A |
Korall
Gagát
Bitumennel teleszivott barnaszén, mely
megmunkálva, esztergályozva, igen szép
fekete szinü, nagyon jól
fényesíthető és igy
csecsebecsékre, különösen pedig
gyász-ékességekre nagyon keresett
cikk. Különösen Franciaországban
meg Angliában (Whitby) munkálják meg
és jet v. jayet a neve. A G.-ot már az
ó-korban is ismerték és
feldolgozták. Gagas libiai folyó után
nevezték el, mert annak mentén
találták.
Elefántcsont
Az elefántcsont az
indiai vagy afrikai elefánt agyaraiból, azaz
specializált, fogzománcot nem, csak dentint
tartalmazó metszőfogaiból nyert
sárgásfehér színű,
csekély
átlátszóságú
anyag.
Az indiai
elefántcsont csavarulatosabb, puhább, mint az
afrikai, ezért ennek az értéke is
kisebb.
A
legdrágább elefántcsont a
Sziámból származó
nehéz, vöröses színű,
lágy és finom szemcséjű,
áttetsző elefántcsont. A múltban
először használati tárgyak anyaga volt,
később egyre inkább
dísztárgyak anyagává
vált.
Napjainkban a műanyagok
kiszorították a használati
tárgyak anyagai közül.
Borostyánkő
A
borostyánkő a megkövesedett gyanta
(fosszília) neve.
Legismertebb a Baltikumból származó
formája a baltikumi vagy
közönséges borostyánkő. A
megkövesedett gyantának a legelterjedtebb
és legismertebb baltikumi
közönséges borostyánkő mellett
több mint 50 fajtája ismert.
Egyik fontos változata a megkövesedett
gyantának a Keleti-Kárpátokban
talált Rumenite. Ez az Oligocén korból
származó, megkövesedett gyanta
lényegesen kevesebb borostyánsavat, és
oxigént tartalmaz ezért sokkal
keményebb, mint a baltikumi változat.
Érdekesség az Aykite, sárga, vagy
vörhenyes megkövesedett gyanta az Ajka
környéki krétakori (80-90
millió éves) rétegekből.
De jelentősebb mennyiségű megkövesedett
gyantát találunk Szibéria
különböző területein,
Közép-Ázsiában, Libanonban,
vagy Burma szigetén.
A baltikumi borostyánkő mellett a Dominikai
Köztársaságban
található miocénkori dominkai
borostyánkő a legjelentősebb, mind
mennyiségét, mind
minőségét, és leginkább
változatos színvilágát
tekintve.Már az őskorban is kedvelt anyag volt.
Számos nyakék, apró szobor
és dísztárgy került elő.
Valószínűleg fizettek is vele. Az
ókori Egyiptomban, Hellászban és
Rómában is széles körben
felhasználták. Görög
filozófusok már ekkor
feltételezték, hogy a borostyánkő
fosszilizálódott gyanta, ez azonban csak az
újkorban bizonyosodott be. A középkorban
a vele való kereskedelem elsorvadt, az abszolutizmus
korában viszont az arisztokrácia a
fényűzés egyik
szimbólumának tekintette.
A borostyánkő kis fajsúlya miatt fennmarad a
víz színén, a
középkori halászok így
gyűjtötték legkönnyebben.
Éghető anyag, s ezzel az egyetlen éghető
díszkő. Dörzsölésre statikus
áramot vesz fel, s mivel a
görögök elektronnak nevezték a
borostyánkövet, innen ered az
elektromosság szó.
Híres
arról a tulajdonságáról,
hogy kitűnő állapotban őrzi meg a még
képlékeny állapotában
beleragadt kisebb állatokat, elsősorban
ízeltlábúakat. Ilyen
állatzárványból eddig
több mint 2600 fajt határoztak meg,
növényzárványokból
pedig következtetni tudnak a
földtörténeti korok
flórájára.
Gyöngy
A
klasszikus gyöngysornak időtlen az eleganciája.
Írásos emlékek
bizonyítják, hogy a gyöngyöt -
évezredek óta - minden
kultúrában nagyra
értékelték. Az
ógörögök azt hitték a
gyöngyökről, hogy Afrodité
örömkönnyei.
Mindannyian hallottunk már a Polinéz szigetekről
származó gyöngyökről. Az
Európaiak a XVII. században
hódították meg ezt a
területet és az addig fennmaradt emlékek
arról tanúskodnak, hogy az ott élt
bennszülöttek nem igazán foglalkoztak eme
földi kinccsel. Bár használati
tárgyakat készítettek az itt
előforduló Pinctada margaritifera kagyló
fajtákból. A magyarázata
talán az lehet, hogy nem rendelkeztek
fúróeszközzel.
Miután 1769-ben Cook kapitány felfedezte Tahitit,
megindult a gyöngy- és
kagylókereskedelem. Ezeken a szigetcsoportokon komolyabb
harcok is dúltak a gyöngy okán. Eleinte
még nem kellett olyan mélyre merülni a
természet ezen
ajándékáért, de
később - ahogy fogyott a gyöngy -beljebb
és lejjebb kellett hatolni. A
bennszülöttek remek búvárok
voltak és az elején
bármiért szívesen
elcserélték a gyöngyöket.
Később a misszionáriusok
megtanították nekik, hogy a
"gyöngyüknek" komoly az értéke.
A XIX. század derekára
jócskán apadt a
kagylóállomány. Nagy verseny alakult
ki a kereskedők között. Ezek úgymond
"felverték" a gyöngy
értékét. Arról
már nem is beszélve, hogy a korall-atollok alig
emelkednek ki a vízből és nagyon erősek
körülöttük az áramlatok.
Több száz hajó
legénysége vesztette életét
egy-egy gyöngyhalászat során, emiatt.
1960 után a műanyag elterjedésével
csökkent az igény a
gyöngykagyló iránt, így annak
halászása nem volt túl
gazdaságos. Idősebb kagylókat, amelyek az
igazán nagy gyöngyöket
rejtették alig leltek, így a Francia
Polinézián a fekete ajkú
kagylóhalászatot be is tiltották.
Japánban, Burmán,
Indonéziában és a
Fülöp-szigeteken már
tenyésztettek gyöngyöket. 1905-ben Kokcohi
Mikomoto alkalmazta először az eljárást,
amivel kerek gyöngyöket hozott létre. 10
évvel utána az ő neve alatt
szabadalmaztatták.
Valójában a Francia
Polinézián már 1884-ben megkezdődtek
az első gyöngytenyésztési
kísérletek, de sikertelenül
záródtak és a komoly
kutatás csak 1962-ben hozott igazi, sikeres
eredményt. 1972-re a világ legnagyobb
ékszer boltjaiban megjelentek a Tahiti
tenyésztett gyöngyök.
A legismertebb a Pinctada fucata martensii (Japán,
Kína), kereskedelmi nevén akoya és 2mm
- 9 mm-ig terjed az átmérőjük. A
vastaghéjú kagylók, mint a Pinctada
margaritifera (Cook szigetcsoport északi
részén) és a Pinctada maxima.
(Ausztrália, Indonézia, Fülöp
szigetektől egészen Burmáig) A maxima lehet
ezüst- vagy arany ajkú és a benne
létrejövő gyöngyök a
Déltengeri gyöngyök (SSP).
Ezek fehér vagy
rózsaszín
gyöngyházfényűek és 9mm-16
mm-ig terjed az átmérőjük.
Tehát igen nagyok. A margaritiferaban pedig a Tahiti
gyöngyök "lakoznak". Amik gyakran ezüst,
arany, pávazöld, szivárvány
és padlizsán színűek.
Egy jó gyöngy védjegye a
csillogása. Továbbá mindegyik
gyöngynek van egy bevonata (nacre), ami a gyöngy
élettartamának a jele. Ez
kálciumkarbonátból, víz
és szerves anyagokból
képződik(0,2mm-0,4mm). Ez adja azt a bizonyos
fényt a gyöngynek.
|