*Nagy szemeket mereszt a jelenésre, akkorákat, miket talán ébren se tud. Pedig igencsak szeret rácsodálkozni a dolgokra. Ez az álom, ahogy mindegyik, olyan valóságos... Talán nincs is tisztában azzal, hogy most álmodik, és nem a valóságban jár.
Kérdezték, illene hát válaszolni. Kihúzza magát (attól még, hogy az ember lánya olyan apró, azért megpróbálhat kilátszani a földből:P), felemeli a fejét (így a szöszke, rendetlen tincsek nem takarják szemét), és igyekszik tisztán beszélni.*
Almendra Nuez vagyok *kezdi, mert úgy tanították, hogy az illem nagyon fontos, és nem szabad elfelejteni a bemutatkozást.* A nevem egyelőre elég nagy rám, úgyhogy általában Alménak szólítanak *Az eszébe sem jut, hogy egyszer majd ?belenő? ebbe a névbe, nem lesz rá hosszú, pont illeni fog rá. Nagylány lesz a csepp kisgyerekből egy távoli jövőben... egy nagyon távoliban... Hiszen két kezén meg tudná mutatni mind a kilenc leélt évét, amiről most majd mindjárt szépen beszámol.* Aprócska faluban születtem, olyan kicsi lehetett falunak, mint én embernek, úgyhogy egészen hasonlónak tűnt hozzám. Eleinte öten éltünk együtt: édesmamácska, apukám, nővérem, a bátyám és én. Aztán megszületett az egyik kishúgom, később a másik, végül a kisöcsém. Ez nyolc *számolja az ujjain, majd büszkén mutatja az eredményt. Büszke arra, hogy tud számolni, olvasni, írni meg mindazt a sok okosságot, amit a kobakjába töltöttek eddig.* Egy kicsi faluban az a jó, hogy a sok gyerek, mert minden családban sok a testvér, mindig ki tud találni valamit. És szokásaink is vannak, mint a felnőtteknek *fontoskodva kihúzza magát.* A nagyobbak tanítják mindig a kicsiket fára mászni. Addig zöldfülűnek hívják őket, engem is úgy szólítottak. Nem kellemes érzés, az ember folyton aggódik, és a patakhoz szaladgál, ellenőrizni, hogy tényleg zöld-e a füle... Aztán úgy bizonyítod be, hogy már nem érdemled a neved, hogy felmászol Vacokra. Ő a legmagasabb, a falu szélén áll, neki van a legtöbb ága, a legvastagabb dereka, és mellesleg ő a legkényelmesebb. És nekem sikerült felmásznom rá, úgyhogy most már biztosan tudom, hogy nem zöld a fülem *nagyot szusszant. Kicsit pihenteti az állandóan csacsogó száját. Néha, ugyebár, levegőt is kell menni.*
Éppen hat éves voltam, amikor édesmamácska meghalt. Azt mondta, hogy egyszer még úgyis fogunk találkozni, de ne siessünk nagyon utána, mert akkor aztán már tényleg örökké együtt maradunk, untig. Márpedig ő mindig igazat beszélt, talán csak abban az untig dologban tévedett... Mindenesetre édesmamácska nem tévedhet, én pedig türelmes vagyok *egy kicsit tanulmányozza a cipőcskéjét, a földet, majd felemeli a fajét, és folytatja a mesélést.*
Aztán jött mamácska. Ő nagyon kedves, és ő az anyukája Dernek, akiről azt mondják, hogy az én féltestvérkém. Pedig szerintem nagyon is egész, és remélem, hogy legalább olyan fiú lesz majd, mint Mano, a másik öcsikém. Persze, majd ha megnő, mert még elég kicsi. Vele együtt már kilencen vagyunk a családban. A kilences nagyon szép szám. Pont annyi éves vagyok *Ez valamiért jó érzéssel tölti el. Ez az egyezés.* Semana, a nővérem éppen kétszer olyan idős, mint én. Ő már tényleg igazi nagylány, már férje is van. Ez valami olyan hihetetlen. A bátyám, Visto is nagy legény. Dolgozik, bizony *most dicsekszik. Ő büszke a családjára, ahol mindenki szereti egymást. Nem hiába mondják, hogy szegényen is lehetsz boldog, talán boldogabb, mint egy gazdag. Hiszen mi a jobb: szerelemből vagy érdekből férjhez menni?* Én pedig... nekem pedig megengedték, hogy a városban legyek. Mamácska elvitt oda, mert tudja, hogy mindig is szerettem az új dolgokat. Sziklaöböl szép hely volt, egy darabig ott éltem. Egészen pontosan a Törött Hárfás Házban. Nos, lehet, hogy a hárfa törött, de akkor is, a legszebben mesélni és énekelni Elemmíriel tud. Hola pedig szépen rajzol, engem is megörökített. És ott láttam először igazi, élő sárkányt! *Egészen fellelkesül, de aztán a sárkányról más jut eszébe.* Viszont... viszont... Most már a ház is törött. Már nem vagyunk ott, most itt vagyunk, és nem tudom, hol máshol lehetnék jobb helyen. Én szeretnék még Míriékkel lenni, én még nem szeretnék hazamenni, még nem láttam eleget! Úgyhogy most itt vagyok, jöttem velük, és jöttem én.
*Felemeli a fejét, úgy szeretne a jelenés szemébe nézni, ha tudna, ha látná... Annyira kíváncsi, annyira szeretne belépni. Őszintén beszélt, most már csak annyit tehet, hogy vár. Mert édesmamácskától tudja, hogy a türelem fontos.*