*A fiatal fél-elf lány újra visszatért szobájába, hogy végre lepihenhessen egy hosszú, és fárasztó nap után. Féli az estét.. Olyannyira féli, amit nem is érzett már nagyon hosszú ideje, csak kisgyermekként. Vett egy mély levegőt, és kifújta azt, majd egy pár percig még eszébe véste a szoba minden egyes zugát, hátha nem tér vissza onnan, ahova készül, ami már egyszer a végzetét okozta valakinek, aki fontos volt számára.
- Készen vagyok..
*suttogta maga elé, végül eldőlt a puha ágyban éjfekete köpenyében, hosszú késeivel kezében, hiszen az álmok világába csak azt viszi magával, ami éppen nála van...

...Halk suhogó hangok.. Fák leveleinek nesze.. Ennyit hallott csak mielőtt kitisztult volna látása, és szeme elé tárult volna az Örökké változó erdő békés látképe. Kíváncsi volt, hogy megtalálja e újra az öregembert, akivel legutóbb találkozott ezen a síkon, és habár nem ismerte, valamilyen oknál fogva mégis segít a lánynak, ezen az elátkozott földön.. Hirtelen tarkóján alig érezhető bizsergést érzett, majd mikor kinyúlt elméjével, és a "veszély" forrását kereste, egyenesen vele szemben valakinek a jelenlétét érezte. Kezei már éppen csúsztak volna köpenye alatt lapuló hosszú késekre, de mikor az alak kilépett a fák takarásából, nem fejezte be a mozdulatsort. "Szóval újra találkozunk.. Több kurázsi van benned, mint azt hittem volna fiatal hölgy.." szólalt meg az öreg sámán rekedtes hangján, és egy bíztató mosolyt küldött felé. "Nincsen sok időm, így a lényegre térek.. Nem áltatlak semmivel, hogy küldetésedben sikerrel jársz. Nem mondom azt, hogy édesanyád lelkét sikerül megmentened erről a helyről, de megvan rá minden esélyed, és arra is, hogy feloldozást nyerj egy elhamarkodott egyezség megkötése alól.." folytatta, aztán az egyik ösvény felé mutatott az öreg, megviselt ujjával. "Az ösvény ott egyenesen Nod városába vezet, de mások úgy is hívják, hogy az Elfeledett Álmok városa. Vigyázz nagyon.. Ugyanolyan őrület uralja, akárcsak ezt a helyet, mindig nyugat felé tarts, akármi is történik, és úgy a színházat nem lesz nehéz megtalálni, de ha eltévedsz, és a gettókban találod magad, lehet, hogy örökre itt ragadsz.." A lány csendben hallgatta az öreget, majd mikor az ösvényre mutatott, egy pillanatra ő is elnézett arra, aztán csak biccentett egyet. "Ha megtalálom őt, hogyan jutok ki innen?" tette fel a kérdést, amire a férfi kinyitotta a kezét, melyben egy furcsa talizmánt látott. "Ez itt egy Álomfogó. Ha eljön az idő, használjad, és kövessed a fehér fényt.." Azzal az öreg közelebb lépett a fél-elfhez, és a kezébe nyomta a furcsa "eszközt", aztán el is indult vissza a fák sűrűjébe.
A lány nem sokat habozott, elindult az ösvényen, majd egy jó tíz perc gyaloglás után a fák ritkulni kezdtek, és a város fekete, omladozó falai kezdtek kirajzolódni előtte. A köves út melyre rálépett olyan volt, mintha egy kanyonban járna, és a város olyan üres, akár egy kísértettanya. Nem hagyta, hogy a félelem urrá legyen rajta, de valahogy úgy érezte, mintha figyelnék őt, amin nem is lepődött meg, hiszen hívatlan vendég ezen a földön.. Egy háztömb köddé vált, egy utca másfelé kanyarodott, mire pislantott egyet.. Ahogyan számított is rá, hiszen ismerte valamennyire a helyet a múltban tett látogatásából. Habár lakosoknak most sem volt semmi nyoma, néha mégis morgást hallott az egyik árnyékba vesző sikátorban maga mellől, csörömpölést messzebbről. Összébb húzta maga körül köpenyét, és éberen figyelte a város játékát.. Nem akart meglepetésben részesülni. Pár száz méter után egy szintén omladozó klinikának tűnő építményt látott, mely sehogy sem illett a képbe, hiszen az öreg azt mondta neki, hogy a várost Nodnak hívják, mégis a táblán az állt, hogy Egertusi Elmegyógyintézet. Sok figyelmet nem szentelt ennek az eltérésnek, inkább a pár háznyira lévő magas, barna falú épületre koncentrált. Mikor közelebb ért, akkor vette észre, hogy elérte úti célját. "A szellem táncos belettje.." olvasta halkan fel a kőbe vésett szavakat.
A magas, kétszárnyú ajtó felett három kő múzsát látott, kiknek arcát örök szomorúság borította. Az egyik nevetett, a másik sírt, míg a harmadik dühösen vicsorgott. Bár csak élettelen szobrok voltak, mindegyiken látszódott a kín, és a fájdalom. Hidegség futott végig a lány gerincén, amitől szinte megremegett. Remegő, puha kezeivel tolta be az ajtót, és mikor meglátta belülről a színházat, teljesen lebilincselte a látvány. Egy hatalmas, meglepően jó állapotban lévő lobbi vezetett az előadó terembe, ahol megannyi székek sokaságát foglalt helyet. Belülről kísérteties dallam hallatszott, ami szinte megbabonázta a lányt, és arra késztette, hogy elinduljon a terembe. Még a belülről áradó erős hullaszag sem tudta eltántorítani tőle.
A terem elképesztő magasságokba nyúlt. Egy hatalmas kristály csillár lógott lefelé, pont annyi fénnyel megvilágítva a helységet, amennyi szükséges. Tőle jobbra, és balra két-két kb. 40 lábnyi széles széksor foglalt helyet, melyek telis tele voltak ismeretlen emberekkel. A figyelmét viszont inkább a színpad kötötte le, amit kísérteties fényben izzó lámpások világítottak meg. ~Úgy látszik még időben érkeztem.. Nem kezdődött el az előadás..~ Fújt egyet halkan, majd behunyta a szemét, és kinyúlt elméjével, hogy megkeresse e között a sok néző között anyjának elveszett lelkét. Habár hely valamiért tompította érzékeit -- nem tudta miért, lehet a muzsika volt az oka, amit a nem létező zenekar játszott a színpad közelében kialakított kis mélyedésben, mely nekik volt fenntartva -, mégis sikerült megtalálnia őt az első sorban. Valahogy megérezte, hogy nem lesz könnyű dolga, főleg mikor elkezdett gyors tempóban az első sor felé sietni, hiszen csak ekkor tudta meg mi ez az irtózatos rothadásszag, amit érzett már a lobbiban. A székekben egytől egyik halott emberek foglaltak helyet, várva, hogy az előadás végre elkezdődjön. Látszólag nem foglalkoztak vele, bár némelyik mély, gurgulázó hangon rámorgott a fél-elfre, mikor elhaladt mellette. Ilyenkor reflexszerűen a hosszú kések után kapott, de szerencsére nem kellett használnia őket. Ez viszont cseppet sem nyugtatta meg őt, hiszen valamiért a tarkóján a bizsergés egyre csak erősödött, és még az a kevés fény is halványodni látszódott, ami eddig betöltötte a termet. Nem volt nehéz levonni a következtetést, hogy lassan elkezdődik az előadás, amit valamiért nem szeretett volna megvárni.
Mikor elérte az első sorokat, egyből kiszúrta a többi halott között anyja szellemét, mely halvány kék fényt árasztott magából. Ahogy elé lépett azonnal felismerte azokat a dúsan leomló vörös hajszálakat, és zöld szemeket, amik szinte beleégtek gyerekkorában emlékezetébe. A szellem először furcsán nézett rá, látszólag kutatott emlékképei közt az arca után, de ezen nem is csodálkozott a lány, hiszen kisgyermek korában látta utoljára anyja. "Anya én vagyok az.. Visas.." szólalt meg végül nagy nehezen, miközben könnyek szöktek a szemébe. "Eilindë.. mit keresel te itt?" kérdezte a szellemnő, kinek hangja olyan volt akár az őszi szél. Először nem értette, kinek a nevét mondta anyja, de aztán a régmúlt emlékei felvillantak szemei előtt.. Ezt a nevet kapta születésekor az elfektől.. Csak utána nevezték át őt Visas Marra, miután abba a kis falucskába került nevelőszüleihez. "Igen, én vagyok az.. Érted jöttem, hogy megszabadítsalak ettől az örökkévalóságig tartó kíntól, és börtöntől.." Mikor kinyúlt anyjáért, és megragadta a kezét, hogy felhúzza a székről, az első sorban ülő élőhalottak mind felugrottak, és csoszogva indultak felé. A fél-elf azonnal hátrálni kezdett a színpad felé. "Használd az Álomfogót, hogy kijuss arról a helyről.." hallotta szinte elméjében az öreg szavait, és nem is tétovázott sokáig, megragadta a medált, és erősen koncentrálni kezdett. Még érezte, ahogyan háta nekiütődik a színpad elejének, mikor a fehér fény a terem másik végében vakítóan felvillant, majd egy térkapu formáját vette fel. Mire végzett az idézéssel, a halottak közrefogták őt. Kétségbeesetten kutatott menekülési útvonal után, de kis termetéhez a színpad túlságosan magas volt, és nem is akart egy nagyobb gonosz karjai közé kerülni, aki lassan belekezd őrült előadásába. Hosszú kései is hasznavehetetlenek ebben a helyzetben, mivel túl sokan voltak ellene, és ő nem annyira képzett a harcban, hogy ennyi ellenfélt legyőzhessen, még ha azok sokkal lomhábbak is nála. Csak egyetlen megoldást látott arra, hogy megmeneküljön innen élve.. Ha használja leggyilkosabb képességét, amit csak a Halál mezejének neveznek.. Megvan a veszélye, hogy saját maga is belehal, de célját már eléri azzal, hogy anyja lelkét kiszabadítja erről a helyről, és az egyezség közte, és a között a lény között örökre felbomlik.. "A kapu nyitva.. menekülj, amíg lehet.." szólt oda a nőnek, aki egy percig még tétovázott, majd szaladni kezdett a fehér fény felé..
A fiatal lány újra lehunyta a szemét. Még hallotta, amint mögötte a függöny elhúzódik, hogy megkezdődjön az előadás, de aztán minden hangot kizárt a fejéből, akárcsak a félelmet, ami egyre jobban elborította elméjét. Erősen koncentrálni kezdett. Próbált felülkerekedni saját gyengeségén, ami megkörnyékezte őt, majd mikor érezte, hogy teste gyengülni kezd, gondolatban felsóhajtott, hiszen sikerült neki, amit akart. Hallotta a holtak kétségbeesett kiabálását, - már ha lehetett ezt annak nevezni -- és testük koppanását, ahogy mind összeesett, újra élettelenül elterülve a padlón, de később az ő sikolyai voltak azok, amik megtöltötték a színházat, túlüvöltve a zenekar muzsikáját is. Eddig még sosem érzett erőtlenség, és fájdalom lett úrrá rajta. Mintha kiszívták volna belőle az életerőt. Tudta, hogy a képesség használata ezzel jár, de a reményt sosem adta fel, hogy ki fog jutni innen, akármi is történik utána.. Ez a kis remény viszont elszállt, és végül maga is földre rogyott kimerülten, fájdalmas arccal. Még érezte az orrából, és füléből előtörő meleg vért, amely végigfutott bőrén, de ezzel már nem törődött.. Kiszolgáltatottan, sebezhetően feküdt ott a színpad előtt, körülötte a szinte felismerhetetlenségig elsorvadt halott tetemekkel. Nem hallott mást, csak a zenekart, akik egy percre sem hagyták abba a muzsikálást, és az ismeretlen ritmusos táncát, kinek lépéseinek hangja egyre közelebbinek tűntek.
Mikor felnézett a színpad felé, meglátta ki a táncoló. Egy szellemlány volt az, aki nagyon fiatal, talán húszas éveiben járó gyönyörűség volt. Áttetsző, sápadt bőre hidegnek, és halottnak tűnt, akárcsak rövid, színtelen szőke haja. Telt ajkai szintén sápadtak voltak, szemei rejtve örök árnyékban. Tépett, színét vesztett balerina kosztümöt viselt, melyet fakó várcsíkok mocskoltak be. Vészjósló kezei múltbéli kegyetlenségről "meséltek". Kísérteties köd követte őt, ahogyan a lányhoz egyre közelebb, és lejjebb ereszkedett. Mikor odaért mellé, és lehajolt hozzá, jól kivehető ujjak nyomai látszottak a nyakán, amiről arra következtetett, hogy valaha gyilkosság áldozata lehetett. Üres szemei, melyek most rá meredtek félelmet keltettek benne.. Mintha azt sugallták volna, hogy bármi történjen is, ő fogja kitölteni anyja üres helyét a színház első sorának székében. Lélegzete egyre gyorsabb, és gyorsabb lett, mikor áttetsző kezeivel a lány felé nyúlt, majd mikor megérintette vele, a halál hidege csapta meg a testét, elméjében a szellemlány fájdalommal teli emlékei játszódtak le szinte egy másodperc leforgása alatt.. Nem tudta visszatartani üvöltését..

...a hangos kiáltás végigkísérte őt az éber világba is. Bárki, aki a toronyban tartózkodott, vagy annak közelében volt, hallhatta kiáltását.*