Lelőhelyek és kitermelés

Drágakövek és ékkövek a világ számos részén előfordulnak, egyenként elszóródva vagy nagyobb mennyiségben fölhalmozódva. A kitermelésre érdemes drágakő-földúsulásokat nevezzük drágakőlelőhelynek. Azokat a helyeket, ahol egyes köveket találtak, drágakő-előfordulásnak hívják.

Drágakőlelőhelyek

A kőzetek keletkezése szerint megkülönböztetünk magmás (a magmából származó), üledékes (a lerakódások következtében keletkezett) és átalakult (más kőzetek átalakulása révén létrejött) drágakőtartalmú lelőhelyeket.
Többnyire célszerűbb azonban elsődleges és másodlagos lelőhelyekről beszélni.
Ezzel megkülönböztetjük azokat az előfordulásokat, ahol a drágakövek és ékkövek még az "első", tudniillik az eredeti keletkezési helyükön találhatók, azoktól, ahová elszállítódva, egy "második" helyre kerültek.

Az elsődleges lelőhelyeken a drágaköveknek megvan még az eredeti kapcsolatuk az anyakőzettel. A kristályok általában jó állapotban vannak. A lelőhely hozama azonban általában nem nagyon nagy. Sok meddő (drágakövet nem tartalmazó) kőzetet kell eltávolítani a drágakövek keresése közben.
Másodlagos lelőhelyek esetében a drágakövek keletkezési helyükről elszállítódtak, és valahol másutt ismét lerakódtak. A keményebb kristályok eközben legömbölyödnek, mások felaprózódnak, sőt felőrlődnek. A szállító közeg vagy a lerakódási hely szerint folyami (fluviális), tavi (limnikus), tengeri (marin), parti (litorális) vagy széltől létrehozott (eolikus) lerakódásokat különböztetnek meg.

A folyamok több száz kilométernyi távolságra képesek elszállítani a drágakőtartalmú kőzetet. A vízáramlás gyengülésével, vagyis a szállítóerő csökkenésével a fajlagosan nehezebb drágakövek (mint pl. a gyémánt, cirkon, gránát, zafír, krizoberill, topáz, peridot és turmalin) a mindenütt jelen lévő, könnyebb kvarchomok előtt rakódnak le, ezáltal osztályozódnak, és meghatározott helyeken feldúsulnak. Ez a lelőhely kiaknázás át rendszerint megkönnyíti és termelékenyebbé teszi, mint a primer lelőhelyek esetében.
A víztől összehordott drágakő-előfordulásokat egy régi bányászkifejezéssel torlatoknak, nemes torlatoknak, drágakőtorlatoknak nevezik. A tudós alluviális lelőhelyről beszél.

A folyamokhoz hasonlóan a tenger hullámverési sávjában is keletkezhetnek drágakőtorlatok. Namíbiában aknáznak ki ilyen előfordulásokat.

Maga a szél is képes apró drágakőszemcsék szállítására, és ennek következtében egyes erre alkalmas helyeken drágakő-lerakódások dúsulhatnak föl.

Az elsődleges és másodlagos lelőhelyek között helyezkednek el (genetikailag tekintve) az eluviálisnak is nevezett málladéklelőhelyek. Meredek sziklák és magas hegyek lábának környékén találhatók. A drágakövek e helyeken a mállás következtében létrejött omladékban dúsultak fel, mert a fölgyülemlett fajlagosan könnyebb anyakőzetet a csapadék meg a szél apránként elszállít ja, míg a nehezebb drágakövek a helyszínen maradnak.

A lelőhelyek nem egyenletesen oszlanak meg a Föld felszínén. Egyes térségek igen előnyös helyzetben vannak. 

Kitermelési módszerek

A legtöbb drágakő-előfordulást véletlenül fedezték föl. Még napjainkban is úgyszólván csak a gyémánttelephelyekre korlátozódik a rendszeres kutatás. Ennek oka mindenekelőtt az, hogy a gyémánt termelését nemzetközi konszernek végzik, az árának alakulását pedig világszerte ellenőrzik. Ezért a nagy tőkeráfordítás már a kutatás során is lehetővé válik.

A nem gyémánttartalmú előfordulások fölkutatása általában egyszerű eszközökkel, modern technika és többnyire tudományos megalapozottság nélkül folyik. Mégis megdöbbentő, hogy mekkora sikerrel bukkannak bennszülött kutatók egyre újabb előfordulásokra.

A lelőhelyeken, bányákban alkalmazott kitermelési módszerek (ha nem tekintjük a gyémántot) általában igen kezdetlegesek, egyes vidékeken olyanok, mint 2000 évvel ezelőtt. 

Egyes országokban azonban a világszerte növekvő drágakő kereslet a kitermelőhelyek egyre fokozódó gépesítéséhez vezetett. A dél-afrikai smaragd bányákban

és az ausztrál opálbányákban

például már erősen gépesített kitermelőberendezések működnek. Brazília egyes helyein vízágyúkat vetnek be a lejtők törmelékének a szortírozására.

A drágakő-kitermelés legegyszerűbb módja a jó minőségű kövek összegyűjtése a föld felszínén, pl. egy kiszáradt folyómederben, sziklahasadékokban vagy üregekben. A drágakő-kitermelés azonban általában sok fáradsággal és nagy munkaráfordítással folyik.

A szilárd kőzetbe belenőtt kristályokat törő szerszámokkal, újabban préslégkalapácsokkal vagy robbantással szabadítják ki. Függőleges aknákkal és kereszttárókkal helyenként már évszázadok óta végeznek föld alatti kitermelést. Egyszerűbb a drágakövek és ékkövek kinyerése a torlatlelőhelyekről. Csákánnyal és lapáttal lazítják, ássák fel a drágakőtartalmú földet, és kosarakban szállítják el, hogy másutt végezzék el a további feldolgozást, és keressék ki a drágaköveket. 

Minthogy a legtöbb drágakőlelőhely olyan országokban található, ahol nagy a szegénység meg a munkanélküliség, olcsóbb a kézi munka, mint a gépek bevetése. Különösen áll ez Dél- és Délkelet-Ázsiára, Afrika nagy részére és Latin-Amerikára.

Amennyiben a drágakő tartalmú rétegek a föld felszíne alatt helyezkednek el, eltávolítják a rájuk rakódó agyagot meg homokot, vagy aknákat vezetnek le. Az ilyen, alig kitámasztott aknák akár 10 m mélyre is lemehetnek.

Az ilyen drágakőbányákban az egyetlen modern vívmányt a motoros szivattyúk jelentik. Ezek emelik ki a gödörbe hatoló eső-, talaj- és beszivárgó vizet, amelyet kizárólag emberi kézzel nem lehetne olyan gyorsan eltávolítani. Különben időnként meg kellene szakítani a kitermelőmunkát.

A torlatlelőhelyek kitermelésének egy másik fajtája a folyókban, tengerekben végzett kutatás. Itt az ásványválogatás végett kereszttorlaszokkal, lépcsőkkel különbözőáramlási viszonyokat hoznak létre. A fajlagosan könnyebb agyagot és homokot elmossa a víz, míg a nehezebb drágakő ásványok a folyó bizonyos részein feldúsulnak. A munkások hosszú rudakkal túrják föl a vízfeneket, és így gyorsítják az anyag osztályozódását. 

A lelőhelyről kitermelt drágakövek és ékkövek tulajdonképpeni kinyerése a könnyebb ásványok további elválasztás ával, lépcsőzetes mesterséges építményeken átáramló víz segítségével, mindenekelőtt pedig vizesgödrökben történik. Ezekben a drágakőtartalmú földdel megtöltött kosarakat billentgetnek úgy, hogy a fajlagosan könnyebb alkotókat a kosár peremén át kimossák, a fajlagosan nehezebb drágakövek pedig feldúsulnak.

A drágakő-koncentrátum végső kiválogatása mindig kézzel történik. A drágakövek és ékkövek részaránya általában igen csekély. Gyakran csupán kéthárom drágakő minőségű kövecske akad a megmaradt koncentrátumban. 

A kutatási jogra, a munkások bérezésére és adott esetben nyereségrészesedésükre nézve az egyes országokban egészen eltérő elképzelések uralkodnak. Általában azt mondhatjuk, hogy a drágakő-kitermelő munka a szegény ember tevékenysége.

A drágakő-kitermelés során keletkező sajátos probléma a lopás. Ezek azzal fenyegetik a mindenkori kitermelést, hogy a gazdaságilag megalapozott áron alul kínálják az árut. A drágaköveknek a bányából való kicsempészésére vonatkozó ötletek gazdagsága kimeríthetetlennek látszik. Ámde a védőintézkedések is mindig agyafúrtabbak lesznek. A legbiztonságosabbak a gyémántbányák.

---