A története a következő:


Boldog családban élt egy faluban, szüleivel és testvéreivel, ő volt közöttük a
legidősebb fiú. Családja elég módos volt, nem szenvedtek semmiben hiányt..
Kicsit kilógott a sorból, kalandozó lelke miatt.. Valahogy mintha mindig is arra
készült volna, hogy egyszer majd a saját lábára álljon... 
Rengeteget sétált a környező erdőkben.. Imádta így tölteni az idejét. Adódhatott
persze ez abból is hogy tünde... és a tündék márpedig nagy szeretettel róják az
erdők végtelen ösvényit...
Anyja megtanította neki a gyógynövények használatát, gyógyfőzetek készítését
(amiért később sokszor hálát adhatott volna neki...)
Valahogy minden érdekelte.. Tudni akarta az összes növény nevét, minden ismerni
akart..
Tudásvágya túltett a növényeken és főzeteken.. A falu tanítójától megtanulta
hogy tájékozódjon a csillagok segítségével..  de ez csak egy volt a rengeteg
dolog közül ami foglalkoztatta..
Amikor elég idős lett, apja megtanította harcolni. Persze az apja nem volt nagy
harcos, de nagyon sokat köszönhetett a tőle tanúltaknak..
Nagyon ügyesnek bizonyult a harc terén, úgyhogy apja tanítót fogadott mellé..

Az ifjút nem is annyira a harc érdekelte, inkább csak a tudásvágy hajtotta. Az
íjászatban is csak a kihívást kereste, igaz hogy hihetetlen érzéke volt hozzá...

Ekkor apja elérkezettnek látta az időt hogy régi hagyomány szerint megkapja
saját fegyvereit..
A hagyomány szerint olyan fegyvereket kell kapnia, ami hozzá illik..
Egy nap mestere magával hívta  (az ifjú sejtette hogy a fegyvereit kapja meg)
Egyszercsak megálltak, majd tanítója szembe fordult vele és végigmérte
tetőtől-talpig..
- Ugye tudod hogy miért hívtalak ide?
*Az öreg hangja tiszta volt és határozott..
Coffer bólintott és várta hogy átadják fegyvereit, de az öreg csak nézte.. Egy
szót sem szólt, nem is mozdult meg.
Kezdett kicsit kínossá válni a csend, majd az öreg elmosolyodott és hangosan
felnevetett*
- Ugye azt hitted hogy csak úgy megkapod a fegyvereket? *kérdezte nevetve*
- Ne gondold hogy ez ilyen egyszerű... *nézett rá kicsit megkomolyodva*
- Meg kapod őket, nem is mégy azok nélkül haza *mondta gunyorosan*
- Most pedig induljunk
*majd az öreg megint elindult az erdő felé.. Sokáig mentek így szó nélkül.. Az
erdő errefelé már nem is volt neki ismerős.. Nagyon messzire eljöttek már..
Egyszercsak egy hatalmas fás terülelhez értek.. Ahogy haladtak egyre közelebb
kibontakozni látszott egy nagy fújtató és sok olyan holmi ami arra utalt, hogy
egy kovácsműhelyhez értek.
~Na végre.. Hol van már a kovács..~
- Meg is érkeztünk ifjú, itt fogod elkészíteni a fegyvereidet.. *mondta az öreg,
majd leült egy kőre és kinyújtóztatta lábait*
- Meg kell tanulnod fegyvert készíteni, így készülhet csak el az a fegyver ami
olyan lesz, mintha a karod meghosszabbítása lenne.. Apád kovács, úgyhogy
elleshettél már tőle pár dolgot, bár láttam hogy téged nem igazán
foglalkoztatott ez... Majd most megtanulod ifjú és addig haza sem mehetsz.. Nem
hozhatsz szégyent apádra..
*A szavak úgy érték mintha fejbeütötték volna.. Méghogy neki kell elkészítenie..
*
~Inkább máris indulok hazafelé~
*De amikor az öreg azt mondta hogy nem hozhat apjára szégyent, akkor
elgyendesedtek az indulatai és elfogadta a számára kitűzött feladatot..*
- Mindent megtalálsz itt ami ahhoz kell hogy elkészítsd, úgyhogy szerintem hozzá
is kezdhetnél.. *dőlt egy fának az öreg*
- Kérdezz ha valamit nem tudsz!
- Tudom hogy jól bánsz már az íjjal, szóval ha éhes vagy.. *ezzel levette
válláról az íjat és a fiú felé dobta. Az ifjú elég közel volt ahhoz hogy hasravetve
magát még el tudja kapni, persze nagy port kavarva ezzel..*
- Ez az én fegyverem ifjú barátom.. Én ezt készítettem annak idején.. Most ezt
neked adom.. Bánj vele ügyesen, jó szolgálatot tett ez már az én hosszú életem
során.. Rajtad a sor...
*Coffer most érezte csak, hogy mestere öreg és bármilyen ügyes is, mégiscsak
fogott rajta az idő vasfoga... Apja mesélte neki hogy milyen híres íjász volt
régen, de valamiért egyszercsak letette a fegyvert...*
*Az ifjú Coffer rendelkezésére állt minden ami a fegyverkészítéshez kellett, azt
gondolta hogy majd gyorsan elkészíti és mehet is haza, de nem ment olyan gyorsan
mint gondolta...
Nagyon sok ideig volt az erdőben öreg mesterével, készítette a fegyverét és
eljárt vadászni is.
Az íj tökétetes volt és vadban sem volt hiány, mestere is segítette ahogy
tudta..
Már sokadszorra próbálkozott, mégsem sikerült a fegyver...
Elfogyott az alapanyag, úgyhogy az öreg elküldte egy közeli bányához, hogy
hozzon érceket.
Tudta hogy milyet kell keresenie úgyhogy nemsokára vissza is tért onnan..*
- Látom sikerrel jártál... A mesterséget is kitanultad ifjú barátom.. *mondta az
öreg, majd egy ökölni ércdarabot adott neki*
- Ezzel majd könnyebb lesz *mosolygott*
*Az érc nem elég egy kard elkészítéséhez, de nem is illettek hozzá a nehéz
fegyverek..
Úgy döntött hogy inkább tört készít belőle.
A fém alakot öltött Coffer munkája gyümölcseként...
Két gyönyörű levéltőr... Könnyű, éles és tökéletesen kiegyensúlyozott..*
- Elkészült a mestermű.. Nem volt egyszerű, de megérte a fáradozást... Holnap
reggel haza is mehetsz..  Nem telt el hiába ez a 4 hónap... *Mondta öreg
mestere, mielőtt nyugovóra tértek*
*Másnap reggel boldogan ébredt, végre ismét láthatja családját és büszkén térhet
vissza közéjük.. Ahogy körülnézett, feltűnt neki hogy az öreg nincs sehol.. A
fekhelye elrendezve, holmija nincs sehol... Kereste egy darabig, de akkor eszébe
jutott amit az öreg mondott este..:
"Elkészült a mestermű.."
~Nem a tőrökre gondolt...~
*Úgy látszik az öreg tényleg ráhagyta az íjat, mert az az ágyán hevert egy kis
levélke mellett:
"Az én hosszú életem is le is zárul ifjú barátom... Használd egészséggel és
büszkén"
*Ezalatt egy aláírás:    Igazlövő Chei*
*Ekkor ismerte csak fel az öreg alakjában a legendás hírű Chei-t. Azon
gondolkodott hogy miért nem mondta el neki, hogy miért nem fedte fel kilétét, de
ekkor eszébe jutott volt mestere szavajárása: "nem a név a fontos.." (Soha többé
nem hallottak Igazlövő Chei felől...)
Tanítója tiszteletére fegyvereit Chei-nek nevezte el..
Hazatért családjához és büszkén mutatta be fegyvereit apjának..
Anyjától kapott egy ezüst medált felnőtté válásának tiszteletére..

Kicsit már megkomolyodva folytatta életét családjával, amikor megint álmodott..
Már az erdőben is álmodott, de nem foglalkozott vele, lekötötte figyelmét
fegyverének elkészítése...
Megint azzal a nővel álmodott.. Sok áldott este eljött hozzá álmában... Nem
igazán tudta hogy mire vélje a dolgot, csak elméje furcsa játékának tartotta...
de a nő már előre megmondta hogy mikor fog eljönni álmában, amitől Coffer kicsit
meg is rémült..
Nem értette hogy mi is történik vele.. Megőrült volna???
Egyszercsak nem jött el álmában.. Pedig várta.. Túlságosan is megszokta hogy
mindig 'találkoznak' és ráébredt hogy gyengéd érzelmeket táplál a nő iránt...
Nagyon nehezére esett elfogadnia ezt a felismerést...  Jópár hétig nem jött el
álmában, míg végül ismét találkoztak...

Így mesélte el egyszer egy számára fontos személynek:
--------------------
*Kényelmesen elhelyezkedik, majd kisvártatva elkezdi mesélni a számára oly
emlékezetes történéseket*

- Sétáltam míg egy dombtetőre nem értem és ott egy kicsit megpihentem. Néztem
hogy vonulnak lassan a felhők. Át-átszűrődött közöttük a napfény, hosszú
vonalakat rajzolva a környező tájra.
- Sokáig gyönyörködtem benne ahogy szinte bújócskát  játszott a fény a tiszta
fehér felhőkkel..
*a távolba néz, mintha most is látná a felhők táncát, majd folytatja a
történetet*
- Elég sokáig időztem ott, majd elindultam a dombon lefelé. Jól esett a friss
zöld fűben sétálni. A reggeli harmat még ott csillogott a fűszálakon.
- Haladtam lefelé könnyed léptekkel, míg egy világos virágos tisztásra értem.
Egy kis patak folyt rajta keresztül. A vize kristálytiszta. Azon gondolkodtam
hogy ezt a szép helyet, eddig hogy nem vettem észre.
- Ekkor pillantottam meg őt.
- Egy nagyobb kövön ült a patakocska szélénél. Észrevett és felpillantott, majd
elindult felém. Mintha csak lebegett volna a levegőben. Egy pillanatra talán
láttam is ahogy áttetsző szárnyain megcsillant a napfény. Megállt előttem.
Szelíd mosoly csillant gyönyörű arcán..
Már vártalak, mondta. Közelebb lebegett
és átölelt.
A tökéletes nyugalom érzése volt, amire mindig is vágytam. *Amikor ezt mondja,
lecsukja szemeit, szinte látja maga előtt...*
- Már amikor előttem állt, akkor is éreztem hogy épp úgy várt rám, mint
én rá. Éreztem hogy szeret és úgy szorít magához, mint valami féltett
kincset. Nagyon Jó érzés volt hogy ilyen fontos vagyok neki. Sokáig csak álltunk
így, nem szóltunk egy szót sem. Nem akartuk elrontani szavakkal ezt a tökéletes
pillanatot... hiszen néha a szavak mit sem mondanak.. Néha egy pillantás többet
mond ezer szónál is
- Láttam hogy egy könnycsepp fut végig az arcán..
Most mennem kell, mondta.
Ne menj, még ne. Miért hagysz el most amikor végre megtaláltalak..?  kérdeztem
Mennem kell, de már tudom hogy létezel. Várni fogok rád.. Közelebb hajolt, majd
éppcsak hozzám érve gyengéd csókot lehelt ajkaimra.
----------------
Ekkor látta őt utoljára....

Mivel csak álmukban találkoztak, nem tudja egyikőjük sem, hogy hogy néz ki a
másik a valóságban.
Lehet hogy már előző életüktől fogva szerelmesek, és annyira erős a szerelmük,
hogy emiatt ha máshogy nem is, álmukban találkoztak.
Elindult hát, hogy megkeresse a titokzatos nőt....
Kalandozásai során melyekben megedződött megint álmodott, de most egy másik
nővel... Ő az álmok birodalmát kínálta fel neki.
Coffer elfogadta ezt, márcsak azért is hogy megtalálhassa azt akit mindig
annyira keresett....*