Bukovinai székelyek története

A bukovinai székelység története madéfalvi veszedelemig vezethető vissza.

A székelység számára az állandó katonai szolgálat ellátása hosszú ideig kiváltságos helyzetet biztosított. Teljes önkormányzatot kapott, a katonáskodás ideje alatt pénzbeli kötelezettségek alól mentességet nyert, és saját tisztjeinek vezetése alatt volt köteles katonáskodni. A 18. század második felében a bécsi kormány előbb önkéntes, majd kényszerű adózás alá vetette őket, és a határőri intézmény bevezetését tervezte. A sorozást 1763 októberében el is kezdték Csíkban, Háromszékben és Udvarhely egy részében. Az ínség, nyomor és elkeseredettség nyomán lázadás tört ki, amely végül 1764. január elején az osztrák katonai igazgatás elleni tüntetéssel zárult.
Madéfalván több ezer főnyi tömeg gyűlt össze, mely főként csíki és háromszéki székelyekből állt. Válaszul az ott állomásozó katonaság lemészárolta a tömeget. 1764. január 6-án két ember a bizottsághoz ment, hogy Vízkereszt ünnepe miatt nem tud a nép kérésével a bizottság elé járulni. Válaszul az ott állomásozó katonaság január 7-ére virradóan lemészárolta a tömeget. A falut felgyújtotta. A nép a faluból kivezető utakon próbált menekülni, azonban mindenütt német zsoldosokkal találták szembe magukat. A legtöbben a Gyimes felé vezető úton Moldva felé menekültek. Sokan az Olt jeges vízében pusztultak, mások az erdőben haltak bele sebeikbe. Az áldozatok száma egyesek szerint 200, mások szerint és 400 fő volt. Az összegyűlt nép nem készült összecsapásra, békés úton kívánták rendezni méltánytalan helyzetüket, ősi jogaikat védték. Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy a székelység nem védekezett, pedig sokkal többen voltak, mint a katonák, és fegyvereik is voltak.
Hogy a megtorló intézkedések, a további zaklatások és vallatások elől megmeneküljenek, 1764 és 1765 között a székelyek egymás után hagyták el a Székelyföldet, és Moldvába mentek, ahol a moldvai vajda előnyös feltételekkel földet ajánlott nekik

Miután a Habsburg Birodalom 1774-ben megszerezte Bukovinát az osztrák-porosz háborúban kitűnt Hadik András tábornok (Berlin megsarcolója) összegyűjtötte a Moldvában szétszóródott székelyek egy részét, és letelepítette őket Bukovina öt falujában.

Az öt falu

Így alakult ki a bukovinai székelység. Az alapított falvak: Istensegíts, Fogadjisten (1776), Fogadjisten (1776, ) Hadikfalva, Józseffalva, (1785), Andrásfalva (1786)
Bukovina „bükkerdőt” jelentő elnevezését már az osztrák fennhatóság idején 1775-ben nyerte el. Őslakosait tekintve a terület valóban vegyes, ruszin-ukrán-román jellegű, amit az osztrák uralom kevert meg német betelepítéssel, Galíciából leszivárgó lengyelekkel, és nem utolsósorban az Oroszország felől érkező zsidó népességgel.

Hadikfalvi férfiak

A telepesek száma gyorsan nőtt. A nagyarányú fejlődésnek köszönhetően Bukovina lett a 18-19. században a különböző, ún. nyugati és keleti szláv, román, és germán világok találkozási pontja, sok nemzet közös hazája. „Mini Európa”, „Kelet Svájca” névvel illették, mert a kölcsönös tolerancia, a másság tiszteletben tartása jellemezte lakóit, egyik nemzetiség sem akart a másik fölé kerekedni, és uralkodni rajta. Ebben a vegyes kultúrájú, ugyanakkor sokszínűsége ellenére is sajátos egységet alkotó térségben telepedett meg az öt falu népe. A székelység társadalmi fejlődésében jelentős állomás volt Bukovina.

Hadikfalvi lányok

A 19. századra a nagyarányú népszaporodás, és az ezt követő elszegényedés eredményeképpen a bukovinai magyarok egy része ismét Moldvában találta meg a megélhetésének forrását. Más részük Erdélybe, az Alduna vidékére, vagy még távolabb, Amerikába kényszerült. Az első nagy kitelepítés 1883-ban történt, az Alduna mocsaras vidékére, ahol három községet hoztak létre, Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve néven. Ezt követte 1888-1892 között a dévai, 1892-ben a vicei, 1900-ban a marosludasi, 1905-ben a szrtígyszentgyörgyi kirajzás. 1910 és 1912 között Vajdahunyadra, Csernakeresztúrra és Gyorokra költöztek bukovinai székelyek. Közben 1905-1910 környékén családok tucatjai hagyták el szülőföldjüket, hogy a tengerentúlon, Amerikában boldoguljanak. 1925 és 28 között alakultak a szatmári falvak. A Magyar kormány végül 1941. május 9-én elhatározta, hogy hazahozza a bukovinai székelyeket.

Hadikfalvi betlehemesek

A 30-as években az egyre inkább elharapódzó nacionalizmus kedvezőtlenül befolyásolta a bukovinában élő kisebbségek viszonyait. 1940 őszén megindult a németség kitelepítése, a helyükre besszarábiai és észak-bukovinai menekültek érkeztek. A román állam igényt tartott a székelyek házaira is. A magyarellenes propaganda már korábban megindul Románián belül - lehetetlenné tették a magyar nyelvű oktatást, a moldvai bojárok nem alkalmaztak magyar munkaerőt, a piacokon nem vásároltak magyar árustól - és ez csak tovább erősödött Észak-Erdély Magyarországhoz csatolásával.

Hadikfalvi ház a 30-as évekből

A magyarországi propaganda legfőbb szószólója Németh Kálmán józseffalvi plébános, aki a 30-as évek végétől folyamatosan tárgyal a magyar kormányokkal és biztató szavakkal tér vissza a székelyekhez. 1940 szeptemberében, a magyar honvédség kolozsvári bevonulásakor több bukovinai fiatal hatalmas zászlóval jelenik meg a Főtéren: „Bukovinai magyarok, mind egy szálig hazahozni őket!” Ezt követően többen szólalnak fel a parlamentben a hazahozatal mellett. Németh Kálmán ekkor már többször tárgyalt Teleki Pál miniszterelnökkel és kitartó munkájának eredményeképpen megindul az illegális áttelepülés. Jugoszlávia megtámadását követően azonban az április 28-i minisztertanács egyöntetűen elfogadta a bácskai telepítés koncepcióját.

Kép a hazatérő levélről

„Hazatért testvérek!”

„Elindultatok ti is a magyar feltámadás útján, hogy hazatérjetek mindnyájunk édesanyja, a magyar föld ölére. 200 évig bujdosott, vergődött törzsetek idegen földön és ti 200 évig a magyar ember örök fajhűségével, megtartottátok a testvéri közösséget. Drága nyelvünk, népszokásaink, és népviseletünk, hűséges ápolásában. Nem hozhattok soha szégyent a magyar névre, tisztességben és becsületben éltetek az idegen országban, de a szívetekben és lelketekben idetartoztatok az elfelejthetetlen hazához. Kétszáz év után hazavezérelt benneteket a magyarok jó csillaga, s mi szilárdan hisszük, hogy maradéktalan magyarságotok a vérség és testvériség ősi kötelékeiben felfrissül, megerősödik, és gyökeret ver az áldott termőföld és a szabad otthon áldásaitól.

Itt élnetek és halnotok kell! Erről a vérrel szentelt földről, nincs többé visszatérés oda, ahonnan eljöttetek, mert az, megszűnt a magyarság számára otthont és megélhetést nyújtani. Az örök haza gondolatában kell élnetek munkásságotokkal gyarapodnotok és dolgoznotok a magyar jövendőért. Szokjátok meg az új környezetet, illeszkedjenek be jó szándékkal a magyar életbe, ismerjétek meg sorsközösségünk törvényeit és tartsátok meg az ősi szokásokat, vallásos lelkületeteket, a hagyományokat, a gyerekek imádatát, az ízes magyar nyelvet, a megszokott népviseletet, hogy ne a divatot, hanem a történelmet láthassuk az új és virágzó falvaitokban. Ez a viselkedés erősíti meg magyar testvéreitek szeretetét, idegen ajkú lakótársaitok elismerését, a magyar államhatalom nemes akaratát, segíteni és megjutalmazni titeket azért, hogy megmaradtatok korál-szigetnek az idegen tengerben, megtartottátok a lélekben írt magyar törvényt. Végül testvéri szeretettel arra kérlek benneteket, maradjatok egyszerűek, takarékosok, józanok és barátságosok mindenkivel szemben. Szeressétek a földet, szeressétek honfitársaitokat. Ezt a földet magyar vér áztatta, magyar álmok melengették, magyar nemzedékek verejtéke öntözte, és megérdemli, hogy szeretete, béke, összetartás és népi kultúra lakozzék rajta.”

Az emberek, a székelyek nagy lelkesedéssel és örömmel fogadták Boncos Miklós kormánybiztos üzenetét.

A bukovinai magyar falvak lakóival benépesített új bácskai falvakban gyorsan megindult az élet. A lakosság száma növekedett és már építkezni is kezdtek. A házakat javították, rendbe hozták, istállókat, disznóólakat, fészert és górékat építettek. A híres bácskai búzatermő föld gazdag termést adott minden évben.

1944. októberében kiürítési parancsra szinte egyik napról a másikra el kellett hagyniuk addigi lakóhelyüket. A Dunántúlon szétszóródva vészelték át a téli hónapokat, teljesen magukra hagyottan. Kilátástalan és elkeseredett helyzetük csak a következő év tavaszán kezdett oldódni. Otthonra csak 1945. májusban találtak. A bukovinai székelyek jelenleg Tolna-, Baranya-, és Bács-Kiskun megyében élnek, illetve később a főváros közelében, Érden telepedett le jelentős számú család.

A Dunántúlon a már több száz éve itt élő németséggel, és az ekkor ideérkező felvidéki magyarokkal együtt kezdődött egy új élet a székelység számára. Az ide érkezett székelyek a magyarországiak szemében földönfutó, nincstelen nép volt. Hiszen egyetlen szekérrel, tárgyi eszközeiket hátrahagyva, a hosszú bolyongás után megviselt és hiányos öltözékben érkeztek. Ezért igyekeztek ezt a képet minél előbb megváltoztatni, alkalmazkodni az itt élőkhöz. Beszédük, életmódjuk, a világról alkotott elképzelésük, az élethez való viszonyuk nagyban különbözött az itt élő népekétől.

A bukovinai székelység erős összetartozás-tudata, a közös történeti múlt számontartása és a környezet elismerése iránti vágy az, mely megőrizte a szokások, a társadalmat irányító normák és szabályok emlékét. Több mint fél évszázad elteltével is szívósan élnek egyes kulturális elemek, etnikus jegyek, melyek apáról fiúra, anyáról lányra szállva alakítják a mindennapokat. S ha csekély mértékben is, de máig érezhető és jól körülhatárolható a hagyományos társadalom értékrendje, lelki alkata.

A bukovinai székelyek a XVIII. században vándoroltak ki a Székelyföldről, és 1945-ben foglalták el mai településüket a Dunántúl délkeleti szögletében . Itt a nemzetséget a XVIII. század közepétől kezdve számon tartották, és ez csak az utóbbi évtizedekben kezdett elhomályosulni. A nemzetségek között elsősorban a vagyoni helyzet alapján tekintélyi sorrendet különböztettek meg. Mindegyik élén nemzetségfő állt, aki az egész közösséget képviselte. Kiemelkedő szerepet játszott a lakodalmak, temetések alkalmával, bemutatták neki az újszülöttet, az új asszonyt. Disznóöléskor kóstolót küldtek számára. A fiatalokat képviselte a törvényben, a vásárokon helyettük és számukra is vásárolt lovat, tehenet. Időnként fontosabb kérdések megtárgyalására összehívta a nemzetség kiemelkedő tagjait. Itt igazították el a nemzetségen belüli ellentéteket, torzsalkodásokat. A nemzetségfő a község igazgatásába is bekapcsolódott, mert nagyobb egységet képviselt. Közülük kerültek ki, mint legtekintélyesebb emberek, a bírák is.

A nemzetségtudat elsősorban egymás segítésében nyilvánult meg. A közösen végzett munkára házépítéskor, nagy betakarítás idején került sor. Ha valamelyik tagot elemi csapás ért, azt igyekeztek talpra állítani. A beteget meglátogatták, az elhaltat közösen kísérték ki, és a lakodalomban együttesen vettek részt. A nemzetségek különleges jelekkel is rendelkeztek, így a Csibi családban a férfiak kalapjuk mellett pávatollat hordtak, amit csak megöregedve adtak át a fiatalabb nemzedéknek. Még századunkban is élt a vérbosszú, mely sok halálos áldozatot szedett. A nemzetség egy tagját ért sérelmet a másik nemzetségen igyekeztek megtorolni, sok esetben olyan tagon, akinek tulajdonképpen köze sem volt az egészhez.

Forrás: Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége

Vissza