Az itt közölt riport a Drámapedagógiai Magazin 21. számában jelent meg 2001. augusztusában.

 

„Szívesen elviselném azt a mosolyt.”

-        Kaposi László kérdéseire válaszol Wenczel Imre

 

­

- Milyen kiterjedtségű a dramatikus tevékenység jelenleg a Révai Gimnáziumban? Milyen formákban él a dráma és a színjátszás nálatok?

- Azokban az osztályokban, amelyekben én tanítom a magyart, évente néhányszor tanítási drámaóra „helyette­síti" az irodalom vagy a nyelvtan tananyag szokványos összefoglalását, elmélyítését vagy ajánlását. Jó alkalmak ezek a sztereotip megközelítések felcserélésére megle­pőbb, érdekesebb óraváltozatokkal. Bár többet kell ké­szülnöm rá, nagyon megéri. Az biztos, hogy ezekre az órákra sokáig emlékeznek a gyerekek is és én is. Ezek a félévenként egyszer-kétszer beiktatható drámaórák még azzal együtt is jó hatásfokúak, hogy esetleg nem sikerül annyira összefogottan, a fókuszra koncentráltan vezetni a játékot, mint ahogy szeretném. Borzasztó gyorsan kicsen­getnek ilyenkor...

Legutóbb pl. a 1 l. E és a 11. C osztályban Arany-bal­ladákból volt ilyen órájuk a gyerekeknek. Megkértem az osztályokat, hogy „feleződjenek", így egyszerre csak fél osztállyal (18 tanulóval) kellett dolgoznom. Az elmúlt években egyébként nem igazán legálisan (nem kértem rá külön engedélyt, de az igazgatóm úgyis tudta, hogy ez így van), ahol meg tudtam oldani a terem átalakítását, elég sok nyelvtan és irodalom órán drámaórát tartottam. Kísér­letezem is vele, meg folyamatosan tanulom is...

Megjegyzem, a kollégáimat még mindig nem tudtam rávenni, hogy ismerkedjenek meg a drámával, valószínű­leg azért, mert nagyon nagy nálunk a hajtás, és mély az a hagyományos kerékvágás, amiben haladunk. Annak örü­lök, hogy most már legalább a munkaközösség vezetője és az igazgatóm bejött egy-egy ilyen órára. Ezeknek a ma­gánakcióknak a támogatottságát tehát inkább az „elvisel­jük, mert nincs vele semmi dolgunk" típusba sorolnám. És ez nem bosszant, inkább hálás vagyok az iskolavezetésnek ezért is, mert a Révai Gimnázium a megyében 'A' REÁL­ISKOLA. Tehát aki nem ismeri a drámajáték sokirányú hatékonyságát (és ők nem ismerik), azt hiheti, hogy egyáltalán nem fér bele az iskola profiljába. Van azért ún. humán osztályunk is, de mióta ott vagyok (11 éve), egyetlen egy­szer tanítottam csak humán osztályt, egyébként mindig reált.

Van azonban két olyan osztály, amelyik kivételes hely­zetben van a drámajátékot illetően. Az egyik a 10. F. Ők hatosztályos képzési formában tanulnak, tehát a 7. évfo­lyamtól a 12. évfolyamig vannak nálunk. Éppen akkor vé­geztem el a 120 órás kurzust, amikor őket átvettem, és, bár mindig is játszottam a gyerekekkel az óráimon, akko­riban határozott iránymutatást, szakmailag megalapozott módszert kaptam, amit azonnal kipróbáltam náluk. A kez­deti pozitív fogadtatáson felbuzdulva elkezdtem velük hosszú távra tervezve dolgozni, és nem esetlegesen helyet­tesíteni magyarórákat drámával, hanem bizonyos rendsze­rességgel (havonta legalább egyszer-kétszer dupla vagy tripla órában) tartottam a tananyaghoz szorosan kötődő

tanítási drámaórákat. A drámajáték képességfejlesztő ha­tása szerintem ezeknél a gyerekeknél annyira látványos, hogy akár reklám is lehetne a drámapedagógia mellett. Persze az, hogy képesek voltunk mindazt megtanulni kb. fele idő alatt, amit a poroszos-szokványos módszer meg­követelt (nehogy szó érje a ház elejét), és plusz még rend­szeresen (minden órán) legalább 5-10 percig fejlesztő gyakorlatokat csinálni, a felszabaduló időben pedig drá­mázni, nyilván a gyerekek jó adottságait is mutatja. Eleve nagyon okosak és sokféle képességgel megáldottak ezek a tanulók. Egyébként kétszer is láthatták őket a drámatanár kollégák, mert velük tartottam itt, a Marczibányi téren a bemutató foglalkozásokat.

Ezzel kapcsolatban hadd jegyezzem meg, hogy a Révai Gimnázium tanulói két okból is nagyon nehezen utaznak. Az egyik, hogy mindig nekünk kell meghozni az anyagi áldozatot (azaz a szülőknek). Egyetlen olyan hely volt, ahová úgy mehettünk, hogy mind az utazás, mind a szállás költségét megtérítették nekünk, ez pedig a Marczibányi Téri Művelődési Központ volt. A másik probléma az, hogy minden évben pattanásig feszítem a húrt, túl sokszor (a három is sok már) viszem el (utaztatom vagy szerepel­tetem) a gyerekeket, és ez kisebb konfliktusokat szül. Vi­gyáznom kell tehát az arányokra. Több, számomra (és biz­tosan a gyerekek számára is) fontos szereplést, bemutatót, előadást le kellett mondanom az elmúlt tíz évben, mert nem jöttek össze hozzá az anyagiak, vagy egyszerűen nem engedte el a gyerekeket az osztályfőnök, az igazgató, a szülők. Nálunk a tanulás az elsődleges, a diákok sokféle különórára járnak, ezért bármiféle szerepléshez, bemuta­tóhoz, próbához a legerősebb korlátozó tényező az időhi­ány.

A másik kivételes helyzetben lévő csoport az ún. Arany János programban résztvevő osztály. Néhány szót hadd ejtsek róluk, bár talán bővebb ismertetést kívánna ez az érdekes konstrukció. Azok a 8. osztályt végzett tanu­lók, akik vállalták (huszonhárman), hogy 9. évfolyamo­sokként nem elsősök lesznek nálunk, hanem előkészítő­sök, vagyis 0. osztályosok, fejlesztő programban vesznek részt. Ők egyébként kisközségekből érkezett, hátrányos helyzetű, jó adottságú (tehetséges) tanulók, akik matema­tikából, idegen nyelvekből és számítástechnikából kapják meg azt az alapképzést, amely remélhetőleg lehetővé teszi számukra, hogy ne vérezzenek el, amikor igazi elsősként kezdik a Révait.

Nekik drámajáték-órájuk is van, délelőttönként kettő plusz egy. (A kettő egyívűen, szünet nélkül a Gyermekek Háza pódiumszobájában.) A tantervüket én írtam, meg­próbáltam úgy összerakni, hogy kellőképpen rugalmas le­gyen, és a drámajáték fejlesztő hatásait fokozottan kiak­názza. Elég sok benne tehát eleinte a képességfejlesztő, a készségek kialakítását célzó gyakorlat, a kommunikációs­metakommunikációs játék, a csoportépítő és önismereti

tevékenység, az „A" és „B" típusú dráma. Itt figyelembe kellett vennem azokat a „személyiségfejlesztő" ajánlato­kat is, amelyeket a programot tervező/felügyelő szakem­berek készítettek, vagy a szakirodalomban közöltek. Ma­gam nem szeretem a személyiségfejlesztés kifejezést, mert valahogy hamisan cseng. Szerintem a személyiség fejlődésének a kereteit lehet modulálni, de maga a szemé­lyiségfejlődés sohasem külső emberektől, programoktól függ, hanem magától a fejlődni akaró embertől. De tér­jünk vissza a drámajátékhoz!

Az Arany János-programban már az első félév novem­berétől heti két „D" típusú drámaórájuk van a gyerekek­nek. Az előzetes egyeztető beszélgetéseinkkor megpróbál­tam felderíteni, hogy leginkább milyen témák érdeklik őket. Nos, volt olyan, ami kissé meglepett. Mondjak né­hányat? Hát például: középkorú férfi és tizenéves lány szerelme. Prostitúció. Tanár-diákszerelem. Ezek is a gye­rekek által javasolt témák voltak a sokféle sport-, pénz-, karrier-, barátság-, politika-, parlament-, betegség-, siker­téma mellett.

Más keretek között is bevihető a drámajáték a Révaiba. Több színköri foglalkozás (heti másfél órás találkozások ezek) nem színjátszással telik, hanem drámajátékkal. Nem csupán azért jó ez, mert mélyülhet tőle a színjátszás is, meg a csoport emberi kapcsolatai is gazdagodnak, hanem mert nyilvánvalóan nagyon igénylik a gyerekek. Ez persze addig nem derülhet ki, amíg meg nem tapasztalták, hogy milyen a drámajáték.

- Készítsünk egy kis leltárt a révaisok színjátszó tevékeny­ségéről!

- 1991-ben alakult az első csoport, azután minden évben eggyel több csoport jött létre. (Azért öt csoportnál megállt a gyarapodás.) Ezt akkoriban már meglehetősen tudatosan építettem, úgy, hogy felmenő rendszerű legyen, vagyis az elsősök legyenek a kezdők, a másodikosok a haladók, a harmadikosok pedig a végzősök. Elfelejtettem mondani, hogy az iskola akkori igazgatója, Tamás Imre hívott meg az iskolába színkört alakítani, és azt kérte tőlem, hogy a negyedikes diákokat hagyjam békén, mert a felvételire kell készülniük. Ezt a megállapodást (és a többi megegye­zésünket) azóta is tartom, bár Horváth Péter igazgató úr nagyon toleráns. Talán ennek is köszönhető, hogy nem volt igazán probléma még az iskola, vagy a szülők számá­ra a színkörök működése. Kisebb súrlódások, konfliktu­sok persze adódtak, van olyan osztályfőnök, aki úgy gon­dolja, hogy a színkör a tanulástól veszi el az időt, ezért lett az osztályában tanulók némelyikének a bizonyítványa gyengébb, mint eddig volt. Szerencsére jó a tantestüle­tünk, egyébként sem szokásunk egymásnak esni, ha va­lami gond van. Általában meg tudjuk beszélni egymással a problémáinkat anélkül, hogy tüske maradna bennünk. Azzal tisztában vagyok, hogy sokszor borotvaélen tán­col az ügyünk, és ezzel együtt magam is, főképp azért, mert immár öt színjátszó csoport működik nálunk (összesen kb. 60 gyerek jár színkörre, és még több is sze­retne). Néha már biztosan nagyon idegesítőek vagyunk. Az a folytonos nyüzsgés, ami nem függ össze a tananyag elsajátításával, a (szűk) folyosókon való megbeszélések, a félévi szakköri díjak (néha egyenként való) befizetése, a hét végi elvonulásokra való szervezkedések… Az igazgató állandó „bombázása" valamilyen kérelemmel, ami a szín­körökhöz kapcsolódik... Csodálom, hogy még bírják a kollégáim.

Egyébként két olyan probléma van, amivel nem tudok mit kezdeni. A heti másfél órás próba semmire sem elég. A produkciót pedig várja szülő, gyerek, iskola. Ezért sem szeretek versenyezni. Ha legalább heti két alkalommal próbálhatnék. Álom, álom… Ráadásul a Petőfi Művelődé­si Központ és a Gyermekek Háza kegyeit kell kérnünk, hogy legyen hol próbálnunk. A Révaiban ugyanis minden talpalatnyi helyen délelőtt-délután-este tanítás folyik. Ná­lunk különben sincs olyan terem, ami megközelítően is alkalmas lenne a színköri munkához. Gyorsan megjegy­zem: nagyon rendesek és kedvesek hozzánk mindkét emlí­tett közművelődési intézményben, a lehetőségeikhez mér­ten támogatnak minket. Azért némi terembért is fizetünk az egyik helyen, de ha meggondoljuk, hogy három csopor­tunk működik ott, és csak egyért fizetünk, akkor világos, hogy ha bármilyen program adódik náluk, mi kénytelenek vagyunk más helyet keresni. Más hely pedig egyszerűen nincs, legfeljebb a saját lakásom egyik szobája, de az még rövidtávon sem megoldás.

Azt remélem, hogy a révais díszterem megépítésével majd javul a helyzetünk. (Talán szeptemberre elkészül.) Bizonyára lesz végre igazi otthonunk, ahol próbálhatunk, és előadásokat is tarthatunk. Szép vízióim között szerepel, hogy esetleg rendszeresen hívnánk vendégcsoportot... Is­mét felvennénk a kapcsolatot például a dunaszerdahelyi Fókusz csoporttal... De hát ez a jövő zenéje.

A Gyermekek Házában játszik a L'art ma és a ReActor nevű színkörünk. (A csoportjaink akkor választhatnak maguknak nevet, ha az első szereplésükön sikeresen túlju­tottak.) Az előbbit Tóth Szilvia vezeti, az utóbbit ez évtől Varju Nándor. Mindketten színköröseim voltak még né­hány éve, aztán elkezdtek rendezni, drámapedagógiát ta­nulni, és most már nyugodtan bízom rájuk a révais cso­portokat.

A Petőfi Sándor Városi Művelődési Központban dol­gozik az Új-kezdő, a Kezdő 1. és a C4 csoport. Mindhár­mat én vezetem. Az Új-kezdő Brecht A szecsuáni jólélek című drámájából próbál egy részletet, a Kezdő l. Adrian Mole szenvedéseivel és a Ludas Matyival foglalkozik, a C4 pedig kamara-tanulmányokat folytat: különböző mű­vek egyes jeleneteivel próbálkozik. (Shakespeare: Sok hűhó...; Beckett: Godot-ra várva; Mrozek: A nyílt tenge­ren.) Örömjáték ez az egész. Úgy volt, hogy az idén nem is jelentkezünk semmiféle fesztiválra, a gyerekek azt mondták, hogy inkább játszani szeretnének, esetleg saját közönségünk előtt produkálni, semmiképpen sem zsűri elé állni, de azután jött az ODE kínálata, meg a Kisfaludy Napok felhívásai, a mosonmagyaróvári fesztiválfelhívás, a Színfolt fesztivál-listája, és úgy néz ki, mégis ringbe szállunk itt-ott. Attól félek, kicsit későn ébredtek fel a gyerekek, szerintem nincsenek olyan állapotban a pro­dukciók, hogy elkészülhessenek március elejére-közepére. De majd meglátjuk, a révaisok jó fejek, sok mindenre ké­pesek.

 

- Minek köszönhető az, hogy az ország egyik legjobb fel­vételi eredményt produkáló iskolája nem tűri, hanem tá­mogatja a drámát és a színjátszást?

- Szerintem három-négy összetevője lehet. Az első és leg­fontosabb az, hogy semmiféle módon nem akadályozzuk mi színjátszók, drámajátékosok az iskolában azt az okta­tói munkát, amely az említett felvételi eredményeket pro­dukálja. Vagyis nem használunk el több időt, lehetőséget, mint amennyiben a működésünk legelején megállapod­tunk. (Ez persze akadályozza az igazán jó produkciók lét­rejöttét, de ez egyedül az én problémám marad, senki mást nem érint.)

A második összetevő az lehet, hogy csak minimális összegbe kerülünk az iskolának. A rendezők/csoportveze­tők díjazása megoldható a gyerekek által befizetett szak­köri díjból, illetve túlóraként elszámolható, mint szakkör. A terembérlet fizetését azért ne felejtsük ki! Nem akarom ezt részletezni, mert talán nem venné jónéven senki, ha az anyagi ügyeinket kifecsegném, de egy jellemző adatot el­mondhatok talán. Az önkormányzat kulturális irodája tá­mogatja a város középiskoláiban működő művészeti cso­portokat (nálunk versmondó stúdió is működik), az idén a révais színkörök 30 ezer forint támogatást kaptak. Általá­ban ilyen nagyságrendekben kell gondolkodni akkor, ami­kor az anyagi helyzetünkről beszélünk.

A harmadik összefüggés az lehet, hogy a színköreink­nek kisebb-nagyobb eredményei is vannak. Van mit a ki­rakatba tenni.

A negyedik pedig az, hogy értelmes szülők értelmes gyerekei járnak a Révaiba, és az iskolavezetéssel együtt tudják, hogy mennyire hasznos ez a tevékenység annak, aki bármilyen módon szeretne megnyilatkozni más embe­rek előtt. Arról már nem is beszélve, hogy milyen kelle­mes az évente megrendezett Révai-gálán akár szereplő­ként a színpadra állni, akár nézőként szórakozni.

 

- Nincs kollegiális irigység a dráma és a színjátszás felé?

- Remélem, hogy nincs. Nem érzékeltetnek velem ilyes­mit a kollégák. Egyébként úgy működik a tantestületünk, hogy nem tudnék olyan tanárt mondani, akinek ne lenne évente legalább egy kiemelkedő tanulmányi vagy egyéb eredménye. Tehát szerintem mindenki jól érzi magát a saját bőrében, elégedett lehet a saját eredményeivel, van saját sikerélménye.

 

- Gondolom, az anyagiak mellett jelentős szervezési von­zatai vannak egy ilyen kiterjedt tevékenységnek.

- Hát valóban elég sokat kell dolgozni, utánajárni, szer­vezni. De ezt vállaltam, és a Révaiban már nem kezdő­ként. Elég pontosan tudtam a korábbi évek kudarcaiból és sikereiből, hogy miképpen működik ez. Szükség van a személyes kapcsolatokra. Leginkább azokra van szükség. Hogy legyen, aki segít, mikor kell. Olyan emberek is kel­lenek, akik nem irántam, hanem az ÜGY iránt elkötelezet­tek. Ha esetleg személyesen engem nem kedvelnek is túl­zottan, segítenek, mert számukra is fontos ez az ügy. Sze­rencsére az elmúlt öt-hat évben sok önzetlen emberrel ta­lálkoztam...

 

- Hogyan tudják ezt a tevékenységet a gyerekek beillesz­teni a saját életükbe? Hiszen rengeteget kell tanulniuk.

- Ha nem kellene annyit tanulniuk, akkor már talán meg­fulladt volna nálunk a színköri munka. Ugyanis legalább ugyanannyi gyerek szeretne még színkörre járni, mint amennyi most ténylegesen színkörös, csak vagy a szülei lebeszélték róla (eltiltották tőle), vagy maga a tanuló dön­tött úgy, hogy nem bírja a nyelvi és egyéb különórák mellett még ezt is. Hiszen itt is kemény munka folyik. Ha tehát mindenki eljönne közénk, aki szeretné legalább ki­próbálni, hogy milyen ez, akkor már semmilyen érdemle­ges munkát nem tudnánk végezni az elszemélytelenedő tömeg miatt.

Más oldalról megközelítve a dolgot: ha nem elég a heti másfél óra a gyerekeknek, tehát nem csupán lelki szük­ségletté, hanem határozott kívánsággá válik az, hogy töb­bet legyenek együtt (és ehhez a szülő is partner), akkor azért kivitelezhető, hogy néha egész napos próbát tart­sunk, vagy együtt legyünk egy hét végén. Jó példa erre az, hogy Nyári Arnold (a Kerekasztal színész-drámatanára) már második alkalommal tartott úgy foglalkozást a C4 színkörnek, hogy alkalmanként a hét végén több mint hat órát együtt tölthettek. A szervezési nehézségekkel persze neki is szembesülnie kellett, mert különböző okokból hol az egyik, hol a másik színkörös nem tudott részt venni a próbán. Ez sajnos gyakori jelenség a hétköznapjainkban is. Az pedig a színkör anyagi helyzetét mutatja, hogy a legjobb szándékunk ellenére sem tudtunk a színköri fog­lalkozások megtartásáért fizetni Arnoldnak. Ő is barátság­ból dolgozott tehát, mint nálunk sokan mások.

 

- Mennyire személyfüggő ez az egész? Mi lehet a kifutá­sa? Van-e a napi célok mellett (ezen a téren) valami táv­lati célkitűzés? Mi jelenthet veszélyt erre a drámatanári sikerre?

- Amennyi tapasztalatom e téren van, az azt mondatja velem, hogy teljesen személyfüggő. Drámatanári és szín­körvezetői tevékenységem első tíz évében három alkalom­mal fordult elő, hogy már-már felépítettem egy a Révai-­színkör kezdeti stádiumához hasonló - minek nevezzem? - „szervezetet". Azután új állásom adódott. Az előző munkahelyemen szinte azonnal megszűnt az a színjátszás, csoportozás, alkotókör, amit elindítottam.

Arra a kérdésre, hogy mi lehet a kifutása, csak a vágya­imat mondhatom, reális esélye nem sok van annak, amit erről gondolok. Szeretnék előbb-utóbb egy dráma-média tagozatos osztályt indítani a Révaiban. Vagy legalább csak egy fél ilyen osztályt. Szeretnék egy fesztiválközpontot létrehozni Győrben, ahol a középiskolás színkörök évente egyszer találkozhatnának, és a színkörvezetőkkel folyta­tott szakmai beszélgetés nem színházi aktus lenne, amely­ben ők csak (le)éghetnek, vagy a mennybe mehetnek, ha­nem egy tanulmányi, (ízlés-)egyeztetéses beszélgetés. Nem bánnám, ha ebben a dologban a Révain kívül két­három más intézmény is segítene. A drámajáték már biz­tosan bevette magát az iskolánkba. A következő lépés az, hogy a kollégáim közül is megismerjék néhányan. Van még más vízióm is. Szeretném, ha egyszer ősbölényként úgy látogathatnék a Révaiba, hogy ott kissé fölényes „mi

úgyis jobban tudjuk" mosollyal fogadnának a fiatal, tehet­séges, életerős szervezők, akik nélkülem is kiválóan (sőt, nélkülem igazán) szerveznék, rendeznék a révais színkö­röket, előadásokat. Szívesen elviselném azt a mosolyt.

Hogy mi jelenthet veszélyt a drámatanári sikerre? Az egyik a hétköznapi feladatokba való belefásulás. Hogy úgy érzi az ember, már nem akar még egyszer azzal az ostobácska emberrel beszélni, aki segíthetne a színkörnek, pl. a helikoni szereplésre elutazni. A felháborodás kirob­banása, hogy miért nem értik olyan sokan, hogy ez meny­nyire fontos? (Húsz éves harc és sok-sok hétköznapi ku­darc van ezek mögött a mondatok mögött.)

A másik nagy veszély a megelégedés. A közepességbe való belenyugvás. És ha kihuny bennünk az a tűz, nyugta­lanság, ami hajt bennünket, ami miatt valójában az egé­szet csináljuk. Vagyis a lelki megöregedés, a lélekben szakállasodás. „Az ember életének története: figyelmének története" - mondja Pilinszky. Bármelyik iránya megszű­nik ennek a figyelemnek, akkor baj van. Ha csak kifelé tu­dunk már figyelni, vagy csak befelé, magunkba. Akkor egyébként az lehet velünk a legnagyobb probléma, hogy azt sem vesszük észre, abba kell hagynunk ezt a tevékeny­séget, és egy másikat keresni, amit jobban szolgál a fi­gyelmünk irányultsága. Akkor is abba kell ezt hagyni, ha megérezzük, hogy nem tudunk hatással lenni a gyerekek­re. Ha még tudunk figyelni, az ő tekintetükben megláthat­juk, hogy mikortól kezdve kell mást csinálnunk. Ez utóbbi egyébként szerintem a jelenleg működő mindenféle korú drámatanárra (tanárra?) igaz.

 

- Hogy néz ki egy drámaóra nálatok?

- A drámaórákat gondosabban készítem elő, mint a többit, mert mindig át kell alakítani hozzá a termet, esetleg kellé­keket is gyártok (néha a gyerekek segítségével), van olyan is, hogy termet kell cserélnem. Nem szívesen tartok 38-as létszámú osztállyal egy szűk teremben drámaórát, ezért ilyenkor igyekszem megfelezni az osztályt, és inkább két­szer tartom meg ugyanazt az órát… Becsengetéskor ponto­san érkezem az osztályba, és olyan állapotot teremtek a gyerekekkel együtt (ablaknyitás/csukás, elrendezés...), hogy majd a lehető legkevesebb legyen a zavaró körül­mény. Szerencsére nálunk nem szokás csak úgy becsör­tetni az órára, nagyon ritkán jön óra közben bármilyen látogató. Azután indulhat a játék, de nagyon kell az időt figyelnem, ugyanis nem csupán kicsengetnek nálunk, ha­nem utána azonnal hirdetés is következik. Ez aztán úgy szétverné a cselekményt, hangulatot, döntéshelyzetet, ha nem fejeznénk be időben, hogy nem lenne ember, aki összefoltozza. Az Arany János-csoport órái mindig hangula­tosabbak, színházi hatásokban bővelkedőbbek, mert egy kis pódiumteremben zajlanak. Minden órához ilyen hely­szín kellene.

 

- Belemehetnénk a részletekbe? Óracímek feldolgozott témák is érdekesek lehetnek...

- Gyakran a legkülönbözőbb helyeken találok az iskolá­ban és otthon cetliket, (csomagoló-) papírdarabokat, külö­nös szövegeket („naplórészleteket"), amelyek nyomán akár össze is állíthatnám, hogy milyen témákból milyen drámaórákat készítettem. Sajnos a mindennapi munka he­vében csak néha hoztam olyan írásos-szöveges állapotba ezeket az órákat, hogy érdemes lett volna megőrizni őket. Megpróbálom tehát felidézni. Amelyik nem jut eszembe, az nyilván nem is érdemli meg, hogy említsem.

Talán kezdjük azzal, hogy szinte minden verstani­formai ismeretet „A" típusú játékokkal tanítok meg. Így a fontosabb időmértékes és hangsúlyos strófákat, a rímkép­leteket… Nagyon sok memoritert adok (és kérek vissza) különböző játékos módszerekkel. A csoportfoglalkozásos (vetélkedős...) módszert gyakran használom. Az utóbbi időben szakértői játékkal is kísérletezem. A hangzójelen­ségek szinte mindenféle változatát drámajáték-gyakor­latokkal dolgozom fel. (Ki gondolná, hogy a magyar ábé­cével folytatott gyakorlat az egyik kedvence az osztályok­nak?) Gyakran használom a különböző konvenciókat csak úgy magukban, pl. valamely költő, író élettörténetéből állóképeket készítünk, aztán „megmozdítjuk"; újságírók rohanhatják meg (a tanulók szerepben) az adott szerzőt valamelyik botrányos versének kiadásakor (pl. József Atti­lát a Lázadó Krisztus c. verse kapcsán), televíziós élő adásban szólalnak meg szakértők (szintén a gyerekek sze­repben) pl. arról, hogy „miért nincs (vagy miért van) szükség az irodalmi folyóiratokra".

Tanítási drámaórát két (három?) éve tartok az iskolá­ban, ezeknek a témái a következők voltak: a görög mi­tológiából az olümposzi istenek társadalma, Démétér és Perszephóné, Hádész szerelme, Orpheusz és Eurüdiké, Orpheusz második esélye. A thébai mondakörből azzal a témával foglalkoztunk, amelyben Odüsszeusz őrültnek tetteti magát, úgy próbál távol maradni a háborútól. A gö­rög dráma kapcsán többféle játékot szerveztem az Anti­goné köré. Ebből számomra az a legemlékezetesebb, amelyet le is írtam Őrjáték címmel. Jókai A kőszívű em­ber fiai című regénye volt még drámaóra témája 8. évfo­lyamon, illetve Arany János több balladája. (Ezek közül kettőt sikerült publikálni: A walesi bárdok és a Szondi két apródja c. balladákhoz kötődő játékot. Ma már más címet adnék az óráknak, mert a későbbiek folyamán módosult bennem a probléma, meg hát tanultam is azóta...) Mások­tól is vettem át órákat, kissé átalakítva, az adott csoportra „konvertálva" játszottam Antal Rita Ludas Matyi-témáját, Lipták Ildikó cserbenhagyás-témáját. Takács Gábor több ötletét, órarészletét is átvettem, Zalavári András Ica c. órájának változatát legutóbb három csoporttal is játszot­tam. Megjegyzem, nem csupán a Révaiban tartok ilyen órákat, így az átvettek közül „idegenben" (a Balassi Bálint Általános Iskolában) a legjobban Szauder Erik Vuk című órája sikerült. Azt a témát is újrajátszottam azóta több­ször, amit egy győri bemutató foglalkozáson csináltál: új, vidéki fiú érkezik a városi gimnázium osztályába. A saját kísérleti témáim közül többször játszottam a balesettel foglalkozó órát, most pedig az Arany János programban egy drámapedagógiai hétvége egyik órájának ötletét fel­használva „evezős világversenyre viszem" a gyerekeket. Ezek voltak a fontosabbak.

 

 

(Az itt vázolt helyzet 2001. februári állapotokat mutat. W. I.)