes, hogy Mátyás király asztalánál magyar nyelven énekelték az ősök dicséretét. A híres Szent László éneket csak későn, a 16. század elején jegyezték le; ez a lovagkirályt dicsőíti, de már a Mátyás-kor eszméinek fényében. Ennek dallamára énekelték a Néhai való jó Mátyás király kezdetű éneket is. Népzenénk recitativ sirató stílusa majd a 16. századi históriás énekek közt sarjaszt több strófás dallamalakot - főként a 12 szótagos parlando dallamok mögött sejthetünk ilyen közgyakorlati epikus modort.
A népzene középkori rétegei
E korban, a 14. és 16. század között virágzott ki gazdag zenei szokáskultúra, amelynek híradói az egyes dallamok. Milyen énekek lehettek ezek? Sylvester János emlegeti a 16. században a virágénekeket, amelyek bizonyosan gazdag szerelmi líránkról adhatnának hírt - ha fennmaradtak volna. Csupán egy refrén a Soproni virágének szövegét ismerjük: Virág, tudjad, tőled el kell mennem és teíretted kell gyászba ölteznem. Népszokásdallamokban: lakodalmi, párosító és szentivánéji énekekben maradtak fenn ilyen refrénes dallamok (Hess légy; Tavaszi szél; Köttettem, köttettem). A Szentivánéj szokásán kívül fejlettebb gyermekjátékaink (a hidas, vonuló és párcserélő fajták) őrizhetik még egy valamikori gazdag, szertartásos középkori társasjáték nyomait. Valódi drámai formává lett e korra a betlehemezés. Ugyancsak középkori eredetű lehet a szertartásos köszöntés (a rekordációk) szokása (Névnapköszöntők, Gergelyjárás). Nem lebecsülendő az iskola hatása sem - pl. a recitált versmondás, memorizálás nyomai fedezhetők fel a Nyitrai lakodalmas vőfély dallama mögött.
A kanásztánc-dallamok zenéje - amely kapcsolatban áll a korban oly népszerű vágáns-költészettel - valószínűleg középkori tánczenénk nyomait őrzi (akárcsak a betlehemezés és a Pünkösdölő táncszakaszai. A siratás szokásáról írásos adataink is vannak (Károly Róbert siratása). Az akkori sirató hangzása lényegében a ma ismerttel egyezhetett (improvizált szövegű prózai műfaj, szövegi-zenei formulakészlet, rögzült kadenciapontok), s e korban válhatott általánossá az oktáv terjedelmű ún. nagyforma a korábbi kisambitusú dallamokkal szemben. Ugyancsak ekkor válhatott le a strófás típusok nagyobb száma is a rögtönzött, prózai szövegű recitativóról.
A középkori eredetű stílusok egyik legjellegzetesebbje az ún. Révész-dallamkör, amelynek dallami alapgondolata még a gregoriánnal közös tőről fakad: hasonló módon építkezik, mint a 7. tónusú antifonák. A középkor végén aztán a volta-ritmusú dallamalakokat és az abból továbbfejlesztett változatokat létrehozva alkot gazdag variánskört.
Főúri zeneélet
Általában elmondható, hogy a középkori gondolkodás hierarchizált volt, így az emberi társadalom rétegződése - oratores (imádkozók), bellatores (harcolók) és laboratores (dolgozók) - tükröződött a zenében is, s ennek megfelelően különvált a klerikusi és a profán zenei szféra.
Tinctoris (Beatrix királyné zenei nevelője) 1475 körül írja, hogy a földi lakoma vidámításával az énekeseknek és síposoknak a mennyei örömök igazi képét kell adniuk. Az ünnepi lárma és harsogás a földi hatalom és tekintély hangzó kifejezése volt vagy éppen stratégiai jelentőséggel bírt. A nándorfehérvári csatában pl. a trombiták harsogása rémisztően hatott az ellenségre - írja egy krónikás. Zsigmond trombitásai és énekkara messze földön ismert. Az 1412-es királytalálkozón 86 sípos és trombitás szolgáltatta a zenét (Zsigmond énekkarát később Albert király is átvette és megbecsülte). A konstanzi zsinaton (1414-1418) egy kortárs az ott jelenlévő zenészek számát 1700-ra becsülte! Mátyást is zenészek kísérték 1485-ben, amikor a cseh királlyal találkozott. A királyi udvar mellett azonban más művészet- és zenepártoló központokról is tudunk: Vitéz János püspök Váradon és Esztergomban, Báthory Miklós püspök pedig Vácott tartott színvonalas zenét művelő udvart. Ugyancsak zenekedvelő főurakként tarthatjuk számon Bakócz Tamás esztergomi érseket és Janus Pannonius pécsi püspököt.
A főúri központok közt kétségkívül legjelentősebb a királyi udvar, mely a 15. századra európai szintű énekes és hangszeres zenegyakorlatot mutatott. A királyi kórus létszáma Mátyás korára elérte a 40 főt, s a külföldi vendégek egybehangzóan mint Európa egyik legjobb együttesét dicsérték, amely vetekedhetett magával a pápai kórussal. Az énekkarnak saját iskolája, orgonistája és fúvószenészei voltak, s a gregorián ének művelése mellett (külföldről szerződtetett énekesek és hazai szoprán fiúk közreműködésével) műsorán a kor legigényesebb kompozíciós stílusában írt többszólamú művek is elhangzottak. Mátyás levelezést folytatott külföldi zenészek idehozatala érdekében. Az 1480-as években működött Magyarországon Johannes Stockem flamand énekes-zeneszerző, és ugyancsak ekkortájt Verjus (Jean Cornuel) és Erasmus Lapicida. Beatrix királynénak külön énekkara volt, s ő maga is hárfázott. A királyi pár fehérvári esküvőjének zenei pompáját lelkes hangú leírások dicsérték. Ugyancsak Mátyás udvarának zenész vendége volt Pietro Bono lantos, s a király komoly erőfeszítéseket tett, hogy udvara számára szerződtesse a híres orgonistát, Paul Hofhaimert. Mátyás után a Jagellók ugyancsak a zenei élet pártfogói. Itt működött a neves orgonista, Grympeck mester, és néhány évig Budán tevékenykedett a sziléziai zeneszerző, Thomas Stoltzer is.
A 15. századi leírások szerint nem csupán a templomi szertartásokat és a közéleti eseményeket, hanem a lakomázást is zene kísérte - többnyire vonósok és lantmuzsika, s az egyes fogások behozatalát trombitaszó jelezte. A budai vár utcái egy 1518-as feljegyzés szerint délben trombita- és dobszótól visszhangzottak. Az egyházi és világi zenét művelő muzsikusok többnyire ugyanazok: a szakzenészek voltak, így az udvari kápolnák, a kórus tagjai (akik közé számított az orgonista is). Kiemelt szerepük volt a trombitásoknak, akik egyrészt a világi hatalom hangzó jelképei (ők vonulnak az ünnepi menetben legelöl), másrészt hangszerük jeladó funkciója miatt (csapatmozgások irányítása háborúban, tűzesetek jelzése, toronyzene a városokban). A társasági hangszerek között legnépszerűbb a lant, s mellette a kis hordozható orgona (portatív). A házikápolnák és a társas zenélés kedvelt hangszere a síp és a húros hangszerek.
A középkori többszólamúság
Bár a többszólamú zene művelése a 14-15. században nem mondható általánosnak, írásos adatok bizonyítják ennek bizonyos fokú ismeretét és művelését. A pálosok például már a 14. században tiltják (tehát létezett), míg a 16. század eleji Sándor-kódex a mennyei örömök látomásába helyezi a többszólamú éneklést. A templomon kívül is hallhattak többszólamú zenét, így tudomásunk van pl. a Zsigmond lengyel herceget köszöntő énekesekről. Kottás forrásaink azonban csekély számúak: a 15. század első feléből való a Zsigmond-kori töredék, s a század második feléből a Kassai töredék. Ezek együtt körülbelül 30 többszólamú tételt tartalmaznak. A tételek zenei elemzésekor kitűnik, hogy a hazai közgyakorlat nem a kor legfrissebb nyugat-európai stílusát követte, hanem mint a többi európai peremvidék, a régiesebb - akár több száz éves - technikákat őrizte meg. Ebben helyet kaphatott a párhuzamos vagy ellenmozgásos organum éppúgy, mint a modernebbnek számító hajlékonyabb többszólamú kanciós anyag. E tételek szövege többnyire az egyházi ünnepekhez, szertartásokhoz kötődik, vagy azokat kommentálja. Világi szövegű többszólamú darab egyáltalán nem maradt fenn. Ezzel szemben a királyi udvar zenész gárdája a kortársak tanúsága szerint a kor legnívósabb polifón stílusát művelte. Ez a jelenség azonban - akárcsak a díszes kiállítású Mátyás-Graduále -, import jellegénél fogva elszigetelt jelenség maradt, amely nem gyakorolt hatást a magyar művelődés egészére.
Városi zeneélet
A magyar zenei fejlődésben már a lovagkor óta meglévő tempóhátrány a városi élet kialakulásában is megmutatkozott - e több száz éves késés következményeképpen nálunk még a 15. században is csupán 25-30 várossal számolhatunk. Zenei arculatukat tekintve azonban e városok a nyugatiakhoz hasonló képet mutatnak. A trombita itt is a főúri, majd a polgári öntudat hangzó bizonysága (Zsigmond külön privilégiumként engedélyezte egyes német városok számára a trombitahasználatot). A zene a város hivatalos/hivatali életének része is volt (beiktatások, hirdetések, esküvők, felvonulások). A tehetős polgárság jámborságát s egyben egyéniségük megörökítésének vágyát jelezte a számtalan oltár- és misealapítvány, amely természetesen énekesek, zenészek közreműködését kívánta meg. (Sopronban pl. a 15. század első felében 20-25 altaristából álló Corpus Christi testületről adnak hírt.) Az úrnapi körmenet (már a 13. század óta) szintén egyre színesebb, látványosabb formát öltött (1494-ben Pozsonyban ágyúdörgés és trombitaszó kísérte). Ünnepségek, felvonulások, körmenetek mellett zene illett a városlakók családi eseményeihez. Maguk a vagyonosabb polgárok és gyermekeik is tanultak hangszerjátékot. A házizenélés legkedveltebb hangszere a 15. században egyre inkább a klavikord lett. A városok gazdagodásával párhuzamosan vált általánossá a 15. században az orgona használata, s ebben a fiatal rendek (ferencesek, pálosok, domonkosok) élen jártak. A 16. század elején említik először a zenélő cigányokat.
Ha áttekintjük a magyar zenei életet a mohácsi sorsforduló előtti pillanatban, a következőket látjuk: Pominóczky minorita szerzetes ekkor jegyzi fel a híres Bátya, bátya mely az út Becskerekére ... kezdetű verspárt, egy zsolozsmazáró fohász dallamára született zenei ötletet. Mária királyné udvarában igényes, kifinomult zenélés folyik, bőkezűen dotált muzsikusokról tudunk (1525). Nagy zenész idegenforgalom jellemzi a királyi udvart: Heinrich Finck, Johannes Langus, Thomas Stolzer - néhány jelentős európai zenész neve azok közül, akik megfordultak nálunk, vagy hosszabb-rövidebb ideig itt működtek. A húszéves Bakfark Bálint most kerül Brassóról Budára, hogy Szapolyai udvari lantosától tanuljon. Mindezekkel szemben a legtöbb helyen a régies többszólamú technikákat művelik - még a falvakban is organumban énekelnek! A liturgikus könyvekbe beírt nagyszámú gyorsírásos dallamlejegyzés alapján joggal állíthatjuk, hogy a középkori zenei írás-olvasás magas szintű és általános volt. Sajnálatos módon e kétfajta zenélési mód: a stílusában régies, de általánosan művelt zenegyakorlat és a királyi udvar import jellegű csúcsművészete nem juthatott egyensúlyra - erre nem adott esélyt a történelem.
 |
 |