Külsőre oly tiszta, oly hűvös, akár egy sápadt tavaszi reggel, mi még a tél
hűvösébe kapaszkodik. A sötéten csillogó szemek, a szürkésen derengő bőr, a
selyem tapintású haj, s az aprócska mosoly ajkain mind arról árulkodik, hogy
a lehető legmakulátlanabb teremtmény áll előtted. Ám a látszat néha csal.. A
leány szavai hazudnak, szemei némán hallgatnak, sosem tudhatod mi jár a
fejében, mit titkol előled... vagy mi a terve Veled. Tán épp ez a legszörnyűbb,
ez a néma hallgatás melybe burkolózik. S ha mégis megszólal, vértelen ajkai
legtöbbször értelmetlen és zavart szavakat suttognak, s mintha
nem is hozzád beszélne, inkább valaki... Máshoz. De különös szavai mégis füledbe
rágják magukat, lágy dallamú hangját vágyakozva iszod magadba, mely így játszi
könnyedséggel mérgezi elméd... Képtelen vagy szabadulni Tőle, halk és duruzsoló
hangocskája ott kísért, visszhangzik fejedben. Ezt hallod mikor álomra hajtod
fejed, ezt hallod mikor az édes álmok mezején sétálsz, s ezt hallod mikor reggel
felnyitod szemeid.. Nem tudsz szabadulni a gondolattól, hogy értelmet keress
szavaiban, hogy rájöjj mit is akart tudtodra hozni.. Megakarod fejteni a talányt,
ami körülveszi, ami lényéből sugárzik, s amit eltitkol előled. Tudásszomj hajt,
hogy megtudd mi történt vele, mi volt az, ami ilyen gyökeres változásokat hozott
életében, ami átformálta énjét, s külsejét is egyben. Hisz az arc, mely most feléd
fordul, nem sajátja... csak egy rémkép a múltból, s utalás a jövőre..
Vajon mi tette ezt vele? Mi vonta kékes árnyalatba bőrét, mi színezte sötétebbre
haját, s mi ölte ki az életet szemeiből? A szemekből, melyek egykoron élettől, s
boldogságtól csillogtak, most azonban... csak sötét, feneketlen kutak.

S elméje, lelke? Az is oda volna? Folyton kísértő rémképek, s álmok tették
tönkre, melyek lassacskán Káoszba taszítják lelkét, s aljas mód pusztítják ép elméjét..
Lelke ódon, babonás vár, mohos, gőgös és elhagyott... árnyak suhognak a sötétben, s
elátkozott had nyöszörög.
Ő maga is egy árny csupán, ki visszajáró szellemként j
ár-kel a világban, kerüli az emberek tekintetét, kerüli a közvetlen érintkezést...
hisz fél. Fél attól, amit a szemekben láthat; fél attól, amit bőrük súghat neki.
A külvilág elmosódik szemei előtt, maszatos színek kavalkádjává válik...
szemecskéit felnyitni nem meri, hegyes kis füleivel kizárja a hangokat,
s nyugtató csendbe temetkezne, ha nem búgnának fejében folyamatosan, ha nem
suttognának hamis szavakat, ha nem kísértenék képzelt árnyai.. Örökké a vaksötétben
bújna, ha nem bukkannának fel ártó szellemei, melyek segítségért könyörögve
ráncigálják, zaklatják, s hívogatják magukkal.. Lassan elmosódik a határ
valóság és képzelet között..

S mi lesz akkor? Kérdezné félve a leány, de tudja... válasz nem létezik. Üres,
homályos csillogás szemeiben, keserűségtől csöpögő gondolatok, s csüggedten l
ebiggyedő ajkak... koszos szőke fürtjei kuszán omlanak vállaira, s néhány tincs
arca elé is bekúszik, hogy szégyellősen takargassa azt, amit képtelenség...
Bőrének szürkés kékségét, s kavargó fekete mintáit arcának egyik oldalán..
Kezeit óvó lila kesztyűit rég nem hordja már, így a kacsót díszítő motívumokat
már semmi nem takargatja féltékenyen a külvilág elől. Fekete szoknyácskát
ölt magára, melyet már-már a földön húz maga után; s sötétlila blúzt, mely
lengén takarja törékeny testét.. Fejecskéje lehajtva, szemei általában lehunyva,
s ajkai résnyire nyílva csupán. Lágy dallam születik, olykor szomorúan, s komoran
cseng; olykor azonban visszatérni látszik belé az élet egy gyengécske szikrája,
de hamar elhal. A dallam lágy búgású, fülbemászó, s már-már könnyeket fakasztó.
Erre a földöntúli muzsikára járja könnyed kis táncát... Maga volna az ártatlanság,
egy földre szállt angyal, ha szemei nem tekintenének Rád oly élettelenül, üresen
és sötéten... fájdalomtól reszketőn.