Miről dalom szólna, a Ház,
már rég nem létezik.
Helyét egy álom vette át.
Vándor, ha lézengsz itt
míg alszol vagy ha ébren is
teszed: tekinteted,
mi titkok útján elveszik,
fel, magasra emeld!

Magányos Sziklánkra tekints:
meredély-mély árnya
fölébed terül. S nézz megint
fel: búvó tornyára.
Hinnéd: csak csönd lakja, bánat?
Tévedsz, vándor, tévedsz:
bent az Álmodók tanyáznak,
nem rég-elmúlt rémek.

E kövekbe évek alatt
vágyak, kínok, félszek,
történetek ivódtanak.
A toronyban élet
zajlik, egymással megférnek
hószín és éjsötét.
Álmaidban játsz'nak fények,
érzed múltnak ködét.

Éjszakával kéz a kézben
árnyak járnak némán.
Kín-hálójuk ha elérne
sikolthatnál bénán.
"Hunyd le égő szemed, nézz, láss!
Vacogó lélekkel
bűnöd, a múltbélit megbánd!
Reszketve ébredj fel!"

Álmot szövő őrangyalok
lépteid vigyázzák,
útmutatást küldnek: hangok,
színek, ízek árját,
emlék- s jövőmesét, párját
szíved béli dalnak:
álmot. Hagyd, hadd fessék vásznát
elmédnek aranyra.

Fény és sötétség, valóság
és álom, fekete
és csend-fehér, mulandóság
és öröklét lesznek
ölelésben, táncban egyek,
egészek. Otthonunk
csak a múlt, az Élet mese:
mi benne álmodunk.