*Furcsa egy nap volt, kimerítő, dolgos, de leginkább szomorú. Nem szokott szomorkodni, hisz alapvetően vidám és optimista természetű leányka ő, legtöbbször túlzottan is. Komoly felnőtt, de legbelül mélyen még mindig az ártatlan, naiv gyermek lakozik, ki régen soha nem akart felnőni. De most, hogy lefekvéshez készülődik, már mosolyog. Szomorúsága tovatűnt. Csokigöndör fürtjei kuszán terülnek szét a párnán, ahogy bekucorodik takarója alá. Ajkán néma mosollyal hunyja le szemét, hogy végre pihenhessen kicsit, hogy végre egy mese részese lehessen álmaiban. Szemére álommanó csüccsen szépen, s ő mély álomba szenderül. Egy gyönyörű helyen jár, de nem fél, hiszen ilyen helyen, ilyen álomban biztosan csak kedves emberek vannak. Egy kapu előtt meg is torpan, hiszen oly csodás, oly varázslatos, és annyira hívogató. *
- Lea vagyok..*szól kedvesen mosolyogva, majd meghallgatja a válaszokat, s csak bólint halkan, majd leül a fűbe. Hosszú ruhájának szoknyája szélesen terül körbe a lábait elfedve.
- Mert itt lehet, hogy valóra válthatom a saját álmomat. *mondja a maga halk, kedves és csengő hangján, mi ha kell komolyabbra is vált. *
- Nemesi családban születtem, és nevelkedtem, egészen tizenhat éves koromig. Utána eljöttem otthonról, és táncos, majd színész lett belőlem. Értek a hangszerekhez is. Szeretem a lovakat, és a színház az életem. A fények, a hangok, az emberek, a szerepek, a jelmezek. Minden. S úgy hiszem, itt megvalósíthatom ezt. Legalábbis egy angyal ezt súgta..*