*Sötét éjjel álmomban újszerű tájon jártam...
Ismerős volt, szívemből jött, bár még sosem láttam.
Egy barátságos, kedves épület fölött könnyedén szálltam,
majd egy ködpárából szőtt asszony előtt hirtelen megálltam.
Nem tudtam nevét, sem azt, honnan érkezett,
s mielőtt szólhattam volna, előbb ő kérdezett.
Halkan, bizonytalanul szólt először szavam,
majd felerősödött, ahogy történetem haladt.*

Azt kérdezed, miért vágyom álmaimban élni.
Talán mert a valóságot nem bírom már nézni.
Nem akarok e bús világban, fájó tűzben égni,
szeretnék pihenni.. Az álmaimba lépni...
Az majd elrejt, megvéd a világ elől,
s biztos otthont nyújt, ha ez már ledől.
Itt nyugalom van, és felfrissül a pihenő;
míg odakint nincs más, csak munka után fáradtan pihegő
önmaguktól hajszolt, megfáradt-tört emberek.

Ezért- s ez elől- menekülök, és reménykedem,
befogadjátok a hozzátok forduló védtelent.
Engem. Különös asszony, nyújtom feléd kezem,
és előre félem az ébredést, mikor a végtelen
álom percei leperegnek, s visszaadja a nappal értelem-
s boldogságmentes világát: az életem.

*Nem tudom már, a nő mit felelt,
egyáltalán mondott-e valamit.
Felém nyújtotta kezeit, s felemelt,
vagy elutasított? - nem hallottam már szavait.
Mert újra ébren voltam, hallottam az utca üvöltő zajait.
Mégis belülről fűtött az Álom ? boldogan.... megeresztettem egy fülsértő hallalit.:)*