*Drina kék gyerekszemei kerekre tágulnak a jelenés láttán. Hallott ő
már a tündérekről, azt is, hogy nagyon szépek, meg jók is, de arról nem,
hogy iylen szörnyű furcsákat kérdeznek. De hát biztosan olyan
őrzőtündér, aki em engedhet be bárkit abba a csodaszép palotába. Mert
hát ez biztos palota... ki lakik benne? Az álmok? Ha azok, akkor de
szívesen emgnézné őket, választana magának egy gyönyörűt, és sose
ébredne fel belőle... De csak az mehet be oda, aki érdemes rá... ő meg
még biztos kicsi ahhoz, hogy érdemes legyen bármire is.

- Én... kérem szépen... csak iderepültem... Én... be szeretnék menni,
mert idekinn már nincs semmim. Én... kicsi vagyok még, érdemesnek, de a
papám egyszer lelőtt nyíllal egy farkast. Ő érdemes... ez érdem, ugye? A
bundájából van a mellényem. Én még nem tudok érdemeset csinálni, de ha
nagy leszek... - szomorú kék szeme az árnyékba rejtőző arcra szegeződik
- itt leszel még akkor, Tündér? Vagy itt kell várnom addig?

Drina sután, ajkát harapdálva toporog a jelenés előtt. Az az élete
történetéről kérdezte, de...olyan nehéz azt elkezdeni.

- Drina vagyok, Drina Ervic. Hét éves leszek nemsokára... Itt laktunk
Ötbánya fölött, a szüleimmel. Az apám szénégető volt, Alven Ervicnek
hívták. Olyan volt, mint a varázslók, csak a fehér szakálla volt sárga
foltos, a pipától. Sokat mesélt nekem,az oylan tündérekről, mint te
vagy... a hegyek és az erdők tündérének tudom is, hogy mit kell mondani,
ha látom őket... csak neked nem, azt hiszem, ő se látott még hozzád
hasonlót. A mamám meg... apa mindig tündérnek hívta, pedig olyan volt,
mint a többi mama, csak furcsább. Apa az erdőben találta őt, mint egy
őzikét, és hazahozta. Mama gyerek volt még akkor - jegyzi meg a Tündér
felé -, apának meg vörös a szakálla. És mikor mama nagy lett, nem akart
többet elmenni. Úgy szerette apát, tudod... pedig már akkor is
hallgatott. így kell mondnai, mert nem volt néma, csak nem szeretett
beszélni - jegyzi meg kissé okoskodóan a kaput őrző lény felé. - Néha
mégis hallottam, de sose láttam, kihez beszél. Apa azt mondta, hogy egy
erdei szellem kíséri, és a hegy királyának viszi a mama üzenetét, hogy
kell-e eső, hó vagy élelem az állatoknak. Lehet, hogy apa értette, mit
mond, de én nem.

Drina tanácstalanul, kicsit dacos pofival figyeli a kapu őrét. Ha látná
az arcát, legalább tudná, hogy figyel. De ez így olyan, mint amikor a
tölgyfák az erdőben...

- Aztán a mama egyik reggel eltűnt. Nem szólt senkinek, és csak a
szellemet vitte amgával, akivel beszélgetni szokott néha. Apa elment,
hogy megkeresse, nekem meg a lelkemre kötötte, hogy itthon várjam meg.
De ez már régen volt, kilenc napja. Most már lehet, hogy haza sem fognak
jönni... itthon meg már nincs semmi, és leettem az összes gyalogszedret
is a bokrokról.

A kislány felveti a fejét, és keserves, kérlelő ahngon foyltatja:

-Kérem szépen... be szeretnék menni, mert idekinn már nincsen semmi! Jó
leszek, meg hű és nem nyúlok semmihez... kérem szépen...