* Újabb fárasztó nap telt el, ez elvileg nem jelent mást, minthogy egy reménytelen, magányosan eltöltött nappal kevesebb van hátra elfünk életéből. Ő legalábbis így áll hozzá az idő múlásához, az életében bekövetkezett eseménysorozat végtelenül pesszimistává tette, bár derülátónak sosem lehetett nevezni, nagy néha mégis voltak bizakodó pillanatai. De ezek ? érzése szerint ? végleg elmúltak, talán azt sem bánná, ha ez a sikertelen nap lenne számára az utolsó. Dehát miért is kéne boldognak éreznie magát? Hogy a lassan vánszorgó órák után, miket mély önsajnálatba süppedten töltött egy sziklán ücsörögve, személye feleslegességén tűnődve, nem eresztett gyökeret a földbe, és hazavánszoroghatott? Hát ez a tény nem tölti el kitörő örömmel, hiszen a szegényesen berendezett szoba, ahova éjszakára behúzódik, csak egy lakhely, de nem otthon. Otthona az nincs neki, valószínűleg azért, mert eddig nem talált senkit, aki huzamosabb ideig képes lett volna elviselni finoman fogalmazva is különc dolgait. Ezek leginkább a viselkedésében nyílvánulnak meg, de öltözködése sem a legszokványosabb. Kedvelt színe a fekete, ezzel még nem lenne semmi gond, de szinte beteges ragaszkodása ahhoz az iszonyatronda, ocsmánysárga szalmakalaphoz igencsak megnehezíti mindennapjait a társasági élet területén. Az a szakadt, piszkos fejfedő szinte már sérti a szépérzéket is, ő mégis csak különleges alkalmakkor hajlandó megválni tőle, lakásán kívül szinte sosem veszi le, télen-nyáron a fején csúnyállik. Emiatt sokan helyből hülyének nézik, tán nem alaptalanul, mert ő szentül hisz a kalap szerencsehozó erejében, olyan ez számára, mint egy ereklye. Most mégis dühödten bevágja a sarokba, miután belépett az ajtón, mert úgy érzi, már a szalmakalapban sem bízhat, még az is cserben hagyta. Ezután szertartásszerűen bezárja az ajtón lévő ésszerűtlen mennyiségű zárat és reteszt, még a szobában lévő asztalt is a nyílászáró elé tolja, hogy megnehezítse a dolgát annak, aki be akarna jönni. Pedig ha logikusan véggigondolná, rájönne hogy nem keresi őt az égvilágon senki, de üldözési mániája mindig elhatalmasodik rajta, ha egyedül van. Márpedig sokat van egyedül, mert kevesen képesek elviselni agyrémeit és többnyire megalapozatlan félelmeit, melyekkel azokat a gyanútlan személyeket fárasztja, akik botor módon szóba állnak vele. Átöltözni nem is akar, csak egy-két mécsest gyújt meg, mielőtt megkísérelne elaludni, ugyanis, bár nyíltan sosem vallaná be, de a sötétben is fél. Persze csak és kizárólag a saját házában, másokéban meglepő módon bátran közlekedik, és mivel hívatlanul látogat el hozzájuk, természetes, hogy az éj leple alatt teszi tiszteletét. Na ez az a dolog, amit még a hozzá legközelebb állóknak sem kísérelne meg elmagyarázni, hogy tolvaj létére hogy félhet valaki a sötétben, szerinte ezt úgysem értené meg senki. Ruhástól huppan az ágyra, beletörődve egy újabb álmatlan éjszaka közeledtébe, hiszen karikás, véreres szemei is bizonyítják, hogy nem sokat aludt az utóbbi napokban, miért pont most sikerülne? Pár másodpercre lehúnyja szemeit, de hiányérzete miatt szemhéjai hamar felpattannak, ő pedig morogva lekászálódik az ágyról és elvánszorog az imént sarokba hajított szalmakalapjáért. Hiába csalódott benne, mégiscsak szüksége van rá. Ólomnehéz tagokkal cammog vissza fekhelyéhez, a kényelmetlen ágyon elnyúlva viseltes kalapjával takarja el szemeit, hogy ne zavarja a gyertyák fénye. Nem a világosság kell neki, csak a tudat, hogy van némi fény a szobában. A mai este mégsem átlagos az életében, a megszokottal ellentétben most nem zavarják az utcáról beszűrődő, nyugtalanító zajok, meglepő módon hamar elszunnyad, bár őt már az is meglepné, hogy nem csak hajnaltájt sikerül elaludnia. De nem lepődik meg, mivelhogy alszik. Pedig az sem mindennapi dolog, hogy álmodik, azt a kevés időt, amit kikapcsolódásra szán, jobb esetben is csak felületes, álomtalan alvással szokta tölteni, rosszabb esetben álmodik csak, méghozzá válogatott rémségeket. Eddigi álmaiban maximum tehetetlenül lezuhant valahonnan, a mostaniban a repülés leírhatatlanul felemelő érzéssel tölti el, már csak azért is, mert ő mindig totálisan beleéli magát álmaiba, csak ébredés után tudja megkülönböztetni őket a valóságtól, tehát most nincs tudatában annak, hogy alszik, és a repülés nem lehet valóság. Kihasznál minden pillanatot a súlytalanság fantasztikus állapotában, életében először érzi magát igazán szabadnak, sőt, túlságosan is szabadnak. Ez a felemelő állapot, mint minden jó dolog az életben, múlandó, hamar földet ér, meglepően könnyedén, nem is érti, miért nem zuhant le, ahogy szokott. *
~ De ilyen nincs...! ~ az előbb átélt érzés még álmaiban is szokatlan lenne, olyan érzése van, hogy valami nagyon nincs rendben. *
~ Meghaltam volna? ~ szinte közömbösen von vállat, hiszen ha ez a halál, nem is olyan szörnyű, mint hitte. *
~ Vagy csak álmodom? ~ ezt valószínűbbnek érzi, de nem érti, hol maradnak visszatérő rémálmai, melyik azt a kevés időt is megkeserítik, amit alvással tölt. *
~ Hát, végül is, nekem aztán tök mindegy. Egész szép ez a ház... Vajon hol a fenében lehetek? ~ nem tulajdonít jelentőséget annak, hogy mi történt vele, de kíváncsisága erősebb a lelkére telepedett apátiánál. Érdeklődéssel nézegeti a kovácsoltvas kaput, már épp elkezdené találgatni, mi lehet mögötte, mikor vibrálni kezd a levegő. Ettől rémülten ugrik hátra, nem sokon múlik, hogy nem sikkant hozzá egy fültépőt is, hiszen ébrenléti állapotban sem a bátorság a legjellemzőbb jellemvonása, szerencsétlen a nyulakat is megszégyenítően gyáva, úgy látszik, nincs ez másképp álmaiban sem. *
~ Jaj, ne! Annyira tudtam! ~ biztosra veszi, hogy a levegő azért vibrál, mert pillanatokon belül valami szörnyűség fog történni, mert ez csak egy a szokásos rémálmok közül, csak valami újféle borzalommal örvendezteti meg a tudatalattija. Beletörődve várja, hogy mi fog történni, hiszen már sejti, hogy ez csak álom, itt pedig úgysem futhat el, ahogy a valóságban tenné hasonló helyzetben. *
~ Mi a...?! ~ döbbenten mered az arctalan nőalakra. Ő leginkább csak szörnyekkel és orkokkal álmodik, nőkkel nagyon ritkán. Ha meg mégis, akkor azok a házisárkány fajtából valók, és nem éppen kedvesek, mindig olyan gorombán viselkednek vele, mint azok a szipírtyók akikkel néha összefut ?munka? közben, ha óvatlansága miatt felébrednek, mikor besurran a házukba. A változatosság kedvéért néha velük is rémálmodik, szinte semmiben sem tér el a valóságtól, ahogy a legváltozatosabb berendezési tárgyakkal dobálják, és ordítoznak, mindezt hálóingben. Éppen ezért nagyon csodálkozik, hogy a mostani álomalak még csak meg sem támadja, már azt hitte, hogy vele még álmában sem történhet semmi kellemes. Habár ami eddig történt, nem kellemes, de legalább nem is olyan borzalmas. *
~ Milyen hülye kérdés már? ~ a tudat, hogy mindez nem valóság, felbátorítja, váratlan merészséggel szól vissza, de csupán élete keserűsége ütközik ki szavaiban, ahogy megragadja az alkalmat, hogy legalább álmában megmondja a magáét valakinek. *
- Szerinted?! *kérdez vissza kötekedve, hiszen kinézete ugyanolyan, mint elalvás előtt, azzal a különbséggel, hogy szalmakalapját ismét viseli. Az út porától szürkéllő fekete vászonnadrág, a kopott, piszkos fekete köpeny, és a lábain éktelenkedő elhasznált csizmák láttatni engedik, hogy élete nem éppen diadalmenet. Ha ott nem kaphatja meg, amit akar, annyi még neki is jár, hogy legalább az álmaiban boldog lehessen. *
- Azért, mert az ébrenlétben már semmi örömöm nincs. Unom már, hogy nincs egy perc nyugtom se, az álmokhoz még nekem is jogom van! *hát az az egy biztos, hogy nem viszi túlzásba az udvariaskodást, de a lényeg, hogy már ettől sokkal jobban érzi magát. Pár múló pillanatig. A nő további szavain elképed. *
~ Miii? Hát már arra is érdemesnek kell lennem, hogy normális álmaim lehessenek? ~ ijesztő gondolat, hogy már ehhez is érdem kell. *
- Na, tudod mit, elmész te a...* éppen hozzálátna, hogy egy csűrcsavaros, folklorisztikus elemekben bővelkedő körmondattal elküldje az árnyalakot melegebb éghajlatokra, neki ugyanis érdemei nincsennek, ő csak egy tolvaj. És még annak is szégyelletesen gyáva, ráadásul egyébként sincs minden rendben vele, beteges, ismeretlen eredetű fóbiái, és megmagyarázhatatlan írtózata néhány dologtól arra utalnak, hogy van egy kis gubanc vele, szellemileg. De hogy érdemes lenne bármire is? *
~ Nade várjunk csak! Ez az ÉN álmom! Az vagyok, aki lenni akarok, legalább itt és most! ~
- Életem története? Nnna, az mozgalmas! *ez még nem hazugság, hiszen az szentigaz, hogy mozgalmas az élete. Nincs is izgalmasabb, mint a bosszúszomjas áldozatok elől menekülni. Hanem amit ezután szövegel, annak legfeljebb a töredéke fedi a valóságot. De nem is baj, hiszen ez egy álom. *
- Távolrévben születtem, gyerekkorom tökéletes boldogságban telt, ezzel nem is untatnálak. *ha lenne plafon, ekkora hazugságtól máris repedezni kezdene, elfünk gyerekkora minden volt, csak boldog nem. De már annyira beleélte magát a helyzetbe, hogy szinte már ő is elhiszi, amit mond. *
- Már kora kamaszkoromban a legjobb mesterektől tanultam a kardforgatást, mostanra kiemelkedően jól bánok többféle fegyverrel, nincs az az ellenfél, akitől megijednék. *hát persze. Valójában a (lopott) dobópengéin - amikkel véletlen sem talál célba - egyetlen fegyvere egy kicsorbult pengéjű rövidkard, amit használni sem tud. De néha sikerül vele megrémisztenie egy-egy ijedősebb utcagyereket. Bátorságát pedig kitűnően jellemzi az a csúfos eset, mikor halálra rémült egy toboztól, ami a fejére esett. Ezekről persze nem tesz említést. *
- A fegyverforgatáson kívül természetesen a hadvezetésben is jeleskedem. Pont az elmúlt hetekben kezdtem könyvet írni hódításaimról, melyet a következő generációnak szánok. A címe: A rettenthetetlen Blake hőstettei. *ha valóban erről a témáról írna könyvet valaki, az bizonyára a világtörténelem legrövidebb irománya lenne. *
- Több kötetesre tervezem, egyébként. *hazudja büszkén. Fel sem tűnik neki, hogy meghazudtolja elkeseredett szavait, melyekkel a beszélgetést kezdte. Hiszen aki ilyen nagyszerű, mint amilyennek ő mondja magát, annak az élet maga egy álomvilág...*
- Amire még büszke vagyok, hogy Távolrév ostromakor számtalan orkfajzat pusztult pallosom által! *a nagy átélésben tesz néhány mozdulatot, mintha karddal hadonászna, ez csak fokozza a szalmakalap és a túlméretezett fekete lebernyeg alkotta összkép röhejességét. Az orkok pedig legfeljebb a röhögésbe pusztultak volna bele, ha meglátják hősünket. Ám ez a veszély nem fegyegette őket, Blake már az ork hordák közeledésének hírére elbújt az ágy alá. *
- Eddig ennyi, és most úgy határoztam, hogy megérdemlek némi pihenést dicső tetteim után. Elvégre kell a nyugalom, hogy papírra vessem kalandos és tanulságos élettörténetem, tapasztalataimat, a balga fiatalság sokat tanulhat majd belőle. És úgy gondolom, az álmok birodalma tökéletes lenne erre a célra. *fejezi be agyszüleményei áradatát. Már csak fiatal kora miatt is erősen hihetetlen, hogy ennyi mindenen keresztülment, magas, ámde vékony termete pedig azt is kétségbe vonja, hogy sokáig elbírna egy nehezebb fegyvert, mint a pallos. *
~ Hát azért jó volt mindezt elképzelni... ~mosolyodik el ábrándosan összehordott sületlenségein. *
- Na jó, azért én sem vagyok tökéletes. Néha kicsit nagyzolok. Ez az egyetlen hibám. *
- A hűséget pedig mindennél többre becsülöm. *mondja végül, talán ez az egyetlen igaz mondat, amit kimondott. *
~ Illetve hát csak becsülném, de... ~ a szomorú valóság már álmába is beszivárog, hiszen a hűség az egy kétoldalú valami. Még szép, hogy hűséges lenne azokhoz, akik elnyerik bizalmát, a baj csak az, hogy nehéz találni valakit, aki huzamosabb ideig eltűr egy labilis idegrendszerű, félelmetesen gyáva, paranoiás elfet. Illetve ha valaki veszi a fáradtságot, hogy megismerje, az tán még meg is kedveli, a problémák kezdetben szoktak felmerülni, hősünk ugyanis kissé ideggyenge, emiatt általában elzavarják, vagy lepisszegik, többnyire kemény tárgyakkal, legutóbb egy székkel intették csendre. Na de talán most sikerül, az álmokban minden megtörténhet, talán még az is, hogy akad valaki, aki elhiszi az elf zagyvaságait. *