*Puha kezek tolják be a Rémálmok Termének ajtaját. A kamasz fél-elf lány gondolatai még mindig a tisztáson elhangzott dolgok körül forognak. Nem is veszi észre a még mindig benn lévő Xertaant, és Selenet. Gyors léptekkel indul meg felfelé a szobájába, hogy aztán ledobja magát annak puha ágyába. Nem telik el sok idő, és már el is nyomja az álom...

...Álmában a lány egy furcsa városban találta magát. A házak falai olyan öregek voltak, mintha évezredek óta ott állnának, és mégis úgy tűnt, se az idő, se az időjárás nem tudott annak falaiban kárt tenni. A látvány egyszerre volt lebilincselő, és hátborzongató. Az élet legapróbb szikráját sem látta a város utcáin. Mintha a lakosok félnének az éjszakától..ha egyáltalán léteztek lakosok. Viszont történtek olyan dolgok, amit ép ésszel nehéz volt felfogni. Minden egyes szempillantásra az előtte lévő út vagy egy sikátorba torkollott, vagy egyszerűen más felé kanyarodott. Olyan gyakran változott, akár egy őrült elméje. Mégis mikor lassú, óvatos lépésekkel elindult rajta, az út kiegyenesedett. A házak eltűntek előle, és vagy az út szélén jelent meg újra, vagy teljesen eltűnt a szeme elől. Olyan volt, mintha tudatosan mutatná neki az utat, hogy merre menjen. Akárhogy is lesz, valami biztosan várni fogja annak végén...

...Úgy volt, ahogyan gondolta. Egy, még a város épületeinél is öregebbnek tűnő katedrális tárult a szeme elé. Már messziről is feltűnt neki ez az építmény, hiszen magasságával kitűnt a többi épület közül. Két törött ablakot látott a szemben lévő falon, amitől úgy tűnt, a katedrális él, és a várost figyeli. Régen valami fekete folyadék folyhatott ki az ablakon, hosszú csíkot hagyva annak falán. Olyan volt, mintha a katedrális sírna. A két ablak alatt egy hatalmas kétszárnyú kapu várta a "vendégeket", de kételkedett benne, hogy ezt a helyet valaki is gyakran látogatná, akár élő, akár halott.. A katedrálist egy baljós temető vette körül, melyet egy rozsdás vaskerítés ölelt át. A lány beljebb tolta a temető vaskapuját, mely hangos rikácsoláshoz hasonló hangon tárult ki előtte. Nem tudta miért, de elindult a katedrális felé. A hatalmas kapuhoz vezető úton nem egy kis szökőkút mellett haladt el. Beleborzongott a látványába. Valamilyen sűrű, vörös folyadék bugyogott benne, ami valószínűleg vér volt. Rosszindulatú vízköpők ültek a katedrális pillérén. Látszólag egyszerű szobrok voltak, de ezen a helyen az eddig látottak alapján nem lehetett benne biztos senki, hogy élnek, vagy tényleg azok, amiknek látszanak. Mégis a legfélelmetesebbek az épen lévő ablakok voltak. A hold apró fénye sem világította be a helyet, mégis úgy látta, mintha valami mozogna rajtuk. Végül elérte a kaput. Pár pillanatig habozott, de aztán lenyomta annak kilincsét, és belépett rajta...

...A nyomasztó katedrális sötét csarnokában sétált. A kőfalak hatalmas ablakait erőszak, és más szörnyű események díszítették. Oly szörnyűségek, amit el se tudna valaki képzelni józanésszel. Némelyik még mozgott is, ahogy a fél-elf tekintete végigsiklott rajtuk. Nem tudta miért, de nem tudott elfordulni ezektől a borzalmas képektől. "Tetszenek a képek?" jött egy hang az emelvény felől, melynek hatására végigfutott a lány hátán a hideg. Mintha a széllel jöttek volna a szavak, de mégis mikor annak irányába fordult, egy éjfekete köpenyes alakot látott állni egy még üresen lévő festőállvány előtt. Nem tudott megszólalni az ijedtségtől. "Van számodra egy festményem. Nem is olyan régen készült." folytatta az alak, majd az előbb még üres ponyván most egy jól kivehető képet látott. Fiatal nőt ábrázolt. Hosszú, vörös hajfürtjei belelógtak a szemébe. Arca rémült volt, míg kezét védekezően emelte maga elé. A levegőben egy kígyó testű, négykarú lény emelte magasba kardját, hogy lecsapjon a nőre. Fekete testén nem csillant meg sem a napnak fénye, sem a holdé. Mintha a sötétség, és az árnyak lennének lételemei. "Felismered?" tette fel a kérdést az alak. A lány először csak bámulta a képet, de végül rájött kit is ábrázol a kép. Az anyja volt az. "Hol van? Mit tettél vele?" borította el a lány elméjét a düh, és gyors lépésekkel indult meg az alak felé, de aztán meg is torpant, mikor mozgást észlelt nem is egy sarokban, vagy árnyékban. Mikor odanézett, ugyanazokat a lényeket látta, amit a festményen, de most öten voltak. Nem mozdultak, de mégis készen voltak arra, hogy bármilyen hirtelen mozdulatra a lányra vessék magukat. "Itt van velünk, ne félj. Okos lány vagy. Remélem nem akarod úgy végezni, mint a sok bolond, aki rám mert támadni." folytatta az alak, amire a lány keresztbefonta mellkasánál karjait, és várt. "Visszakaphatod őt, de cserébe meg kell tenned nekem valamit.. A te világod sajnos majdnem elérhetetlen a számunkra. Veled könnyű volt felvenni a..kapcsolatot, hiszen magad is álomszövő vagy." Itt szünetet tartott, hogy lássa a lány reakcióját, de az csak mereven figyelte őt. Végül megszólalt. "Mit kell tennem?" Bár nem látott az alak csuklyája alá, mégis olyan érzése volt, mintha elmosolyodna az árnyék mögött, ami beborította arcát. "Szolgálj minket. Küldj rémálmokat az ott élőkre, és ha teljesíted az alkut..megkapod őt tőlünk." A lány habozott, hiszen nem tudta, hogy elfogadja e ezt az ajánlatot, hiszen nem bízott meg az alakban, de nem volt más választása. "Rendben.." sóhajtott fel, majd a kép halványulni kezdett, míg végül teljes sötétség ölelte körbe őt...*