Az Országos Ómagyar Kultúra Baráti Társaság immáron harmadszor rendezi meg a Duna ünnepet a nándorfehérvári diadal napjának évfordulóján. Amióta a magyar iskolákban nemzeti történelmet oktatnak, azóta ez az esemény egyike azoknak a történéseknek, aminek ismeretét minden tanulótól elvárják, így az 1456-os nándorfehérvári ostrom Magyarországon az alapműveltség része lett. Az iskolai történelemtanításban gyakran még a legjelentősebb események is csupán egy kötelezően megtanulandó évszámmá válnak, ami aztán idővel kihull az emlékezet rostáján, a történet fonala pedig csupán néhány név és földrajzi hely ismeretévé egyszerűsödik. Különösen igaz ez a középkori történelemre, hiszen e korszak nagyon távol áll tőlünk, egyrészt eseményei nem befolyásolják mindennapi életünket, másrészt az akkori történések láncolatát csak részben ismerjük, számos részlet örökre rejtve marad, ráadásul a középkori világ megértése a modern ember számára rendkívül nehéz feladat.
Az ünnepi emlékezés ezért nem nélkülözheti az egykori események ismeretét. A magyar történelmi emlékezet az 1456-os nándorfehérvári eseményeket kitüntető módon őrizte meg: nem csatáról vagy ostromról beszélünk, hanem diadalról. Ez a kifejezés állandósult összetételben csak ehhez az eseményhez kötődik. A mai köznyelvben már csak ritkán emlegetett diadal szót más szóval győzelemnek nevezzük. Azonban a magyar történelem egyetlen más ütközetét, legyen az akármilyen fényes győzelem, nem emlegetik ezzel a névvel, csak ezt. Valójában mi történt 1456 nyarán Nándorfehérvár falainál, csata vagy ostrom? Hogyan lett ez az összecsapás a diadal, azaz nem egy diadal a sok közül, hanem egyetlen eseményre vonatkozó, mással össze nem téveszthető esemény?
Egy ütközet vagy egy várvívás eldöntheti ugyan egy háború menetét, de mégis csak egy háború része, így célszerű az egész háborút, sőt az egész szembenállást szemügyre vennünk, ahhoz, hogy a döntő összecsapás valódi jelentőségét megértsük. 1456-ban két hatalom állt szemben egymással, a magyar királyság és az oszmán birodalom.
Timur Lenk és Zsigmond magyar király
Az oszmánok ekkor már egy évszázada részben európai hatalom voltak, uralmuk KisÁzsiára és a Balkánra is kiterjedt. Az ostrom idején az oszmán dinasztia már rég túl volt addigi történelme legsúlyosabb megrázkódtatásán. Kiheverte azt a hatalmas csapást, ami fél évszázaddal korábban érte, amikor Timur Lenk megsemmisítő csapást mért hadseregére az ankarai csatában. A világhódító Tamerlán - ahogy az európaiak nevezték - uralma azonban semmiben nem különbözött a sztyeppei türk államokétól, birodalma csak addig állt fenn - miként ez a sztyeppei történelemben már oly sokszor megtörtént -, amíg az erőskezű kán élt, utána pedig széthullott. Az oszmánok azonban egy olyan sajátos hatalmi rendszert hoztak létre, amit ugyan össze lehet hasonlítani másokéval, de ugyanilyennel sehol máshol nem találkozunk. Ezt a berendezkedés bátran nevezhetjük zseniálisnak, ez tette ugyanis lehetővé, hogy a világtörténelem színpadán több évszázadon keresztül jelentős szerepet tudtak játszani. Ez nem egy török el - azaz csupán a vezető személyéhez köthető birodalom - volt, nem hasonlított az arab kalifák és az emírek ugyancsak ingatag hatalmi szervezetéhez sem, helyesebben mindegyikből kizárólag azokat az elemeket vette át, amelyek a hatékonyságot segítették, és ezt ötvözték a bizánci államszervezettől ellesett intézményekkel. Az oszmán birodalom ennek köszönhetően kiheverte az ankarai csata utáni sokkot, sőt egy jó évtized múlva már részben helyre állította elveszett ázsiai és balkáni pozícióit, és újra támadóan tudott fellépni többek közt Magyarországgal szemben.
Rigómező és Nikápoly török miniatúrán
A magyar királysággal ugyanis természetszerűleg össze kellett ütköznie ennek a birodalomnak. Akkor, amikor az oszmánok elérték az Észak-Balkánt, ami a magyar királyok érdekszférája volt a 11. század vége óta, azonnal fegyveres konfliktusra került sor. Az első, ma a források hiánya miatt alig rekonstruálható összecsapások valahol a mai Bulgária területén történtek még Nagy Lajos uralkodásának idején. Magyarország számára az oszmánok akkor jelentettek először valódi veszélyt, amikor csapataik átlépték a déli határt. Történetünkben most jelenik meg az az ország, amelyiket még sokszor fogunk emlegetni, Szerbia. Innentől fogva a szerb fejedelemség és az oszmánok viszonya a magyarok és az oszmánok kapcsolatát is meghatározta. Zsigmond király uralkodásának elején, egy évvel azután, hogy a szerb hadak a rigómezei csatában vereséget szenvedtek a szultán seregétől, és a szerb fejedelmek - az ország ekkor ugyanis gyakorlatilag már részekre hullott - meghódoltak neki, a Duna magyarországi partjainál is megjelentek a portyázó oszmán harcosok. Zsigmond király és az ország nagyjai kezdetben úgy reagáltak ezekre a támadásokra, mint ahogy Magyarország már évszázadok óta tette a Balkánon fel- fel bukkanó ellenféllel, azaz támadtak. A déli határok mellett dúló kis háború azonban nem hozta meg a várt eredményt, ezért a király, aki a diplomáciában mindig is sikeresebb volt, mint a csatamezőn, nemzetközi összefogással akarta kiűzni az oszmánokat a Balkánról. A kísérlet nem sikerült, a keresztes had Nikápolynál vereséget szenvedett. Zsigmond levonta a következtetést, és stratégiát váltott: védelemre rendezkedett be, mégpedig oly módon, hogy a magyar határoktól a lehető legtávolabb tartsa az ellenséget. A környező balkáni országokat a magyar korona hűbéreseivé tette, hogy területük mintegy ütközőállamként szolgáljon az oszmán-magyar összecsapásokhoz. A stratégia néhány évtizedig bevált, miután azonban az oszmánok újra összeszedték erejüket, bekövetkezett, amitől mindig is tartani lehetett: a balkáni fejedelmek saját békéjük biztosításának zálogát már korántsem csak a magyar királyban látták, hanem mind gyakrabban meghódoltak a szultánoknak is. A 19-20. századi magyar történetírók közül többen is árulóknak, megbízhatatlannak, állhatatlannak bélyegezték ezért őket, pedig csak azt tették, amit mindenki tett volna a helyükben: megpróbálták hatalmukat és országukat a körülmények adta lehetőségek között megőrizni. Zsigmond király életében immár harmadszor kényszerült stratégiát váltani az oszmánokkal szemben: továbbra is védekezett, most már azonban a határokon. Az 1420-as években kezdték el létrehozni a déli határ mentén azt a végvárrendszert, ami kilencven évig védte az országot. Magyar végvárak korántsem csak magyar és horvát területeken álltak, hanem a szomszédos országokban: Szerbiában és Boszniában is.
A végvárrendszer megszervezése során került magyar kézre a Száva és a Duna torkolatánál álló szerb város és erődítmény Belgrád, magyarul Nándorfehérvár is. A szláv név ugyanazt jelenti, mint a magyar: fehér várat. A nándor előtag nagyon ősi múltra tekint vissza, ez ugyanis a régi magyar nyelvben a bolgárokat jelentette, és azokra az egykor volt időkre utalt, amikor Belgrád urai még a bolgár cárok voltak. Zsigmond király 1426-ban Tatán szerződést kötött Lazarevics István despotával. Ennek értelmében Lazarevics halála esetén a despotai szék és a despoták magyarországi birtokai István vejére, Brankovics Györgyre szálltak, aki azonban Macsót, Nándorfehérvárt és Galambócot köteles volt a magyar királynak átadni. A következő évben, amikor meghalt a fejedelem, a szerződést részben végre is hajtották. Nándorfehérvár 1427-ban magyar fennhatóság alá került, és az alatt is maradt majd egy évszázadig, 1521-ig.
Nándorfehérvár és Galambóc vára
A várnak 13 esztendő múlva fontos szerep jutott. 1440-ben került sor az immáron magyar végvárrá vált vár első oszmán ostromára. Erről sajnos alig tudunk valamit, pedig nem volt kisebb jelentőségű, mint a másik két későbbi próbatétel. Egy évvel korábban Murád szultán ugyanis elérkezettnek látta az időt, hogy véget vessen a magyarokkal szövetkező Szerbia önállóságának, az országot elfoglalta és a birodalomba kebelezte, Brankovics György despota elmenekült. A szultán azon a jogon indított háborút a vár elfoglalásáért, hogy az egykor szerb felségterület volt, márpedig Szerbia mostantól az övé. Az ostromot a szultán személyesen irányította több hónapon át, a vár védője a raguzai származású Tallóci Jován azonban sikerrel állt ellen a támadásnak. A vár ettől kezdve Magyarország kulcsának számított. Szerbia ugyan néhány év múlva visszakapta önállóságát, a nándorfehérvári helyőrséget azonban továbbra is magyar parancsnokok irányították, és magyar zsoldból fizették.
II. Murád és II. Mehmed szultán
Murád szultán 1451-ben meghalt és fia, II. Mehmed vette át tőle az uralmat. Őt a kortársak már életében a „Hódító” melléknévvel tisztelték meg, miután 1453. májusában, 54 napi ostrom után csapatai elfoglalták a bizánci birodalom fővárosát, Konstantinápolyt. Mehmed néhány év múlva áthelyezte székhelyét Drinápolyból, a mai Edirnéből, a meghódított városba, ami ettől kezdve az Isztambul nevet viselte, és az Oszmán Birodalom új fővárosa lett.
A keresztény világon rémület lett úrrá. A hír a legalsóbb néprétegekhez is eljutott, a gazdagokban és szegényekben egyaránt az utolsó ítélet közeledteként tudatosult. Az oszmánokkal szemben született meg az európai identitás tudata. Európa fogalma, amelyet a középkor századaiban alig használtak és akkor is többnyire csupán földrajzi értelemben, mostantól politikai és kulturális jelentést nyert. Elsőként Aeneas Silvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa használta így a kifejezést, amikor egy esztendővel Konstantinápoly eleste után a törökök elleni hadjáratra felhívó beszédét mondta a birodalmi gyűlésen: „Európában, hazánkban, ahol levertek bennünket és földre taszítottak” - hangzott az új tartalmat hordozó mondat.
Brankovics György és II. Pius pápa
A Nándorfehérvárnál harcoló másik fél, Magyarország 1456-ban korántsem volt ereje teljében. Csak néhány éve maradt abba az a polgárháború, amit a kortársak zavaros időknek neveztek, és amelyik teljesen átformálta a középkori ország hatalmi viszonyait. A harc két uralkodó: a Zsigmondot követő, de csak rövid ideig uralkodó Habsburg Albert utószülött fia, László hívei és a magyar trónra meghívott Jagelló királyfi Ulászló támogatói közt zajlott. A háború akkor sem ért véget, amikor Ulászló a várnai csatában elesett, a kormányzást átvevő országtanács, majd a kormányzóvá megválasztott erdélyi vajda, Hunyadi János ugyanis sohasem tudta az egész ország fölötti hatalmat megszerezni. A zavaros idők alatt azonban nemcsak belháború zajlott, hanem a déli határoknál is folyamatos csatazaj hallatszott.
Matejko: A várnai csata
Szerbia bekebelezése után Magyarország egy hosszú határszakaszon vált az oszmán birodalom közvetlen szomszédjává. A magyar politikai elit ezt a szokatlan helyzetet akkor hosszú távon tarthatatlannak gondolta, amiből nem vezetett más kiút, mint a támadás, mégpedig olyan támadás, ami nem a határok mögé szorítja vissza az oszmánokat, hanem kiűzi őket a Balkánról. Öt éven belül három alkalommal indult hadjárat ezzel a céllal, mindháromban részt vett maga az uralkodó Ulászló király, illetve a kormányzó is, a hadjáratok hadvezére azonban a király mellett is ugyanaz a személy volt: Hunyadi János. A három kísérlet egyike sem sikerült. Az úgynevezett hosszú hadjárat során nem tudtak átkelni a Balkán-hegység hágóján, a következő évben Várnánál, majd 1448-ban Rigómezőnél vereséget szenvedtek a magyar és a velük együtt felvonuló havasalföldi és más csapatok. A rigómezei vereség után a magyarok belátták, hogy a támadó stratégia kudarcra van ítélve, fegyverszünetet kötöttek és védekezésre rendezkedtek be.
Galambóc vára
Ma már tudjuk, hogy a kísérletek illuzórikusak voltak. Az oszmán birodalom a magyar királyságnál erősebb volt, az átalakulóban levő európai hadseregek, mint amilyen a magyar is, szervezettség tekintetében alul maradtak az oszmánokkal szemben. A sokat emlegetett nemzetközi összefogást pedig a keresztény országok saját érdekei és a hadszervezeti rendjükből folyó lassú mozgósítás valamint a nehézkes irányítási rendszer hiúsította meg.
Szabács vára
Amikor Konstantinápoly elesett, Magyarországon már némileg rendeződött a helyzet. Az országot újra egy törvényesen megkoronázott király vezette, egy 13 éves ifjú, V. László, aki Ausztria hercege és Csehország királya is volt. Hódító Mehmed nem sokat tétovázott, a bizánci főváros bevétele után személyesen vezetett hadat Szerbiába. A Magyarország szempontjából legfontosabb ütközőállam napjai meg voltak számlálva, bár az oszmán csapatok a despota székhelyét, Szendrőt négy héten át eredménytelenül ostromolták. Az oszmánok bekebelezték az ércbányái miatt fontos Dél-Szerbiát, az újabb szerb-oszmán békét pedig már csak két évre kötötték meg. Magyarországon is felmerült a maradék Szerbia elfoglalásának terve: Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály magánháborút indított az agg despota, Brankovics György ellen.
Szendrő vára
Az 1456-os Nándorfehérvár elleni hadjárat a Szerbia elleni fellépés része volt. Az igazságosság látszatára mindig ügyelő szultánok gondosan megindokolták háborúikat. Mehmed, akárcsak annak idején apja, arra hivatkozott, hogy a vár egykor Szerbia része volt, azé a Szerbiáé, amivel ő békét kötött, a magyarok pedig jogtalanul tartják elfoglalva. Valójában mindenki tudta, hogy az önbizalmában megerősödött szultán már a következő lépést, Magyarország elfoglalását készíti elő.
Nándorfehérvárnál nem egyszerűen két hatalom két hadserege nézett egymással farkasszemet, hanem a keresztény sereg maga is két részből állt. Az egyik a magyar királyság reguláris hadserege volt, a másik egy keresztes had. A keresztes háború évszázados eszméje ugyanis nem ment feledésbe Európában. A Szentföld visszahódítására indított hadjáratok 13. századi befejezése után is indultak keresztes hadak háborúba, például az eretnekek, mint a husziták vagy az Európa peremterületein élő pogányok, mint a poroszok ellen, ezek azonban korlátozott vállalkozások voltak. A 15. század közepén újjáéledt keresztes eszme élére a pápák álltak. Majd harminc éven át Róma szervezte az oszmánellenes szövetségeket, amelyekben Magyarország - ekkor már egy Európa-szerte ismert kifejezés szerint a kereszténység védőbástyája - kiemelt szerepet kapott. Keresztes hadjárat volt például a hosszú hadjárat vagy a várnai csatával végződött háború is.
Nándorfehérvár
A pápa néhány hónappal Konstantinápoly eleste után keresztes háborúra felszólító bullát adott ki a keresztény fejedelmeknek. Az alkonyát élő lovagi világban ugyan nagy volt a lelkesedés, de a lovagság kora már leáldozóban volt. A nemesség a fejedelmek szolgálatában álló udvari emberek: mai szóval katonatisztek és hivatalnokok gyülekezetévé vált, akik szavakban fenntarthatták ugyan még a lovagi világ eszményeit, tettekben azonban uraik racionálisan számító politikai akaratát kellett követniük. Európa országainak nagy részét pedig még nem veszélyeztették az oszmánok, az országok vezetői inkább saját, közelebbi célokat szolgáló politikájuk szolgálatában alkalmazták hadseregeiket. A keresztes hadak azonban sohasem álltak csak lovagokból, e zászlók alatt mindig gyülekeztek az alsóbb rendek képviselői is. A középkor végének keresztes háborúi jól mutatták, hogy időközben mekkorát változott az európai társadalom, ezek a seregek ugyanis többnyire polgárokból, parasztokból, diákokból és csavargókból álltak.
Magyarországon a keresztes hadjáratot Juan Caravajal pápai legátus hirdette ki, aki a szervezést egy közismert olasz ferences hitszónokra, Kapisztrán Jánosra bízta. Az idős Kapisztrán, aki korábban csak Itáliában tevékenykedett, néhány éve lépte át az Alpokat, és nem is tért vissza többet hazájába. Ezután az Osztrák Ház tartományaiban, majd Csehországban, Németországban és Lengyelországban tevékenykedett: rendházakat hozott létre a ferences rend ekkor alakuló új, szigorúbb ágának, az obszervánsoknak, és sikertelen kísérletet tett a huszitizmus teológiai legyőzésére. Magyarországra is hitterjesztő szándékkal érkezett: a déli vidékeken és az Erdélyben élő ortodoxokat akarta katolizálni. A szultán Nándorfehérvár ellen indított támadása sokak számítását keresztül húzta. A keresztes hadak támadó háborújából kényszer szülte védekezés, Kapisztrán térítő terveiből keresztes vezéri szerep lett.
Nándorfehérvár királyi vár volt, amely Hunyadi és Újlaki Miklós kezén volt szolgálati birtokban, mindketten tartottak egy-egy kapitányt itt, Hunyadi Szilágyi Mihályt, Újlaki Geszti Jánost. Az általuk irányított védők mintegy 7 ezren voltak. Az oszmánok kb. 100 ezres sereggel Szerbia felől fogták ostrom alá a várat, ugyanakkor a torkolat felett hajóikkal lezárták a Dunát, hogy meggátolják az utánpótlás szállítását. Elkövettek azonban egy később súlyosnak bizonyult hibát, nem szállták meg a Duna túlpartját, ami így a magyar seregeknek könnyű felvonulási lehetőséget kínált.
Nándorfehérvár
Július 4-én kezdődött az ostrom. Az udvar elutazott Budáról, a király a felmentő seregek vezetését Hunyadira bízta, aki körülbelül 10 ezer katonát vitt a végvárhoz. Kapisztrán és ferences társai 25-30 ezer keresztest toboroztak, szinte kizárólag az alsóbb néprétegekhez tartozókat, akiknek fegyverzetük alig volt, ők Hunyaditól elkülönülve, a Száva túlpartján, Zimony alatt ütöttek tábort. Hunyadi és az ostromlottak naszádjai - így hívták a nagyobb folyami hajókat - és sajkái - ez volt a kisebb hajók neve - két oldalról áttörték az oszmán hajózárat, a vár készleteit és őrségét feltöltötték. Ez azonban nem vette el az ostromlók kedvét, elfoglalták a várost, már csak a vár tartotta magát. A védők állítólag már a kapitulációra gondoltak, amikor a hadtörténetben nem először egy taktikai hiba - ráadásul saját seregük fegyelmezetlenségéből adódó hiba - megfordította az ütközet menetét. Július 22-én, miközben az oszmánok a várat vívták, a keresztesek Hunyadi tiltása ellenére Kapisztrán vezetésével átkeltek a Száván, és az ostromlókra támadtak. Az oszmán lovasság a folyó felé szorította őket, hogy mi lett volna sorsuk, azt könnyű megjósolni.
Hiába a gondosan eltervezett hadrend, a szigorú kiképzés, még a legmodernebb kommunikációs eszközök korában is minden ütközetnek van egy pillanata, amikor felborul az előre eltervezett rend, az események önálló életre kelnek, a csapatmozgások pedig kaotikusakká válnak. Ilyenkor különös szerepe van a csatát vezénylő hadvezérnek, az ő feladata az, hogy gyors helyzetfelismeréssel új rendet teremtsen a rendetlenségben, és azt a saját javára fordítsa. Hunyadi János élete folyamán elkövetett néhány stratégiai hibát, de a harctéren igazán kiváló taktikusnak bizonyult. Ezúttal is gyorsan felismerte azt a lehetőséget, ami abban a pillanatban talán még nem volt egészen nyilvánvaló, és nem szolgált mást, mint a keresztesek megmentését. A védőket kiparancsolta a várból, akik az őrizetlenül hagyott ágyúkat a kereszteseket üldözők ellen fordították, majd tönkretették az ostromműveket. Az ostromlók már nem tudták visszaszerezni állásaikat, súlyos veszteségeket szenvedtek: holtan maradt a csattéren a janicsár aga, maga a szultán is megsebesült, a támadó sereg visszavonult.
A keresztesek folytatni akarták a harcot az ország határain túl is, ezt azonban Hunyadi szigorúan megtiltotta. A reguláris sereg és a keresztesek közt kisebb összecsapások kezdődtek, kevésen múlt, hogy nyílt harcra nem került sor. A vezér a keresztes hadat feloszlatta, amikor a keresztes utánpótlás Németországból megérkezett, már nem volt kihez csatlakozniuk. Isten népe, ahogy a felkelők magukat hívták, a magyar urakban csalódottan tért haza. Ma már tudjuk, hogy a biztos pusztulás várt volna rájuk, mint ahogy néhány évtizeddel múlva a Karintiában hadra kelt parasztok, amikor átkeltek az Alpok hágóin, hogy bosszút álljanak az őket pusztító akindzsiken, a halálba és a rabszolgaságba jutottak. A történet azonban Magyarországon még egyszer megismétlődött. 1514-ben a szintén török elleni háborúba induló keresztesek uraik ellen fordultak, és a magyar történelem legnagyobb parasztfelkelését robbantották ki.
Hunyadi János három héttel élte túl élete legnagyobb győzelmét, a pestis végzett vele. Két hónap múlva meghalt Kapisztrán János is, a sírjánál történt csodák hatására, a Szerém megyei Újlak a középkor végi Magyarország egyik legjelentősebb zarándokhelye lett. Már közvetlenül halála után kezdeményezték szentté avatását, amit végül többszöri próbálkozás után, 1690-ben, a magyarországi oszmán-ellenes felszabadító háború idején fejeztek be: az egyház ekkor iktatta szentjei sorába. Ugyanebben az esztendőben meghalt Hunyadi másik két kortársa és riválisa Cillei Ulrik és Brankovics György, nemsokára László király is távozott az élők sorából. Délkelet-Európa történetét ezután új emberek írták.
Európa a nándorfehérvári győzelmet elsősorban Kapisztrán kísérőinek beszámolóiból ismerte meg. Számukra a csata nem katonai esemény volt, hanem égi csoda, amiben a harcosoknak csak az a szerep jutott, hogy megvalósíthatták az Úr akaratát. 1457-ben III. Calixtus pápa a nándorfehérvári győzelem emlékére rendelte el az Urunk színeváltozása (transfiguratio Domini) ünnepének megtartását a nyugati egyházban. Ezt augusztus 6-ra tette, arra a napra, amikor a győzelem híre egy évvel korábban Rómába érkezett.
III. Calixtus pápa és II. Szulejmán szultán
A nándorfehérvári diadal egyszerre volt folyami ütközet, várostrom és várfelmentő csata. Keresztény seregek először győztek le szultáni hadat, igaz nem teljesen nyílt csatában, arra még sokáig kellett várni. A győzelem nem állította meg az oszmánok balkáni előrenyomulását: néhány év múlva végleg elvesztette önállóságát Szerbia, majd az utolsó ütközőállam, Bosznia is kihullott a sorból. Nándorfehérvár felmentése azonban hosszú időre megakasztotta az oszmánok magyarországi hódítását. Az ostromból azonban a szultánok is levonták a megfelelő következtetéseket. Amikor 1521-ben Nagy Szulejmán a vár harmadik ostroma során bevette az erősséget, már jól ismerte fekvését, és nem követte el azt a hibát, amit elődje. Akkor derült ki igazán az erőd igazi jelentősége, Nándorfehérvár elvesztése tulajdonképpen megelőlegezte a magyar sereg öt évvel későbbi mohácsi pusztulását.
Mi értelme van egy majd 550 éve történt történelmi eseményre való ünnepi megemlékezésnek? Segít-e ez korunk viszonyainak problémáit megoldani? Aligha. Ha valaki az európaiság tartalmát akarja megfogalmazni, az európai politika gondjait akarja megoldani, abban nem segít Aeneas Silvius Európa-fogalmának használata. A 21. századi államközi kapcsolatokat sem vetíthetjük vissza a több mint félévezredes múltba. Időközben megszűnt az oszmán birodalom, az örökébe lépő Törökország három tekintetben is tudatosan elhatárolta magát elődjétől: a modern Törökország nemzetállam, köztársaság és világi állam. Délkelet- Európában pedig a 19. sz.-i nemzeti gondolat, a két világháború, majd a szocialista világ felbomlása teljesen új viszonyokat, új határokat és új országokat teremtett. Ezeknek az országoknak és népeiknek mai kérdéseikre mai válaszokat kell adniuk. A múlt tapasztalatai legföljebb csak a közelmúlt emlékeiben gyökerezhetnek.
Miért emlékezünk meg mégis a nándorfehérvári diadal évfordulójáról? A Belgrád falainál harcoló népek ma is élnek Európában, országaik - igaz megváltozott határok között - ma is otthont adnak polgáraiknak. Elődeik győzelme joggal töltheti el büszkeséggel a magyarokat, annak az országnak a lakóit, akik a politikai, anyagi fedezetet biztosították a győzelem kivívásához. A magyarokon kívül a korabeli Magyarország minden nemzetisége osztozhat ebben az érzésben. Büszkék lehetnek rá a délszláv népek is, hiszen a vár védőinek nagy része, a királyi hajósnép pedig csaknem kizárólag az ő soraik közül került ki. A győzelmet magáénak érezheti Európa számos népe, főleg a németek, akik a keresztes hadban részt vettek. Az itáliai Kapisztrán János és kísérőinek szerepét pedig nem lehet eléggé méltatni a diadalban. Az emlékezésben helye van az egykori ellenfélnek is. Békeidőben a katonák, korábban bármilyen kemény harcokat is vívtak egymással, fegyvertársakként tekintenek egymásra. Napjainkban közös megemlékezésen vesznek részt az egykor győztes és vesztes seregek veteránjai. Különösen így kell, hogy legyen ez, ha már évszázadok múltak el az egykori szembenállás óta.
Van tehát helye az emlékezésnek, és ha valahol, akkor itt és a most a Duna partján. Ehhez kívánok Önöknek további jó ünneplést.
Hölgyeim és Uraim! Köszönöm a figyelmüket.
Maróti László macsói bán pecsétje
Tringli István előadása a Duna Ünnepén,
2005. július 22-én a Belvárosi Főplébániatemplomban hangzott el.