Életrajz

 

 

Vörös László (Mélykút, 1934. október 14. – Szeged, 2005. szeptember 24.) Egy Bács-Kiskun megyei községben született Vörös József és Tüske Julianna második gyermekeként. Édesapja akkor önálló kovácsmester volt, később a Bajai Állami Gazdaságban dolgozott a szakmájában. Édesanyja mindvégig a háztartást vezette. Elemi iskolásként sokat olvasott. Mindent, ami a kezébe került: újságot, ponyva- és ifjúsági regényeket,  majd hetedikes korában megismerkedett Ady költészetével. Ez volt az a nagy élmény, amely életpályája további alakulását meghatározta. Szülei nagy örömére továbbtanult a kiskunhalasi Szilády Áron Gimnáziumban, ahová már azzal az elhatározással ment, hogy később valamilyen formában irodalommal akar foglalkozni. Szerencséjére kiváló magyartanára volt, és olyan osztálytársai, akikkel szinte versengve olvasták végig a magyar és világ- irodalom élvonalát. Később azt mondta: „Ennek a közösségnek és ottani tanáraimnak köszönhetem, hogy életem legboldogabb négy évét közöttük tölthettem.” Közben jutott ideje a gimnázium futball- és röplabda- csapatában játszani, és a mindennapos bejárás mellett tagja volt a sakk-körnek is. 1953-ban jeles eredménnyel érettségizett. A szegedi egyetem magyar szakára jelentkezett, de amint várható volt, „férőhely hiányában” nem vették föl, ugyanis anyai nagyapját kuláknak nyilvánították. Hiába próbálkozott a következő évben is. Közben alkalmi munkákat végzett. Ezután számára kemény időszak, kétéves sorkatonai szolgálat következett. Többször elmondta: „Utólag visszatekintve mégis nagyon jó életiskola volt ez. Akkor lett legkedvesebb novellám Karinthy Frigyes csodaszép elbeszélése A cirkusz … Azt az életigazságot példázza ez  nagyon művészien, hogy nem  hull az ölünkbe ajándékképpen semmi sem, keményen meg kell küzdeni azért, hogy végül elérjük eredeti célunkat.”

1957-ben végre fölvették a szegedi egyetem magyar – történelem szakára, ahol számos társadalmi feladata mellett kitüntetéses oklevéllel végzett 1962-ben. Negyedéves korában házasságot kötött évfolyamtársával, Petróczi Kornéliával.

Az egyetem elvégzése után nyomban az újkori magyar irodalomtörténeti tanszéken lett oktató. Az irodalomtörténet mellett tanított verstant, műfajelméletet, irodalomelméletet, esztétikát, tudomány- történetet. Filológiai munkát az 1994-ben megjelent Új magyar irodalmi lexikon - neki nagyon kedves – XX. század első felének korszakszerkesztőjeként végzett.  Ezt a széles szakmai nyitottságot bizonyítja a közel száznyolcvan kritikája és tanulmánya is.

Egyetemi doktori disszertációját – a diákköri dolgozatát továbbfejlesztve – Juhász Gyula munkásságából írta 1963-ban. Kandidátusi értekezése a művészi tükrözés elméleti-esztétikai kérdéseivel foglalkozott, ezért 1985-ben a filozófiai tudomány kandidátusa fokozatot kapta.

Munkásságának másik nagyon fontos területe a Tiszatájhoz fűződik.  
Már hallgató korában írt kritikákat, később tanulmányokat a folyóiratba. 1967-ben a prózarovat vezetője, majd 1975 júniusától a főszerkesztője lett.

Akkorra már a Tiszatáj közel harminc éves, nagy hagyományokra építő lap volt. Közvetlen főszerkesztő elődje, Ilia Mihály nagyszerű munkájának is köszönhetően, a folyóirat szerzői között voltak a legjobb kortárs magyar írók, költők, irodalomtudósok határainkon belülről és túlról is. Az egyik, vele készült interjúban az akkori lapszerkesztési elveikről így beszélt: a lap egyharmadában a helyi értékek, a valóban országos szintű írók, költők kritikusok; a második harmadban a nem Szegeden élő országos rangú alkotók; harmadszor: „határon túli kitekintés a környező népek anyanyelvű irodalmára is, meg az ottani magyarság szerzőinek közlésére…  tehát egy ilyen sajátos hármas egység, ez a korszerű szerkesztési elv volt a vidéken megjelenő lapoknál.”

Az összmagyarság sorsügyeit fölvállaló, főleg az erdélyi magyar valamint a magyarországi ellenzékinek számító alkotók rendszeres közlése miatt sűrűsödtek a politikai rosszallások. Az úgynevezett „közléspolitikai hibák” miatt többször kellett igazoló jelentéseket írnia, egyre gyakoribb lett a szerkesztőség összeütközése a politikai vezetéssel.

Végül 1986 nyarán - Nagy Gáspár: A fiú naplójából  című verse miatt - az MSZMP Politikai Bizottságának döntése után szerkesztőtársaival, Annus Józseffel és Olasz Sándorral együtt leváltották. Ennek történetét részletesen megírta Gyuris György A Tiszatáj fél évszázada című könyvében (1997).

Egy beszélgetésben, arra a kérdésre, hogyan élte ezt meg, így válaszolt: „nem annyira érzelmileg éltem át ezt mélyen, hanem inkább intellektuálisan. …Hegelnél találtam… magatartásomra megfelelő kifejezést. … azt mondja egy helyen: >> a béketűrés nyugodt bátorsága <<. Tehát béketűrés, mert nem tudtunk mit tenni, nyugodt, mert abban biztos voltam, hogy előbb-utóbb ki fog derülni, nekünk van igazunk, és bátorság, mert fölvállaltuk.”

Az 1989 áprilisi rehabilitációjuk után ő lett a szerkesztőség elnöke Annus József főszerkesztő és Olasz Sándor főszerkesztő-helyettes mellett. A júliusban megjelenő folyóirat fedőlapján ez állt: „Az 1986 júliusában betiltott számunkkal jelentkezünk”. A lap indulásának ötvenedik évfordulóján kilépett a szerkesztőségből, de a Tiszatáj Alapítvány kuratóriumának haláláig tagja maradt.

Az egyetemi főállásából 1996-ban ment nyugdíjba, a tanítástól azonban sohasem szakadt el. Szívesen vállalt előadásokat, irodalomórákat a magyar líra történetéből szeretett szülőfaluja könyvtárában és a halasi Bibó- gimnáziumban.

2002-ben ezt írta: „Fölösleges volna föltenni a kérdést, az oktatói vagy a szerkesztői munka volt-e kedvesebb számomra, mert annyira más-más, sajátos természetű mindkettő, de egyformán a szívem szerintiek voltak.”

Épp így szerette és érdekesnek, fontosnak tartotta azt a munkát, amit - közel tíz évig - a Szegedért Alapítvány művészeti kuratóriumában és a Duna Televízió kuratóriumának elnökségi tagjaként végzett.

Életének jelentős állomása volt az ezredfordulón írt és 2004-ben  - a Tiszatáj Könyvek sorozatban - napvilágot látott Szigorúan ellenőrzött mondatok. A főszerkesztői értekezletek történetéből 1975-1986  című könyve, amely több értékelés szerint fontos kordokumentum az akkori idők kultúrpolitikájáról.

Második könyvét, a Kányádi Sándor munkásságát méltató kismonográfiát – 2005 szeptemberében bekövetkezett halála miatt – nem tudta befejezni, így a megírt részek 2009-ben  Kányádi Sándor. Egy monográfia töredékei címmel jelent meg a Tiszatáj Könyvek kiadásában.