Azon az éjszakán csak ketten voltunk. A lány mellettem feküdt. Olyan szép volt, Istenem, mennyire szép! Arcára gyertyák fénye vetett árnyékot, ott táncolt rajta az egész Örökkévalóság. Keze puhán a kezemben, ereiben az Élet lüktetett. Szeme lehunyva. Akkor már más világokat láthatott, tovatűnt, elfelejtett időket és helyeket.

- Mind csak por, szerelmem mondtam neki Mind csak hamu.

Úgy hiszem, hogy akkor éppen sírt. Könnyeit sose mutatta meg nekem. Az a világ tette ilyenné, amely állandóan csak gyötörte törékeny tökéletességét, és amely világnak én is része voltam.

- A Föld a halál országa. mondta és mosolygott. Hányszor, de hányszor láttam magam előtt ezt a mosolyt! Mi mindannyian csak szellemek vagyunk és angyalok, akiket valahol a messzeségben valaki álmodik.

- Ez a költészet. suttogtam a fülébe.

- Hallod a zenét? kérdezte erre halkan.

Odaát a Fájdalom Színházában hegedűk sírnak. Egész éjjel sírnak. A fájdalom szimfóniáját dalolták. Egyszerű volt, és bonyolult, hol halk, hol hangos. Végtelenség volt és örökkévalóság. A teremtés és a pusztítás alkotta a kotta hangjegyeit. Én pedig velük sírtam és nevettem, ahogy a zene forrón simogatott és jegesen a szívembe mart. Végül már bennük szólt a muzsika. Ölelésünk végtelen szenvedélye és mély, átélt keserűsége visszhangzott a nagybőgő húrjának pendülésében és az egymással vadul versenyző, fájdalmasan szépen szóló hegedűk dalában. És ekkor végre megérezhettem azt a végtelen fájdalmat és szomorúságot, amely a lány szívét betöltötte. Megnyílt előttem. Akkor először. Tisztán láttam lényének minden apró rezdülését. Könnyei lágyan peregtek alá, és minden csepp mögött ott volt Ő. Nem takarta semmi vérző szívét. És rájöttem, hogy aznap éjjel a könnyek értem hullottak. Egyedül csak értem.

- Én vagyok a szerelem a halálban, és a halál a szerelemben. mondta. A szépség, amely örökre eltűnt a Földről.

- A virágok elhervadnak, kedvesem. ? válaszoltam. És mi is meghalunk ebben az ölelésben.

A lány szemeibe néztem és végigkövettem könnyeinek útját azon az angyali arcon, és akkor már tudtam, hogy el kell őt veszítenem. És mindent betöltött a bánat, amely elkísér még a halálon túlra is; ahogy Előtte, lassan megöltem magam.

Már halott voltam, mikor fölém hajolt és megsimogatott. Csókja édes volt, és perzselő. Övé volt a legszebb arc, amit valaha is láttam. Már abban az első pillanatban, amikor évekkel ezelőtt találkoztunk, ostoba maszkká változott mellette mindenki más. Azóta nem ismertem más pillantást. Azóta nem láttam más könnyeket, mint sajátomat. De már akkor is tudtam, hogy ez egy szerelem, amelybe bele kell halnom.

Emlékszem, ősz volt. Nem is lehetett más, mert a Föld maga is az. A színek mind kifakultak, az emberek mind a halált hívták, és az öreg Föld könnyezett.

Álarcosbál volt. Hegedűk szóltak. Sírtak. A táncoló forgatagot még mindig látom. Hallom az énekszót, a keserű dalokat és a kecses, stílusos pezsgőpoharak szelíd koccanását. Odébb különös hölgyek és elegáns urak társalogtak szerelemről és halálról. Ott volt közöttük. Ott álltam én is... És emlékszem az első táncra a fagyosan, vakon bámuló, holt emberek gyűrűjében. Álarcuk mögött, szemük tükrében ott láttam táncukat...

Később sokáig feküdtünk egymás ölelésében, valahol odalent, egy koporsó fenekén. A temető kertjét csak néha láttam, de azt hallottam, hogyan dalolnak a holtak. Aztán feljött a Hold és fényével elöntött minket.

- Ez itt a Nagy Ébredés. mondta, és egyre csak mosolygott.

És megtaláltuk a Fájdalom Színházát mi ketten, a lány meg én. Mindig ketten voltunk. Amikor a költővel verseltünk hajnalig, a nap első sugaraival mi is elégtünk. De megint feltámadtunk, és utána százszor is meghaltunk és ezerszer is; de mindig új életre keltünk.

Azon az éjszakán nem volt ott senki más. Csak Ő. Betöltött mindent. Milyen csodálatos volt és oh, milyen szomorú! Megölt engem és én is megöltem magam. És a végén nem is tudtam, hogy Ő álmodott-e engem, vagy én Őt. Ez volt a beteljesedés, a vég, az utolsó felvonás... és utána nem maradt semmi, csak a fájdalom szürke tengere.

- Meg kell halnunk, kedvesem. mondta. Elmúlik életünk, mint ahogy a virágok is elhervadnak. De felejteni nem fogunk.

És ezzel fölém hajolt és megcsókolt. Megégetett. Megint meghaltam és megint. Aztán felállt és végigsimította arcomat tűzforró tenyerével. Utoljára.

- Miért ölted meg a költészetet? kérdeztem halkan remegve. Tudod, hogy ez mélységesen fáj...

- Mert a Föld a halál országa, és számunkra csak az emlékek maradhatnak. felelte, és elment. Örökre. És én megsirattam, mert mindig is védtelen volt... Akárcsak én... És ott maradtam egyedül, meghalni a hegedűk szavára, kéz a kézben a fájdalommal. A színházban a muzsikusok egyre csak játszottak és újra meg újra átéltem minden meseszép és ezerszer is elátkozott percet... Minden csak muzsika... Egy gregorián kórus... Egy dekadens vers... Orgona mennydörög... Ez az én Rekviemem