- 1 -

A drámajáték és a "felzárkóztatás"

(Részlet a Hogyan tovább c. újságban megjelent cikkből - 1995?)

Amikor a két fogalmat (dráma, játék) jelentéssűrítő összetételben egymásra vonatkoztatjuk, akkor olyan fogalomhoz jutunk, amelynek elemei külön-külön is az emberi élet, az emberi tevékenység és gondolkodás legtitokzatosabb fogalmai közé tartoznak. Benedek László Játék és pszichoterápia c. könyvében részletesen elemzi e fogalmak jelentéskörét külön-külön és együtt is. *

Magát a tevékenységet Gabnai Katalin definiálja közérthetően: "A könnyebbség kedvéért egyezzünk meg abban, hogy drámajátéknak nevezünk minden olyan játékos emberi megnyilvánulást, melyben a dramatikus folyamat jellegzetes elemei lelhetők föl. A dramatikus folyamat KIFEJEZÉSI FORMÁJA: a megjelenítés, az utánzás; MEGJELENÉSI MÓDJA: a fölidézett vagy éppen megnyilvánuló társas kölcsönhatás, az interakció; ESZKÖZE: az emberi és zenei hang, az adott nyelv, a test, a tér és az idő; TARTÓSZERKEZETE: a szervezett emberi cselekvés." **

Személyiségfejlesztő játékok tizenéveseknek c. könyvemben (kézirat) részletesen leírok tíz olyan foglalkozást, amelyek a gyakorlatban kipróbált, jól működő drámajátékokat tartalmaznak, és "játékbankban" foglalom össze a könyv végén a gyakorlatokat a következő címszavak szerint: Tekintet; Mimika; Gesztus; Testbeszéd; Mozgás (feszítés-lazítás); Pantomim; Csoportépítés; Beszéd; Szociodráma; Színészmesterség; Film-játékok; Tréning-gyakorlatok. E címszavakból is kitűnik talán, hogy a beszéd, amit az emberek általában a legfontosabb kommunikációs eszköznek tartanak, csak az egyik a kapcsolatteremtő-fenntartó eszközök közül.
 

* Benedek László: Játék és pszichoterápia -- Budapest, 1992
** Gabnai Katalin: Drámajátékok gyermekeknek, fiataloknak, felnőtteknek (Színházi füzetek III.)
Marczibányi Téri Művelődési Központ
Budapest, 1993.

 

- 2 -

Az életünk ugyanis nem a beszéd, a verbális megnyilatkozás köré rendeződik valójában. Gyorsabb és fontosabb információ a kép, a testbeszéd és a gesztus, a tekintet és a mimika, illetve a megszólaló hangszíne és artikulációja.
 

Ha FELZÁRKÓZTATÁSról beszélünk, akkor az első, amit tudomásul kell vennünk, hogy mindenkinek van elmaradása, azaz olyan szelete az életének-tudásának, amiben fel kell(ene) vagy fel szeretne zárkózni azokhoz, akiktől elmaradt. Mivel minden emberbe beépül a szocializáció nyomán valamiféle normarendszer (hogyan viselkedjen; mikor, mit és hogyan egyen, aludjon, tanuljon; kivel barátkozzon és kivel ne; milyen határidővel kell elkészülnie valamivel -- pl. hány évesen "illik" írni és/vagy olvasni tudni stb.) , a saját eltérését ettől a normarendszertől aggódva szemléli, és egyre fokozódó szorongásként éli meg.

A felzárkózás-felzárkóztatás problémakörét tehát itt-most szemléljük másképp, mint ahogyan iskolarendszerünk sugallja. (E sugallat szerint az egyetemre készülő középiskolásoknak felvételikor már lehetőleg tudnia kell a felsőoktatás anyagának egy részét jó sok adattal, hiszen versenyben vannak egymással a tanulók; az általános iskolásnak -- ha jó középiskolába akar kerülni -- már lehetőleg óvodában meg kell tanulnia olvasni és számolni, de feltétlenül versenyeredményeket "illik" felmutatnia, a felvételin pedig a lehető legmagasabb pontszámot produkálni, hiszen versenyben van a többiekkel; az óvodások közül aki nem tölt ki elég sok feladatlapocskát és nem rajzol a normának megfelelő gyümölcsöcskéket, az nem biztos, hogy versenyképes a többiekkel. A másik oldalról szemlélve felszínes -- bár nagy mennyiségű -- ismerethez jutnak a gyerekek a tanulás folyamán, mert az elmélyülésre "nincs idő".

Természetesen ironikusan túloztam, ez azonban nem változtat a lényegen, vagyis azon, hogy minél gyorsabban kell minél nagyobb szellemi teljesítményt produkálni a ma óvodásának, iskolásának, egyetemistájának, különben versenyorientált világunkban esetleg állás nélkül marad, vagyis a többi embertársa kénye-kegyének lesz kiszolgáltatva. Sokan jutnak a gyerekek közül arra a felismerésre, hogy reménytelen vállalkozás az általános a középiskola vagy az egyetem elvégzése, mert nem bírják szellemileg az adatmennyiség "bevételét" vagy lelkileg a lazítás nélküli folyamatos munkát és a mindennapos iskolai stresszt. Ha MINDEN a verseny és SEMMI a játék, a harmónia, a nyugalom, a szemlélődés, az egymás legyőzésének szándéka nélküli emberi kapcsolat, akkor nem tudnak, de legfőképpen nem is akarnak felzárkózni a többiekhez azok, akik valamiben elmaradtak. Ember-létünk alapja ugyanis embermivoltunk, vagyis az, hogy a többi embertől, a hozzájuk fűződő kapcsolatunktól vagyunk ember-minőségűek, ember-arányúak, humán-lények.

A DRÁMAJÁTÉK mint módszer tehát abban segíthet (minden szinten: óvodásoknak, kisiskolásoknak, középiskolásoknak, egyetemistáknak, de még "fejvadászoknak", menedzsereknek is), hogy emlékezni tudjunk: valójában mi a fontos az életünkben.

"Magadnak tanulsz, fiam." Ismerjük a sztereotip mondatot, melynek igazságtartalmában kételkedem. A kisgyerekek abban a gépiesített, futószalag-szerű tanulás-gyárban, amit iskolának hívunk, csak azért tanulnak, mert VALAKI a környezetükből arra érdemes, hogy neki örömet szerezzenek a tanulási eredményeikkel. Tehát nem önmaguknak, hanem másnak tanulnak. (Most nem a különleges érdeklődéssel és zsenialitással megáldott-megátkozott csodagyerekekről beszélek.) Esetleg érzelmi vagy más zsarolás nyomán teljesítenek.

(...)
 

* Benedek László: Játék és pszichoterápia -- Budapest, 1992
** Gabnai Katalin: Drámajátékok gyermekeknek, fiataloknak, felnőtteknek (Színházi füzetek III.)
*** Kaposi László szerk.: Drámapedagógiai olvasókönyv
Marczibányi Téri Művelődési Központ
Budapest, 1993.