Megmunkálás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


A drágakövek megmunkálásának legősibb módja figuráknak, jelképeknek és írásoknak a bekarcolása. Ebből fejlődött ki a drágakővésés művészete. A drágakőcsiszolás kezdeteit minden bizonnyal Indiában kell keresnünk. Körülbelül1 400-ig az átlátszó drágakövek esetében szinte kizárólag a természetes kristály- vagy hasadási lapokat munkálták meg. A polírozás révén erősebb lesz a fényük, és jobban átlátszanak.


Az átlátszatlan drágaköveket és ék köveket (elsősorban az achátokat) már jóval korábban csiszolták kemény homokkövön simára vagy gömbölydedre. A kőmegmunkálás egyik csúcspontja a fazettálás. A 15. század óta általánosan ismert. E csiszolási fajta kezdeteit homály fedi. Az a híradás, amely szerint Kr. u. 800 táján mesélnek első ízben Velencében egy fazettált gyémántról, nem igazolható. A fazettálás technikáját hosszú időn át szigorú titokként őrizték. 

Az újkor hajnalán Amszterdam és Antwerpen fejlődött a gyémántcsiszolás központjává, a 16. század óta Idar-Oberstein (Rajna-vidék-Pfalz) az achát- és színeskő-csiszolás székhelye. 
Jelenleg számos csiszoló üzem épül a világ minden részén. Támogatásukra több ország megtiltotta a drágakő nyersanyag kivitelét.


Manapság a drágakő-megmunkálás következő területeit különböztetik meg: 



A gyakorlatban ezek a munkaterületek nem különülnek el szigorúan egymástól.

 

 

Drágakővésés

A gliptikának (görög "drágakővéső művészet") is nevezett drágakővésés magában foglalja a gemmák, valamint a kisplasztikák és dísztárgyak készítését. A legősibb drágakővésetek jelképekkel és alakokkal borított kőhengerek

amelyeket pecsétnyomóként vagy amulettként használtak, Sumer, Babilon és Asszíria ősi birodalmaiból származnak.

Az első önálló, drágakőanyagból készített figurális véset (ha nem tekintjük a borostyán alkalmazását) a régi egyiptomiak szkarabeusznak nevezett szaruhátú bogara.

Az ókori Görögországban különösen kedvelték és gyakorolták a drágakővésést. A római korban is magas színvonalat ért el. A középkorban ugyan a heraldikával (címervéséssel) új feladatot kapott, általában azonban fejlődése stagnált, csak a reneszánsz idején kelt új életre Itáliában. Manapság a gliptikának, főként a modern alakító módszerek révén, ismét nagy a tekintélye.

Míg az ókorban elsősorban az achát, az ametiszt, a jáspis, a karneol és az ónix volt a drágakővésés alapanyaga, lassanként más drágakőféleségeket is felhasználtak. Manapság mindenféle drágakőből készülnek vésetek, ideértve a gyémántot is.

A kővésés technikája: 


A vésnök fő szerszáma egy kis, vízszintesen fekvő tengelyű esztergapad, amelyre szükség szerint különböző "kerekeket", azaz tárcsa, golyó, kúp vagy tű alakú megmunkálófejeket illeszthet. A tartó deszkákon nagyszámú ilyen apró szerszám található kéznél. Egy villanymotor gondosko¬dik a percenkénti 3000-5000 fordulatról. A merev vésőorsóhoz a vésnök a követ a kezével vezeti. Ez igen nagy összpontosítást, pontosságot és alapos kőismeretet kíván. A megterhelés eközben oly nagy, hogy egy munkamenet nem tarthat tovább 2-3 óránál.
A forgó "mutatókat" és "csúcsokat" folyamatosan kenik gyémánttartalmú, olajban elkevert csiszolóporral, ezzel egyszerre történik a hűtés és a durva megmunkálófelület előállítása, mert az apró gyémántszilánkok vésés közben belenyomódnak a fejek puha vasanyagába.
A fényesítés fával, bőrrel vagy más puha anyaggal történik, víz és speciális paszták felhasználásával. Eközben eltüntetik az előrajzolás fémtűvel bekarcolt megmaradt nyomait is.
Manapság léteznek hajlítható (flexibilis) meghajtótengelyek is. Ezeket azonban főleg nagyobb szobrászati munkákhoz használják, ha a munkadarab túl nehéz a kézi vezetéshez.


A réteges kövek a drágakőmetszés művészetében használt többrétegű anyagokat réteges köveknek, lágenköveknek nevezik. Szokás szerint egyenletes, párhuzamosan futó rétegekből álló achátokból vágják ki, általában úgy, hogy egy világos réteg fekszik egy sötét fölött. A brazíliai achátok adják a legjobb nyersanyagot. Többnyire kétrétegű, kivételesen háromrétegű lágenkövekbe vésnek. Vannak azonban ötrétegű kövekből készült mesterművek is. Igen ritkák a többszörös és domború achátrétegekbe készített vésetek.

A réteges kövekre és a vésési munkákra vonatkozó néhány fogalom:

Ónix Fekete alapréteg és fehér fedőréteg kombinációjából álló réteges kő; valódi vagy arab ónixnak is nevezik

Másrészt ónix a neve az egyszínű kalcedonnak is (pl. fekete ónix). 
Ne tévesszük össze az ónixmárvánnyal, amelyet röviden szintén ónixnak neveznek! 

Az ónix név a görögből származik, és 'körmöt' jelent, valószínűleg gyenge átlátszósága miatt.

Szardonix Barna (alsó) alap- és fehér felső rétegű réteges kő.
 
Kameolónix Vörös (alsó) alap- és fehér felső rétegű réteges kő

Niccolo Fekete alap- és nagyon vékony felső rétegű réteges kő, amely a fényszóródás és az alapszín átderengése miatt szürkéskék színárnyalatú. Kedvelt pecsétgyűrűkő, címerek és monogramok bevésésére alkalmas.

Gemma (lat.) Figurális ábrával díszített drágakő, ékkő. Az ábra lehet bevésett (lásd intaglio) vagy domborműves (lásd kámea). Eredetileg csak a bevésett ábrázolással díszített köveket nevezték gemmának.

Intaglio  Bemélyülő véséssel díszített gemma. 

Kámea  Domborműves véséssel díszített gemma.


Az achátban a sávozás úgy, ahogy arra a réteges kövekben szükség van, ritkán fordul elő az ónix, a karneol vagy a szárder természetes színeiben. 

Ezért a réteges köveket többnyire festik, ezzel a későbbiekben részletesebben is megismerkedünk. A mesterségesen színezett köveket ugyanúgy hívják, mint természetes testvéreiket.
Manapság léteznek olyan ónixréteges kövek is, amelyek kiinduló anyaga rétegezés nélküli, egyszínű, szürke, festhető kalcedon. Egy kváderkő alakú tömböt átitatnak kobalt-kloráttal és klór-ammóniummal, és ettől fekete színt kap. Sósavval a festést 1 mm vastagságig ismét kioldják. Ha most ezt a kváderkövet feldarabolják, két olyan réteges kő keletkezik, amelyek vágási felületei feketék, ellenkező oldaluk fehér. A sötét szín azonban állítólag nem nagyon tartós.

Egy gemma létrehozásának folyamata
Egy sávozott - a háttérben láthatóhoz hasonló - achátból kivágnak, vagy kitörnek egy különböző színű és egyenes vonalúan párhuzamosan futó sávozás ú darabot. Ebből több kétrétegű lágenkő állítható elő.
Az (alsó) alapréteget feketére vagy barnásvörösre festik. A felső réteg fehér marad, nem
festhető.


Elnagyoltan bevésik a későbbi figura fő vonalait. Tömegcikkeknél ehhez sablont használnak.
Itt mutatkozik meg a vésnökök tulajdonképpeni alakító munkája. Tapasztalat, kőismeret és technikai tökéletesség adja meg a személyes jegyet. A végtermék a mesteri pontosság és vésnöki művészet példája.


vissza


Az achát megmunkálása

A hatalmas, mázsányi acháttömböket aligha darabolják már kalapáccsal meg ékkel repedések vagy a kőbe rajzolt vonalak mentén, ahogyan ez korábban volt szokásban, hanem ma szinte kivétel nélkül gyémántszilánkokkal kirakott körfűrésszel vágják el.

A fűrésztárcsa hűtését a modern üzemekben speciális, vízben emulgeálható vágóolajjal végzik. Ennek mindenekelőtt az az előnye, hogy a kövek és a készülék vízzel könnyen tisztíthatók. Az eddig alkalmazott petróleum igen káros a környezetre, erősen szaglik, és tűzveszélyessége folytán különleges óvintézkedéseket igényel.
Az achát karborundum csiszolókeréken kapja meg durva formáját. A szakember ezt a munkafolyamatot előcsiszolásnak vagy nagyolásnak hívja. Hogy a követ csiszolás közben nyugodtan vezesse, a térdei közé fogja. A csiszolókereket vízzel hűtik.
A finomcsiszolást kisebb homokkő keréken végzik. A csiszoló eközben széken ül, amelyen hasa és melle számára támaszték található. 

A kerék felületén kiképzett hornyok és domborulatok gömbölyded csiszolást is lehetővé tesznek.


Az utolsó munkamenet a polírozás (fenti kép). Ezzel kapják meg a kövek ragyogó fényüket, valamint szerkezetük látható, finom rajzolatait. A polírozás lassan forgó, bükkfából, ólomból, filcből, bőrből, ónból, műanyagokból vagy más anyagokból készült hengeren vagy keréken történik. Csiszolóanyagként alumínium-oxid, cer-oxid, króm-oxid, tripel, horzsakő és speciális paszták szolgálnak. Minthogy ebben a munkafolyamatban kevés vagy egyáltalán semmi hűtőfolyadékot nem alkalmaznak, különös elővigyázatra van szükség, nehogy a hőfejlődés folytán a kő kárt szenvedjen.
Sík felületek csiszolásához manapság a legkülönbözőbb gépek léteznek, amelyek maguk végzik a munkát. Gömbölyded formák (kabosonok) is készíthetők sablon segítségével, gépi úton.

Achátfestés

Az achátipar legfontosabb nyersanyag-szolgáltatói, a dél-amerikai lelőhelyek természetes állapotban kellemetlen szürke színű és gyakran minden rajzolatot nélkülöző achátot szállítanak. Csak festés útján kapják meg tarka pompájukat és élénk szerkezetüket.
A festés művészetét már a rómaiak is ismerték. Németországban, Idar-Obersteinben az 1820-as évek óta alkalmazzák, és soha nem ismert tökéletességre fejlesztették. Ez az egyik oka annak, hogy itt alakult ki az achát- és színeskőcsiszolás egyik legjelentősebb központja is.
A festhetőség a porozitásnak, az opál- és víztartalomnak megfelelően eltérő az egyes rétegekben. A tömött kvarcból álló fehér sávok alig vagy egyáltalán nem veszik föl a festéket.
A szakemberek a könnyen festhető rétegeket puhának, a többieket keménynek nevezik.
A festési eljárás általános folyamata ismert, de részletei a cégek titka. Ennek megfelelően óvják is azokat. Általában szervetlen festékanyagokat használnak. A szerves festékanyagok nem állják a fényt, és színhatásuk is gyengébb, mint a szervetleneké. A festett achátok szabad szemmel nem ismerhetők fel, kivéve egy-egy meghatározott színárnyalat, például a mélykék, amely a természetes achátban egyáltalán nem fordul elő.

A sávos achátokat, amelyek hőkezelés és sav vagy pác hatása révén állandó és visszafordíthatatlan színátalakuláson mentek át, nem kell a vevőnek "kezeltként" ismertetni.

Festés előtt az achátokat meleg savban vagy lúgban végzett tisztítás után végleges formájukra vágják, és gyakran meg is csiszolják és polírozzák.


Pirosra festés:
A színező anyag vas-oxid. Az achátot vas-nitrát oldatba teszik, majd erősen felhevítik, vagyis égetik. A technikai eljárás változtatásával különféle vörös árnyalatok érhetők el. A természetes sárga rétegek egyedül az égetéssel vörösre változnak. 
Sárgára festés
A színező anyag vas-klorid. Az achátokat sósavval itatják át, majd enyhén melegítik. Így citromsárga szín keletkezik.
Barnára festés
Cukoroldatos és hevítéses kezeléssel barna árnyalatokat hoznak létre. Állítólag kobalt-nitráttal hasonló eredményt lehet elérni.
Feketére festés
A színező anyag szén. A koncentrált méz- vagy cukoroldatba helyezés, majd a rá következő meleg kénsavas kezelés mélyfekete színűvé teszi az achátot. Bizonyos változtatásokkal ugyanígy barna árnyalatok is előállíthatók. Állítólag a kobalt-nitrát is ugyanilyen hatású.
Zöldre festés
A színezőanyag vas. Krómsóoldatos áztatás, majd ezt követő égetés idézi elő a zöld színt. A nikkel-nitrát oldat és erőteljes hevítés állítólag ugyanezt eredményezi.
Kékre festés
A színezőanyag vas. Az achátokat először telített sárga vérlúgsó (kálium-ferrocianid) oldatban áztatják, majd vasvitriolban (víztartalmú vas-szulfátban) főzik. Így berlini kék keletkezik.



vissza

Csiszolási módok

I. Színes kövek megmunkálása

A drágakő-megmunkálás terén színes kőnek számít minden drágakő az acháton és a gyémánton kívül.
A színeskő-csiszolást a szakmai világban lapidáriának (latin lapis = kő), a csiszolót pedig lapidáriusnak nevezik. A csiszolók többnyire bizonyos drágakövekre specializálódtak, mert így lehet a legjobban figyelembe venni a kövek különböző sajátosságait, például a keménységet, a pleokroizmust és a szín mélységét.

Először is kifűrészelik a kő előzetesen elgondolt nagyságát egy olyan körfűrésszel, amelyen a fűrészfogakat gyémántszilánk ok helyettesítik. Hűtőfolyadékul a modern üzemekben speciális, környezetbarát vágófolyadékok szolgálnak, korábban szappanos víz, olaj vagy petróleum is. 
Függőlegesen futó, vízzel permetezett, durva szemcséjű karborundumkeréken kapják meg a kövek durva formájukat. Szaknyelven ezt az eljárást előcsiszolásnak vagy nagyolásnak nevezik.

 


Kabosoncsiszolás
Az átlátszatlan vagy értékcsökkentő zárványos drágaköveket és ékköveket gömbölydedre, domborúra csiszolják. Hornyokkal és dudorokkal ellátott karborundumkerekeken, csiszolórudak segítségével

kapják meg az előre meghatározott, kupolaszerűen kiemelkedő felületű és sima vagy enyhén domború fenekű formájukat. A végeredményt francia kifejezéssel kabosonnak nevezik.
Alkalmazása sokoldalú, gyűrűkőként, melltűkben, nyakékekben vagy függelékként. Divatékszerként fantáziaformákban is széles körben elterjedt.

A drágakőcsiszolatoknak nincs általános érvényű rendszere. Ezért is találunk az irodalomban eltérő tagolási kísérleteket. Különbséget tehetünk azonban a csiszolási módok és csiszolási formák között.


II. Csiszolási módok

A megcsiszolt drágakövek és ékkövek keltette optikai hatás alapján a csiszolásnak három - csiszolási módnak nevezett - fő típusa ismerhető fel, nevezetesen a fazettált csiszolás, a sima csiszolás és a vegyes csiszolás. 

Fazettált csiszolás

A fazettált csiszolás jellegét nagyszámú apró lapocskától, a fazettáktól kapja. Elsősorban átlátszó drágakövekre és ékkövekre alkalmazzák. A legtöbb fazettált csiszolás két alaptípusra vezethető vissza: a kör alaprajzú briliánscsiszolásra és a szögletes alakú lépcsős csiszolásra.


A briliánscsiszolás számít a csiszolóművészet legfelső fokának. Mindenütt alkalmazzák, ahol ez lehetséges. A lépcsős csiszolást "közepes tónusú" átlátszókövek hez használják, ahol a szín visszaadása szerepet kap. 

Az átlátszó kövek nagyolás után vízszintesen futó csiszolókorongokon fazettált csiszolatot kapnak. Evégett kőragasztóval vagy sellakkal ún. csiszolórudakra ragasztják őket.
Ezek 80-120 mm hosszú kerek rudak, többnyire fából, ritkábban fémből. A rudak átmérője a kő méretétől függ. Kb. 1/3-dal kisebbnek kell lennie a kő átmérőjénél. 

E csiszolórúd vezetésére a csiszolókorong mellett felszerelt, számos lyukkal ellátott lemez, a lyuklap szolgál (lásd fent). A fazetta szögének elhelyezkedése szerint támasztják a csiszolórúd másik végét egyik vagy másik lyukba.
Egy-egy kő különböző oldalainak a csiszolásához a követ többször át kell ragasztani. Ehhez átkittelő eszközök, speciális kittek és ragasztók, a kövek leszedéséhez különféle oldószerek és egyéb tartozékok állnak rendelkezésre.


A lyuklap helyett tömeggyártás céljára, de amatőr csiszolók számára is létezik egy fazettálófejes tartó. Ezen állítható be a fazetta helyzetének megfelelőszög (lásd fenti kép).
A csiszolókorong anyaga (ólom, bronz, réz, ón stb.), a csiszolóanyag fajtája (smirgel, alumínium-oxid, szilícium-karbid, bór-karbid, gyémánt) és a korongsebesség a kő fajtája szerint eltérhet.
Az utolsó művelettel a követ vízszintesen forgó korongokon, fahengereken vagy bőrszíjakon polírozzák, hogy eltávolítsák a felületen maradt apró karcolásokat, és tiszta fényt érjenek el. A kő felületén végbemenő olvadási folyamatok és egy leheletfinom olvadék réteg (az ún. Beilby-réteg) képződése tovább erősítik a finom polírozási hatást.

Sima csiszolás 

A sima csiszolás lehet sík (egyenes) vagy gömbölyded (domború), ún. kaboson (lásd feljebb), vagy golyó. Nem szakítják meg fazetták az egyenletes kőfelületet. A sima csiszolás főleg az acháthoz és más átlátszatlan drágakövekhez és ékkövekhez való.


Ahol csupán egy átlátszatlan drágakő különben fakó felületét kell láthatóvá, élénkké, kifejezőbbé és szebbé tenni, legtöbbször elég egy sík csiszolt felület.
Ezzel szemben egy kaboson már az alakjánál fogva is vonzóbb hatást kelthet. A lehetséges alakok száma úgyszólván tetszőleges, bár a nyersanyag, a szín és a kő mintázata hatással van a mindenkori alakra.
Golyókat készítenek mind átlátszó, mind átlátszatlan kövekből. 

A golyócsiszolás kiinduló formája nyers egyenlő oldalú kocka (lásd fenti ábra). Az éleket újra meg újra ferdére vágják, majd lecsiszolják, amíg egy legömbölyödött, de még sokszögű test nem lesz belőle. A golyó befejezése (lásd alsóábra) csiszolóedényben történik, megfelelő csiszolóanyagok felhasználásával. A nagyobb golyókat mindig kézzel irányítják. 

Mind a durva-, mind a finomcsiszolás során folyamatosan forgómozgásban kell lenniük. Kisebb golyókhoz, kb. 10 mm átmérőig, amelyeket a kereskedelemben gyöngyöknek neveznek, vannak automaták, ún. gyöngymalmok. E kőgyöngyöknek - kis méretükön kívül- nincs semmi közük a szerves keletkezésű gyöngyökhöz.


Vegyes csiszolás 

A vegyes csiszolás a fazettált és a sima csiszolás keveréke. A felső (vagy az alsó) részen a kő fazettált, a másikon sima, gömbölyded vagy sík. Alkalmanként akadnak olyan csiszolási formák is, amelyeken ugyanazon az oldalon "vegyes" a csiszolás.



Csiszolási formák

A drágakőcsiszolatok alaptípusaiból, a csiszolási módokból a formák bőségét vezették le, a csiszolási formákat. Ezeknek a klasszikus mérce szerint lehet kerek, ovális, kúpos, négyzet (carré), tégla (bagett), háromszögletű és sokszögű az alakja.
Ehhez járul valamilyen minta utánzott formája, mint az olíva, körte (csepp vagy pendeloque, francia, ejtsd: pandlok), hajócska (navett vagy márkíz), szív, trapéz vagy hordó. Az ún. szabad formák nem vezethetők vissza valamely alapmintára. Ezek tiszta fantáziaképek, tervezői alkotások divatékszerek céljára, vagy a nyerskő gazdaságos felhasználása határozza meg az alakjukat, a lehetőleg csekély csiszolási veszteség végett.

vissza

Fúrás 

Az ékszerkészítés céljára néha át kell fúrni a drágaköveket. Ez korábban egyenként, kézzel történt, hegedűvonó-meghajtású hegyes fúróval.

 


Ma nagyrészt elektromos meghajtású, nagy sebességű hegyes és üreges fúrókat használnak. Folyamatosan el kell látni ezeket hűtőfolyadékkal. Gyémántpor vagy csiszolópaszta támogatja a fúrási eljárást. Avégett, hogy a kő a kimenő lyuknál ne szilánkosodjék, rendszerint mindkét oldalról fúrnak.


Erre szakosodott üzemekben vibrációval működő ultrahangos fúrógépeket használnak. Ezeknek az automatáknak a különleges előnye nem csupán a rövidebb fúrási időben van, hanem abban a lehetőségben is, hogy különböző alakú furatokat készítsenek.



vissza


A gyémánt megmunkálása


A gyémánt megmunkálásán belül a következő eljárások különböztethetők meg: előzetes vizsgálat, hasítás vagy fűrészelés, nagyolás, csiszolás és polírozás.

Előzetes vizsgálat

Mielőtt nekilátnának egy gyémánt tulajdonképpeni megmunkálásának, a csiszolónak először a nyerskő "belső életét" kell tanulmányoznia, meg kell ismernie a kristály szerkezetét, és meg kell ítélnie a zárványokat. Ez lupéval történik, és értékes darabok esetén heteket vehet igénybe. A matt felületű gyémántokra evégett először kis ablakot kell csiszolni, hogy bepillanthassanak a gyémánt belsejébe.
Miután eldőlt, hogy egy lehetőleg nagy követ tartsanak meg, vagy kedvezőbb a követ felaprózni, a tervezett hasítási vagy fűrészelési irányt tussal jelölik meg a kristályon.

Hasítás és fűrészelés

Korábban a nagy gyémántokat egy kés és könnyed ütés segítségével végzett hasítással darabolták. A hasadási síkok mindig oktaéderlapok.
Az ökölnyi nagyságú Cullinan-gyémántot, a legnagyobb valaha is talált gyémántot 1908-ban az amszterdami Asscher és Társai cégnél hasították, először 3 kőre, majd tovább darabolták úgy, hogy végül 9 nagyobb és 96 kisebb briliánst lehetett belőle csiszolni.
A hasítás technikája közismert ugyan, mégis gyakran előfordult, hogya gyémánt apró darabokra tört, mert nem ismerték fel a belső feszültségeket vagy rejtett repedéseket. 

Ezért a századforduló óta fokozatosan áttértek a gyémánt fűrészelésére.

A gyémántok fűrészelés ének megvan az a sajátos előnye, hogya nyerskő a súlyát tekintve jobban kihasználható. A jól felépített oktaédereket például a középső síkban vagy kissé följebb fűrészelik el, és ezáltal kedvező nyers alakot kapnak a briliánscsiszolás számára. A fűrészelt felület lesz a gyémántbriliáns jövőbeli táblája.
A gyémántfűrész (50-70 mm átmérőjű) lapja rézből, bronzból vagy más ötvözetből készül, papírvékony, és gyémántszilánk okkal van kirakva, amelyeket folyamatosan pótolni kell. Percenként 4500-6000 fordulatot tesz meg, de elérheti a 10 000-et is. Eközben a gyémántot egy fogóhoz hasonló szerkezet tartja. A fűrészelési folyamat sokáig tart, egy 6-7 mm átmérőjű egykarátos kő esetében 5-8 óráig.


Újabban egyre gyakrabban darabolják a gyémántokat lézersugárral. Ennek az az előnye, hogy az elválasztásnál nem kell a kristály semmilyen szerkezeti irányához igazodni. Ez a nyerskő jobb kihasználását, nagyobb súly elérését jelenti.

Nagyolás 

A következő munkafázisban, a nagyolás, kerekítés során a gyémánt elnyeri a nyers formáját a felső és az alsó résszel. Ehhez két gyémántot - az egyiket egy kis esztergapadba fogva, a másikat egy nagyolórúd végébe ragasztva és kézzel vezetve - úgy dörgölnek egymáshoz, hogy a kőélek a kétkúpos briliánsformának megfelelően kerekedjenek. 

Ma már léteznek olyan gépek is, amelyekben mindkét követ automatikusan vezetik össze. Legújabban pedig az is lehetségessé vált, hogy lézerrel nagyolják előre az egész nyers formát.
Azokat a gyémántokat, amelyekből nem kívánnak kerek briliánst csiszolni, gyémántszilánkokkal kirakott korongon nagyolják.

Csiszolás 

A gyémántot csak gyémánttal lehet csiszolni vagy fűrészelni, mert a gyémánt különböző kristálylapokon és különböző irányokban eltérő keménységű.

Pontos előzetes vizsgálatokra van szükség ahhoz, hogy később a csiszolás során fel lehessen használni az eltérő keménységeket. A gyémántpor, amely statisztikai valószínűség szerint mindig tartalmaz egészen kemény gyémántszilánkokat is, le tudja csiszolni a gyémántkristály kevésbé kemény felületeit. Egyenlő keménységű anyagok ugyanis nem karcolják vagy csiszolják egymást. A csiszolás technikája nagyon sok tapasztalatot kíván. Egy vízszintesen forgó, gyémántporral és olajjal bevont, kb. 30 cm-es acélkorongon csiszolnak fazettákat a gyémántra, amely (doppnak nevezett) fogóba van rögzítve, miközben a korong percenként 2000-3000 fordulatot tesz meg.


Az összes fazetta felület elhelyezését és minden egyes szög állását a tapasztalt csiszolók, a rendelkezésre álló eszközök ellenére, továbbra is szemmel és nagyítóval ellenőrzik. A csiszoló egyéni döntésére mindig is szükség van, különösen ha arról van szó, hogy a csiszolási veszteséget lehetőleg alacsony szinten tartsák.
Egy egy karátos kő megcsiszolása kb. 5-7 óráig tart.

Vannak ugyan, különösen kis briliánsokhoz, mechanikai segédeszközök az egyes fazetták elhelyezésére, a briliánscsiszolást elvégző teljesen automatizált gépek nagyon ritkák. Oroszországban az 1970-es évek óta csiszolnak teljesen automatizálva briliánsokat kitűnő minőségben, tekintet nélkül a csiszolási veszteségre, vagyis anélkül hogy figyelembe vennék az elérhető súly nagyságát.
 
A gyémántcsiszolás során keletkező anyagveszteség nagy. Átlag 50-60%-ot tesz ki.  A lecsiszolt gyémántport mindig felfogják, és más csiszolási folyamatokhoz használják fel.

Polírozás

Ugyanazon a csiszolókorongon, ámde egy másik sávon, ahol még használatlan, igen finom szemcsézésű gyémántpor található, ezzel polírozzák meg végül a briliánst, hogy eltávolítsák az utolsó egyenetlenségeket és csiszolási nyomokat.

Általában minden csiszoló egyszerre több követ munkál meg a korongon.


 vissza


ingyenes webstatisztika

fel