*Lassú, fáradt léptekkel szeli át az erdő ösvényét, hogy az álomtisztás patakjához jusson. A sötétség mindent beborít, csak a hold világítja meg a helyet, melynek fénye visszaverődik a patak tiszta vízének felszínéről. Egyetlen nesz se hallatszik, csak a nő lépései, ahogy halkan közeledik a patak partjához, és mikor odaér, lefekszik a puha fűbe. Amennyire teheti, szemügyre veszi a tisztást, mielőtt behunyná a szemét, hogy végre elaludjon, és szembenézzen a rémálmával. Még egy kis ideig hallja a vízcsobogást, és a fák leveleinek muzsikáját, ahogy a lágy szél játszadozik azokon, majd minden elcsendesedik körülötte fokozatosan...átlép az álmok birodalmába...

*...Egy hatalmas mezőn találja magát a nő. Az ég koromsötét, a nap egyetlen sugara se volt képes áttörni a sűrű felhőfátyolt. A lágy szél orrfacsaró bűzt hoz valahonnan. Kezét arca elé emeli, hogy valamicskét tompítsa fehér köpenyének illatával, de ez kevésbé sikerül neki. Lassú lépésekkel indul lefelé a dombról, mikor meglátja, hogy minek a szagát is érezte eddig. A domb aljában, és a végtelenségben elvesző mező telis tele van halott testekkel. Uruviel elborzad a látványtól. Megcsonkított testek fekszenek vérbe fagyva mindenfele. A nőt a hányinger kerülgeti, hiszen ilyen szörnyű látvány még sose tárult a szeme elé. Lábai megremegnek minden egyes lépésre, amit a dombról lefele tesz, miközben egyre közelebb ér a Halál Mezejéhez. Nem tudja levenni tekintetét a holtakról, kiknek arcán ezernyi fájdalom látszódik még így haláluk után is. Szörnyű kínokat élhettek át, mielőtt lesújtottak volna rájuk. Mindegyik arcról mást lehet leolvasni. Semmit mondó szemeik mintha csak őt figyelnék. Végigfut a hideg a nő gerincén. "Mind elestek...mind halottak!" hall egy halk hangot maga előtt, amire felkapja a fejét, és egy fekete köpenyes alakot vesz észre. "Ki vagy te?" teszi fel a kérdést remegő hanggal, és próbál a sötét csuklya alá nézni, hátha egy ismerős arcot ismerhet fel. "Hát nem ismersz fel?" kérdez vissza a lény, és lassú mozdulattal lehúzza fejéről a csuklyát. "A hitvesed vagyok." Uruviel megdöbben a látványtól. "Morgroth?" hitetlenkedik, majd egy halvány mosoly jelenik meg arcán, amire a férfi nem felel. A férfi felé tesz két gyors lépést, de a semmiből erős szél támad, ami ledönti a lábáról, és a holtestek közé esik. Halkan felsikít, és amilyen gyorsan csak tud, felkel a földről. Hófehér köpenye több helyen tiszta vér, de nem foglalkozik vele. "Meg kell halnod. Ez a gazdám parancsa." mondja újra a sötételf, aki előrántja kardját, és hatalmas lépésekkel indul meg felé. A nő benyúl köpenye alá, de kardja nincsen ott. Kétségbeesetten néz körbe, hogy találjon egy fegyvert, amivel védheti magát. Érzi, ahogy lélegzetvétele, és szívverése egyre szaporább lesz. Végül észrevesz nem messze tőle egy holtestből kiálló kardot. Már éppen indulna felé, mikor valami elkapja a lábát. Halkan felnyög, és lenéz, ki szorítja azt olyan erősen, hogy szinte már ropognak a csontjai. Az egyik halott férfi az. Megpróbálja kiszabadítani magát a szorításból, de nem sikerül. Pár pillanat múlva hatalmas roppanás hallatszik, amitől a nő hangosan felkiált, és térdre rogy. Az élőhalott hihetetlen erővel töri ki a bokáját egyetlen mozdulattal. A fájdalom könnycseppjei futnak végig az arcán, majd mikor újra felnéz, látja, ahogy a sötételf egyre közelebb, és közelebb ér a holttestek között. A nő kétségbeesett perceiben halk szavakat hall elméjében: "Vagy felemészt a félelem, vagy veszed a bátorságot és szembe mégy vele, azzal a tudattal, hogy végig mégy azon az úton, történjék bármi. Akár a halált is felvállalod. Akkor biztos a siker." Fyllia mondta még ezt neki az Álomtisztáson. Uruviel vesz egy mély lélegzetet, kiüríti fejéből a félelmet, és úgy nézett szembe kedvesével, aki egy kis időre megtorpan, de folytatja útját. "Ha ez egy álom, akkor nekem is van beleszólásom a történésekbe." suttogja, és koncentrálni kezd. Pár pillanat múlva keze a köpenye alá csúszik, és halvány reménysugár csillan meg zöld szemeiben. Keze a tőr markolatára fonódik, megvárja, míg a férfi pár méter távolságba ér, és egy hirtelen mozdulattal a nyaka felé dobja a tőrt. A penge úgy szúrja át a nyakát, mintha az a leggyengébb ruhadarab lenne. Meglepettség ül ki a sötételf arcára, kezéből kiesik a kardja, majd fülsüketítő vékony halsikoly hagyja el torkát. A nő a füléhez rakja tenyerét, és úgy figyeli a férfit, kinek testén árnyak futnak végig, majd egy embermagasságú, szürke bőrű, négykezű, denevérszárnyú lénnyé alakul. A sikoly végül elhalkul, és a lény holtan terül el a földön. "Megcsináltam!" suttogja maga elé Uruviel, és mosolyra húzza száját. "Gratulálok. Ügyes voltál." hall egy síron túli hangot maga mögül, és odafordul, bár törött bokája még mindig iszonyatosan fáj. Ugyanaz az alak volt az, akit előző rémálmaiban is látott. "Ki vagy? És miért hozol újra, és újra a rémálmok síkjára engem?" kérdezi a fájdalmakkal küszködve Uruviel, majd a szerzetes szavai törik meg a csendet. "Az, hogy én ki vagyok, az lényegtelen. Az, hogy te ki vagy...az az érdekes, és a fontos. Tudom, hogy beszéltél rólam olyas valakinek, vagy valakiknek, akiknek nem szabadott volna. Bár nem ismernek engem, mégis fenn áll a veszélye annak, hogy megismerjenek, és megtalálják a módját annak, hogy fosszanak meg hatalmamtól. Ezt nem engedhetem meg." A nő értetlenül néz a köpenyes alakra, és szemeiben csalódottság látszódik. "Eressz el engem. Kiálltam a próbát." mondja, és várja a választ. "Próbát? Nem. Ez nem próba volt. Legyőzted a félelmedet, és így...így sajnos hasznavehetetlen vagy nekünk. Többé nem tudsz minket erősebbé tenni. Sajnálom, hogy így kell lennie, de nem engedhetlek vissza az éber világba többé." Uruviel egy újabb dobótőrért nyúl ruhája alá, de mielőtt eldobhatná az alak felé, a semmiből három ugyanolyan lény jelenik meg a levegőben, mint amit legyőzött. Szárnyaikat szélesen széttárják, és hihetetlen sebességgel száguldanak a nő felé. Az egyik lény kezében megvillan egy kard, majd a következő pillanatban Uruviel sikolya tölti be a helyet, ahogy a lény kardjának pengéje lemetszi csuklóját a tőrrel együtt. A nő a fájdalomtól előre bukik, és hátára fordul. A fekete égbolton mintha halvány fényt látna. A másodpercek szinte óráknak tűnnek, majd az egyik lény fölé lép, kardjának élét mellkasának szegezi, felemeli, és még mielőtt lecsapna rá, a nő a következőket suttogja: "Visas... sajnálom."*

*Uruviel még mindig az álomtisztás patakjának partján fekszik. Bőre hófehér, mellkasa nem emelkedik meg többé. Örökké tartó álom hullott rá...Vér tör fel torkából, és fut végig élettelen arcán...*