Egy nyomasztó katedrális sötét csarnokában sétáltam. A kőfalak hatalmas ablakait erőszak, és más szörnyű események díszítették. Oly szörnyűségek, amit el se tudna valaki képzelni józanésszel. Némelyik még mozgott is, ahogy tekintetem végigsiklott rajtuk.

Hirtelen mozdulattal fordultam el a borzalmas képektől, és egy szerzetesnek látszó alakra lettem figyelmes, ahogy egy festőállvány előtt ült. Azért gondoltam, hogy egy szerzetes, mert csuklyás köpenyt viselt, és maga a hely miatt is. A festőállványra terített ponyván egy szörnyű festmény volt. Egy fiatal férfit ábrázolt, ahogy az vérszomjasan egy gyönyörű nőre támad. Egyenetlen, fekete körmök nőttek a férfi ujjaiból, és a nő torkát ragadta meg velük. Ahogy figyeltem, a művész belemártotta ecsetét egy tűzvörös festékes üvegbe, és a vászonra rakta azt. A festmény szokatlanul vizes volt, amitől úgy tűnt az egész, mintha a nő nyaka vérezne, ezzel életet lehelve a műbe. Nem tudtam tovább visszatartani megvetésem a művész iránt. "Ez egy szörnyű jelenet!" szóltam oda hűvösen.

A szerzetes nem fordult oda hozzám, így nem láttam az arcát, melyet koszos, szürke csuklyája rejtett. "Valóban?" kérdezte mély, csikorgó hangon. "Nem is vettem észre. De mit gondolsz magáról a műről? Nem tiszta? A vér ragyogása nem tükrözi vissza a sápadt holdfényt? Nem néz ki úgy, mintha az ajka hitetlenkedve ejtené ki újra és újra az ő nevét?"

Borzalommal figyeltem, ahogy az ecset, amit nem tett a palettára, folyamatosan piros festéket szivárogtatott a vászonra, amitől úgy látszott, mintha a férfi kezei egyre jobban szorítanák a nő nyakát. Nem tudtam elfordulni, annyira megdöbbentett az egész. "Igen." Helyeseltem, "a részletek csodálatosak. De miért festesz ilyen őrültséget? Miért mutatod a gonoszságot, mikor sokkal több szépség, és jóság létezik a világon?"

A művész-szerzetes megborzongott, amitől hideg fuvallatot éreztem, mely végigfutott gerincemen. "Egy gyönyörű világ?" kérdezte. "Hol? Meg tudod mutatni nekem hol?"

Az alak az üvegablakokra mutatott. Mindegyik több száz képpé változott, és megannyi szörnyű tragédiát mutatott be. A képek mozogtak, és ha rájuk koncentráltam, hallhattam a sikolyokat is. Tucatnyi ártatlan férfi, és nő lett elárulva, vagy meggyilkolva, és igazából nem találtam semmi jót, amit megmutathattam volna a művész-szerzetesnek.

"Látod?" folytatta. "Szerelem és szépség soha többé nem létezik itt. Így az éjszakába kell újra és újra néznem, hogy ihletet találjak. Érted?" Ekkor a szerzetes felállt, és festékes kezét a köpenyébe törölte. Egy kis fekete rész megmozdult rajta, majd tucatnyi fekete pók szaladt a ruhájának ujjába. S ekkor felismertem a férfit a festményen. A férfi az én hitvesem volt, és a nő... én voltam! És minden egyes ablakon a mi történetünk játszódott le... a szerelmeseké, kik örült, gyilkos táncot jártak, mely mindeddiginél hátborzongatóbb volt az előzőknél...