"Mint amikor a gyermekek sírnak, ha éjjel rossz álmot látnak ... Belül úgy izzik a bánat, az emlékek csendben fájnak ... Mint amikor sebektől vérzel, de irgalmat nem kérsz mégsem ... Belül úgy hordod a múltat, bármi volt nem tagadtad ... Törött és tépett szárnnyal, magányos angyal." Lebegni a semmiben, érezni a végtelen nyugalmat, a gondolatok nélküli magányt...elveszni a semmiben. Nincs is ennél jobb... Álmodni álomtalan álmokat, eggyé válni a semmivel, mely körül vesz, beléd ivódik, magáévá tesz. Nincs is ennél jobb... Felszabadult szívvel száguldani, repülni a levegőben, megérinteni a felhőket, végigsimítani egy tó sima víztükrén, hogy ujjad nyomán élesen fodrozódjon a végtelen kékség. Vagy épp elmerülni benne, csodákat látni, nem érezni fájdalmat, bánatot, kétséget. Nem érezni könnyek nyomát az arcon, nem érezni világok fájdalmát a szívben...eggyé válni a gondtalansággal. Legtöbbször ezt kínálják az Álmok, véget nem érő nyugalmat, a jövő biztos képét, pihentető bénultságot. Kikapcsol minden érzék, bódult táncot járnak a gondolatok, képzetek váltogatják egymást...elszabadul a korlátok közé zárt képzelet, a vágyak szabadjára engedtetnek, nincs már határ, nincs, mi visszatartsa őket. Hófehér madár kél szárnyra, megízlelni a szabadságot. Minden oly gyönyörű és idilli. Legtöbbször... Egy fiatal fél-elf lánynak mégis másról szólnak álmai, mást regél, mást mesél a tudatalatti. Nem létezik pihentető álom, nem létezik megnyugtató önkívület. Csupán a visszatérő rémképek kísértik, mesélnek egy olyan életről, melyben ő még nem létezett...mesélnek egy olyan nőről, kit nem ismert, de akinek arcvonásait viseli. Egy olyan nőről, kit máglyán égettek, boszorkányság miatt. Egy olyan nőről, ki gondolatok között olvasott, kinek utasításaira engedelmeskedett akármelyik élő, vagy élettelen... Remete lélek, visszahúzódó meggyötört halandó. Ki elüldöztetett saját otthonából, kit megtagadtak saját szerettei, elárulták legközelebbi barátai. Ki végső elkeseredésében sajátjai ellen fordult, míg végül önkívületig bódították, elködösítették elméjét... Nem tudott magáról, keservesen zokogott kicsiny zárkájában, kárt tett önmagában, hisz nem érezte már fájdalmat. Nem érzett éhséget, nem érezte a cella hidegét, a kövek ridegségét. Teste reszketve remegett össze folyton, mikor kékes bőrére hullott egy csepp, az apró folyamként beáramló jéghideg esővízből... Vékonyka ajkai természetellenes színben tetszettek, hófehér fogai vacogva koccantak össze, könnytől vöröslő szemei lehunyva pihentek. Kitaszított... kire undorodva néztek az emberek, kit vadul csaholva kergettek, röhögve és ordítozva köveztek meg. Elhagyták, meggyalázták a törékeny testet, elvették ép eszét... magára hagyták sötét démonai között, árnyak kísérték minden apró léptét, együtt sírtak vele. Óvón simították arcát, féltőn ölelték meggyötört testét, szerelmesen suttogtak fülébe mézédes szavakat... vagy épp pusztításra buzdították, ostorozták, nem hagyták nyugodni. Éles sikolyok süvítettek fejében, hegyes karmok martak gondolatai közé, szörnyű fájdalmakat okozva így a nőnek. Ilyenkor, mint megvadult héja rebbentek ajkairól a keserves sikoltások, melyek süket fülekre leltek csupán. Hosszú körmök karcoltak csíkokat a cella falaiba, sercegve énekelték fájdalmas dalaikat. Kékesre fagyott bőre reszketve simult a rideg kövekhez, körmeivel kapaszkodott, s tartotta ülve magát a sarokban kuporogva. Apró sebek, lassan folydogáló vérpatakok... kis csermelyek... vékonyka erek... Annyira fájnak. Fájnak, égetnek...gyengítenek.  Hova tűnt az ártatlan mosoly ajkairól? Helyette kíntól eltorzult arc néz vissza Rád, vöröses szemek pillantanak feléd, kiszáradt és cserepes ajkak nyílnak résnyire, hogy halk szavakat suttogjanak... de nem történik semmi. Néma marad a száj, csak reszelős hörgés hallatszik, erőtlenül próbálva szétszaggatni a csönd vastag szövetét.
Reménytelen... törődik bele végül, s fordítja maszatos arcát a sarok felé, húzza fel térdeit, csontos karjaival ölelve át azokat... miközben szíveket szaggató, millió darabra törő halk dallam csendül fel fejében, fájón gyönyörű. Újabb bevillanó kép... ott a nő, kikötözve, forró lángok táncolnak körülötte, s kérik fel keringőzni a hűvös testet. Forró tangóra csábítják, szenvedélyes tarantellára hívják, vad táncot lejtenek ők együtt. S közben égetőn ölelő karok simítják testét, karmolják érzékien, hasítják követelőzőn. Magukévá teszik, gyalázzák, kínozzák, imádják! Keserves remegésbe vonják testét, hogy aztán, mint kihasznált szeretőt dobják félre, dögmadaraknak hagyva meg azt, ami belőle maradt... Halott test, tovább élő lélek, mely a nő utolsó hörgő leheletével távozott a testből, mint fénylő hullócsillag úgy száguldozik tova, hogy új testben éledjen újra, s ne emlékezzen a szörnyűségekre soha... De új testében élve, tudatra ébred a megcsonkított szellem, s magának követeli az angyalian szép "tokot". A sors furcsa fintora tehát, hogy most ennek a fiatal fél-elf lánynak is megkell küzdenie önnön démonaival, elméjének vízióival. S egy folyton gúnyolódó női hanggal fejében... ~Mit akarsz? Miért kínzol, miért kísértesz folyton? Mit akarsz elérni, mivé változtatsz?~ sikoltja elkeseredve az éjszakába, sikoltja választ remélve a nőtől, ki gondolatai közé fészkelte magát. De sosem kap választ, csak képeket, álmokat, fájdalmat... Kimerülten rogy földre, könnyektől maszatos arcát kesztyűbe bújtatott kezek rejtik el a világtól. Vékonyka test rázkódik a sírástól... Szíve törött, mint a jég Gonosz szavak sebezték Hangja szomorúan száll Sebzett szárnyú szép madár...
Egyszerű elf dalnok leánya volt, ember édesanya gyönyörű gyermeke... Egy fiatal nő, álmokkal telve, vidámságtól sugározva...egykor. S mi most? Megkeseredett, magába fordult kis senki... Szemeiben az őrület aprócska szikrái vetnek lángot, elhomályosítják lélektükreit, áttetsző fátylat szőnek elé. Ám olykor fellebben ez a függöny, mint színházi előadás kezdetekor, s megpillanthatod Őt. A gyűlöleten, szenvedésen és hazugságokon túl...azt a nőt, ki szeretteiért bármire képes volna, ki megannyi érzelemmel telítődve raboskodik az ártatlanság maszkja, s a ridegség kőszobra mögött. Az egyszerű dalnoklányt, ki érzelmeit oly bravúrosan játssza lantján, melynek hallatán könnyek fakadnak a szemekből, felmeredeznek a szőrszálak a hátakon, libabőrőssé válik a test, a gerincvonalon szaladgáló hidegtől, s hevesebben dobban meg a szív... Magával ragad, elsöpör, mint hóolvadáskor a szapora folyó. Pusztító és őrjítő... egyszerre kiáltja: Szeress, Imádj, Gyűlölj, Vétkezz! Megbűvöl... s megtennél bármit, hogy soha véget ne érjen ez a csoda. Boldogan teljesítenéd minden kívánságát a leánynak... ki talán épp ezt akarta elérni. Talán csak saját haszna miatt szédítette el fejed, hozott függésbe... Hogy könyörögj, esdekelj, lessd minden kívánságát! Hogy megnyílj előtte, és könnyedén láthasson féltve őrizgetett gondolataid közé, s fordítsa azokat ellened! Kiismer, elkábít, hiteget...álmokat kínál, hazudik, megőrjít. A fejedben véled hallani bársonyos hangját, mézet csepegtet füledbe, édes szavakat duruzsol...ott érzed forró leheletét bőrödön, s a már jól ismert bizsergés fut végig minden porcikádon... Gyönyörű, angyali arcán pedig ördögi vigyor suhan át...jelezve győzelmét, elégedettségét.  Hazug szuka? Ártatlan gyermek? Tán mindkettő, vagy egyik sem. Meggyötört lélek csupán, ki sajnálaton kívül semmit nem érdemel? A világ által megmérgezett fél-elf korcs, ki csak szánalmat kaphat? Vagy ördögien számító némber, testét feláldozó megszállott, ki megvetésért könyörög? Megannyi arc, megannyi személyiség...egyik sem valódi, egyik sem őszinte. A hangok fejében, ez a rengeteg álarc, zavarodott tekintet, összefüggéstelen szavakat mormoló ajkak utalnak rá, hogy...talán őrült volna? Sosem tudod meg... Kiszámíthatatlan. Ördögien angyali... taszító és vonzó... őszinte és hazug...  Ezzé vált az évek során, egy régen volt esemény hatására. Bár a "tragédia" kiváltóját nem ismeri, fogalma sincs, hogy ki szabadította rá azt a szörnyű jövőképet... de egy biztos: az indított el mindent, az ébresztette fel a szunnyadó női szellemet fejében. Valószínűleg sosem tudja meg annak a férfinek a nevét... Xertaan már halott. Sosem találkozott vele, nem ismerte, s ő mégis ilyen hagyatékkal ajándékozta meg...de az már megbűnhődött tettei miatt. Az egykor egyszerű életet élő, elf és ember szülőtől származó gyermek most képzelt démonokkal hadakozik... s tanul. Olyan képességgel rendelkezik, mely még csiszolásra szorul, s mely akár a vesztét is okozhatja. Olyan képességgel, melyben segítségére lehet a gondolatai közé rejtőzött nőszemély. Veszélyes adomány egy ilyen kiszámíthatatlan személynek. De ki gondolná, hogy ártana valakinek? Ki gondolná, hogy az erkölcseit elvesztő lányka élvezettel engedelmeskedne a fejében felszólaló, bosszúszomjas női hangnak? Senki... S most még igazuk van... csak Zaida akaratán múlik, hogy melyik oldalra billen majd a mérleg. Egyelőre egy kissé megzavarodott, fiatal lánynak... Neophytának tűnik, s ez így van jól. "Más világ most, ahol él, más a szó és más a fény, Tavasz, ősz, nyár és tél nélküle fúj itt a szél. A halált hozta, halállal játszik... Egészen más, mint aminek látszik, Üres a szó, mondhat bármit... A szemedbe néz, s a lelked is fázik."