*A kimerültség teljesen leverte a lábáról a lányt, érzékei tompa zsibbadtsága jelzi számára, hogy most nem lesz elegendő a Merengés, mely népének sajátja, s mely az éber álmodást teszi lehetővé mindazok számára, akik képesek elsajátítani. Nem, most valódi alvásra lesz szüksége. Szinte alig ér a feje a párnához, mikor elnehezült pillái lecsukódnak,s magában már kezdi megteremteni kedvenc álomvilágának, egykori otthonának színhelyét, mintegy ecsetvonásonként felidézni a múlt hangjait, illatait, élettel telíteni a látványt, mikor érzi, hogy különös szél kapja szárnyaira, messze viszi, valaki más által álmodott tájak felé. Elengedi magát, s megérkezve meglepetten tapasztalja, hogy ismerősnek tűnik az előtte tornyosuló impozáns épület. A részletek megfigyelésére nem adódik lehetősége, az előtte testet öltő alak magyarázat helyett kérdésekkel fogadja. És egy kéréssel: hűséget kíván.*
-Üdvözlet az Álom klánnak!
*Tulajdon hangja magabiztossággal tölti el, mintha a szavakkal együtt ő maga is megfoghatóbbá válna, mintha testben is megjelenne az álomban. Végtére ez is csak egy az álmok közül, még ha különlegesebb is. Ennek az álomnak tétje van. Éppen csak annyiban más, hogy nem ő álmodja. Illetve...Nem csak ő! Összpontosít, s hamarosan megérzi ujjai szorításában lantjának meleget árasztó fáját. Elmosolyodik.*
-Engedtessék meg nekem, hogy ne szóban, vagy legalábbis ne csupán szóban adjak választ az elhangzott kérdésre. Talán ebből is kiderül rólam valami...
*És játszani kezd...Feltételezett hallgatóságának új módon mutat meg valami nagyon régit. Gondolatokban és emlékekeben mesél. Álom az álomban...
Nyári égbolton ragyogó csillagok. Hegyek vonulata és Tenger hullámai közé ékelődött erdő. Egy partközeli tisztás, rajta elfek és évszázadok keze nyomát magán viselő ház. Valaki felsír. Egy újszülött először felnyíló szemeiben egy csillag kék-ezüst fénye verődik vissza, hogy a lélektükrök egy életre magukba zárják azt.
Néhány boldog év, játék és nevetés, egy kisgyermek emlékei.
Aztán az a bizonyos éjszaka. Halovány holdfény. Fekete, fekete, tintafekete pókok ork harcosok holtszín fejbőrébe tetoválva. Sikoly. Tűz. Megkésett riadókürt. Anya! Sötétség...
Nem, nem, nem, ezt nem láthatják! Csak a gyász marad, a bánat, a feltépett vagy soha be sem gyógyult sebek lüktetése. A mérhetetlen fájdalomból az első halál emléke: egy gyémánt könnycsepp...
A tanulás, az egyszerű kalandok, a megoldható problémák évei a család és a mesterei védelmében. Testvérei, apja, nagyszülei, barátnője arca. A vízesés, a barlang, a tengerpart, a fa, amin Daeglinnel, a hiúzzal egymásra leltek, és amiről leesve eltörte a lábát, a téli éj, melyen ikerlovai világra jöttek. Eseménydús nappalok és álmodozással töltött éjszakák.
A kamaszkor: a lázadás, a szunnyadó vadság ébredése, az öntudat megerősödése az, ami menekülni készteti az óvón fölébe terjesztett kezek alól. Vér a vérükből - nem tartóztatják. Szabad - hát elengedik.
Távolrév - csalódás, egyedüllét, megrendült bizalom, magányos dalok és társtalan séták. Aztán néhány vers, amivel rálel arra, amit keresett. Újabb költözés.
Sziklaöböl - az új klánban egy régi barát csatlakozik hozzá. Társak, nem várt diadal íze, szerelem...Sárkányfüst, rombolás, egy porba hullt szobor megrepedt arca - Sybillé...*
-És most itt vagyok. Amit mutattam, a múltam emlékei, ízei, illatai. Az álmaim és egy kicsit több: én magam. A titkaim az enyémek, a bizalmamat mégis belétek vetem. Talán csalódni fogok, de túlélem, mint már annyiszor...
*Feltekint. A csillagkék szempár inkább emlékeztet egy macskára, de benne van, hogy egy otthonért cserébe jóval többet kínál, mint kutyahűséget.*
-Várom - reménykedve és türelmes-türelmetlenül - a döntéseteket.
*Feltámadó szellő fújja messzire a dallamot. Elemmíriel búcsúképpen bólint, aztán a széllé erősödött fuvallat az ő alakját is szertefoszlatja. Utoljára a mosolya marad belőle. Vagy inkább a Zene? Netán a ki nem mondott ígéret? Esetleg mindez együtt, a tekintetébe írva? Lényének emléke, a Mese, a Dal, ami csak ő és senki más: a Dalnok, akinek született. Övé a tünde-bárdok adománya, de vajon övé lesz-e az Álmodók pártfogása?*

*Kinyitja a szemét. Micsoda álom! A másik oldalára fordul, pillái lecsukódnak. A mosolya még reggel is ott bújkál a szája sarkában...*