háttérképek

Az Omega-ködöt a svájci csillagász Jean-Philippe Loys de Chéseaux fedezte fel 1745-ben. A ködöt önállóan fedezte fel Charles Messier, 1764. június 3-án. Katalógusába a 1771-ben került bele 17-es sorszámmal.
A Sagittarius (Nyilas) csillagkép északi részén található ez a diffúz emissziós köd. Elnevezései Omega-, Patkó-köd, M17.
A tõlünk mért távolsága 6000 fényév körül van. Az M17 a galaxisunk egyik legnagyobb tömegû H II területe. A spirál galaxisunk (Tejút) Saggitarius ágában található - a csillagképrõl elnevezett ág. A ködöt fiatal csillagokból álló nyílthalmaza (35 forró csillag) gerjeszti fénylésre. A köd fényesebb részének a kiterjedése 15 fényév átmérõjû. Ez a fényes ködösség egy nagyobb felhõ része, mely legalább 40 fényév átmérõjû. Látszó fényessége 6 magnitúdó, ez a szabad szemes láthatóság határán van, viszont kisebb távcsövekkel már láthatóvá válik. Legjobban a nyári hónapok alatt figyelhetõ meg, amikor a Nyilas csillagkép a déli horizont fölé emelkedik.
Az Omega-köd legfeljebb 800 csillagot tartalmaz, ezen kívül több mint ezer csillag alakult ki a köd külsõ részeiben. A fiatal csillagokat a köd és a por rejtve tartja szemünk elõl a látható fényben, viszont infravörösben már láthatóvá válnak az ûrtávcsövek révén. A halmaz kora kb. 1 millió éves, ami galaxisunk egyik legfiatalabb halmazát jelenti. Az Omega-köd hasonló felépítésû, mint az Orin-köd. Annyi a különbség, hogy az M17-ben jelentõsen több a csillagképzõdéshez szükséges gáz és por, és több fiatal csillagot is tartalmaz, valamint a távolsága is nagyobb tõlünk. Az Orion-köd 1300 fényév távolságra van tõlünk és a Tejút Orion karjában található, melyben a Naprendszerünk is benne van.