A rakós bot
Hazánkban elsősorban a versenyző horgászok használják, de lassan újra, eredményességre fogékony hobbihorgászok is ezt a sokszor minden más módszernél jobb eszközt, különösen a keszegfélék, de olykor a ponty , márna fogására is (a legnagyobb rakóssal kifogott hal 23 kg-ot nyomott, ponty volt).A rakós botok (angolul: long pole, németül: steckrute) kétféle kivitelben készülnek : a "put in" (belerakni) és a "put over" (fölé rakni, rárakni) megoldásban. Továbbiakban a két típust "PI" és "PO"- val jelöljük. A "PI" a régebbi megoldás, itt a felső bottag kerül az alsóba. A "PO" típusú botnál a felső tag fogadja be az alsó tagot. Manapság kizárólag az utóbbi megoldással készítik a rakós botokat. Magyarázata abban keresendő. hogy így a legalsó tagot- a fogó véget- kisebb átmérőjűre lehet készíteni, ami a fogást könnyebbé teszi és súlymegtakarítással is jár. Az is előny, hogy a "PO" botoknál a használatban megkopott csatlakozások nem vállnak lötyögőssé, mint a korábbi "PI" típusoknál, legfeljebb 1-2 m-rel nagyobb fedéssel csatlakoznak egymáshoz. A rakós bot tagjainak játék nélkül és biztonságosan kell illeszkedniük, ugyanakkor a tagoknak egymástól könnyen széthúzhatónak kell lenni, hogy rövidített szerelékkel problémamentesen horgászhassunk. A "PO" botoknál kétféle rendszert követnek: vagy az összes bottag "PO" rendszerű, vagy a csúcsrész (spicc) 3-4 tagja teleszkópos kivitelű. Mivel a horgász 3 tagnál csak ritkábban bontja rövidebbre horgászat közben a botot, utóbbi célszerűbbnek tűnik. Az első "roubasienne"s-ek üvegszálas anyagból készültek, vastagok nehezek, lágyak voltak. Ezért 9 m-nél hosszabbakat nem is igen készítettek, mert a bot belógása, lágysága hosszabb méretben már használhatatlanná tette volna. A botspicc vízszintestől mért eltérése, a bot használhatóságának legfőbb feltétele. Minél kisebb, annál jobb anyagból készült a bot, annál merevebb, annál könnyebben használható. A lágyvégű bot - legyen az bármilyen könnyű - lehetetlenné teszi a hatékony bevágást. Bevágáskor ugyanis a horgász felfelé irányuló mozdulatra a spicc tehetetlenségétől fogva először lefelé mozdul el, s csak ezután felfelé a helyes irányba azonos hossz mellet még akkor is jobb használati értékű a rakós bot, amelynek csekélyebb a belógása, ha súlya a lágyabb botét 20-25 %-kal meghaladja. A belógásért elsősorban a bot anyaga a felelős: minél jobb minőségű az alkalmazott carbonanyag és azt minél korszerűbb technológiával alakították ki, annál kisebb. A botanyag kialakítása, az alkalmazott anyagok részaránya, valamint a bonyolult technológia az egyes cégek féltve őrzött titkai. A tiszta carbonszálakat különböző anyagokkal keverve, a tiszta carbonanyag tulajdonságait még előnyösebben lehet befolyásolni. A drágább botoknál így próbálkoztak boronnal, kevlarral, whiskerrel, lítiummal stb. A közepes árfekvésű, vagy a kifejezetten nagy igénybevételnek kitett rakós botoknál az üvegszálat si alkalmazzák. A botanyag kialakításakor hosszanti szálakat ágyaznak műgyantába és ezekre spirál alakban, több rétegben carbonszalagot csavarnak, olykor ellentétes irányban („crosswind" megoldás). A bottagok különböző méretű kúposításával és a bottagok falvastagságának variálásával különböző viselkedésű botokat lehet kialakítani. Ezt a nehéz munkát manapság számítógépek segítségével végzik; egy - egy típus végleges kialakítását komoly tervezői, mérnöki munka előzi meg. Emellett a híres cégek (Browning, Daiwa, Garbolino, Lerc, Maver, Milo, Shimano, Trabucco stb.) a prototípust a legismertebb versenyhorgászoknak adják, hogy ők gyakorlatban teszteljék a botot a tömeggyártás megkezdése előtt. A fentiek ismeretében megérthetjük, miért olyan magas a jó rakós bot ára. Sajnos éppen a rakós bot esetében a legfontosabb, hogy jó minőségűt (s ennek megfelelően drágát) vásároljunk. Egy Match botnál vagy rövidebb spiccbotnál jóval kevésbé érzékelhető a minőségkülönbség, a rakósnál viszont (különösen, ha 13 vagy 14,5 m-eset vásárolunk), azonnal feltűnik a súlykülönbség, a fejnehézség, a belógás, a vastag fogóvég. Ezért, ha gyakran használjuk, feltétlenül érdemes meggondolni a drágább, jó minőségű gyártmány beszerzését, különösen, ha versenyzési célokra használjuk. A versenyző horgásznak ezen felül célszerű még 3-4 "topset" (a felső 3-4-5 bottag) beszerzése, hogy a változó körülményeknek megfelelően, vagy a szerelék elvesztésekor gyorsan szereléket válthasson. Manapság sok rakós bothoz alaptartozék a kb. félméteres toldó a fogóvéghez (ún.: nyúlfarok), mely a spicc visszavágásakor keletkező hosszcsökkenést hivatott pótolni. Meg kell említeni az ún.: "power-topseteket" is (általában 2-3 tagból állnak), melyek csúcsrésze eleve vastagabb, hogy vastagabb gumihoz kevesebbet kelljen visszavágni. A rakós botok a halfogó versenyzők legfontosabb eszközei, nélküle a modern versenyhorgászat elképzelhetetlen. Mint mindennek, a rakós botnak is megvannak a maga előnyei és hátrányai. Ellenzőinek legfőbb érve, hogy kapitális halat nem lehet vele fogni. Ez természetesen a szerelék finomsága miatt részben igaz, bár a gyakorlottabbak sikeresen szákba terelik a 4-5 kg-os pontyokat, vagy a 3 kg-ot meghaladó márnákat. Kapitális halakra más felszereléssel kell horgászni. Fehérhalakra, keszegfélékre azonban az egyik legeredményesebb eszköz, a szereléket megerősítve pedig az átlagosnál nagyobb pontyok is biztonságosan kifoghatók. További ellenérv, hogy a rakós horgásznak sok holmit kell a partra cipelnie: horgászülést, etetővödröket, görgőt stb. szintén megállja a helyét. Vizsgáljuk meg azonban részletesebben a rakós bot behozhatatlan előnyeit, más módszerekkel szemben.
A gumik mérete, megválasztása
A rakós bot nélkülözhetetlen eleme a megfelelő méretű és megfelelően előfeszített gumi. A topsetben elhelyezett gumi helyettesíti a horgászorsót és a matchbotok, bolognai botok, spiccbotok csúcsrészének hajlékonyságát. Segítségével viszonylag nagytestű halakat is biztonságosan zsákmányul lehet ejteni. A halfogó versenyzők általában 0,6-0,9 mm átmérőjű gumikat fűznek a topsetjeikbe annak megfelelően, hogy apróbb keszegekre, vagy nagyobb testű fajtársaikra, esetleg pontyra van-e kilátás. A nagyobb testű pontyokra általában erősebb gumit (1,2-1,8 mm) használnak az erősebb, jobban visszavágott spiccű botokhoz. Kimondottan pontyos versenyeken sokszor a bot spicce alatti tagját (felülről a második tagot) használják spiccként igen erős gumival és 0,18-0,20-as zsinórral. A gumi teherbírásának nagyobbnak kell lennie, mint a szerelék, különösen az előke teherbírásának, hogy esetleges elakadásnál, vagy egy igen nagy hal fárasztása során, ne a gumi szakadjon, csak a horogelőke, rosszabb esetben a komplett szerelék. Az elvesztett előkét néhány másodperc, a teljes szereléket 1-2 perc alatt pótolhatjuk a létrákon tárolt tartalékból. A gumi méretének megválasztásakor tudnunk kell, hogy a vékonyabb gumi és a csekély erőfeszítés előnyösebb, ha a horog rosszul akadt, vagy a hal szája puha. Ilyet alkalmazva viszont a hal fárasztása több ideig tart. Alapszabály, hogy a kisebb halakhoz vékonyabb, a nagyobb testűekhez vastagabb gumit kell használni. Halfogó versenyzők általában nagyon kis mértékben feszítik elő a gumit annak érdekében, hogy minden megakasztott halat meg tudjanak fogni. Különösen érvényes ez a halban, kapásban szegény vizekre, versenyekre. Ha nem versenyzünk, akkor az előfeszítést erősebbre vehetjük, sőt bizonyos esetekben az erősen feszített gumi felel meg a legjobban a módszernek, elsősorban a szerelék nagyobb súlya miatt. A gumi méretét, teherbírását a csomagoláson, spulnin tüntetik fel. Színe a méret szerint változó, sajnos a különböző márkáknál nem egységesen. A feltűnő színű gumi jó tájékoztatást ad a horgásznak a hal fárasztása közben. Ha a gumi mérete nem feltűnő, a Stonfo feltűnő színe is jó segítség, hogy milyen mértékben terheli a hal a gumit. Hogy a gumi a bottagokon minél könnyebben mozoghasson, célszerű alkalmanként (versenyzőknek rendszeresen) az erre szolgáló szilikonos folyadékkal kezelni (a botba csöpögtetni vagy a gumit aerosolos palackból lefújni). A gumik állapotát ellenőrizzük rendszeresen és szükség esetén cseréljük ki újra.
