Vörösszárnyú keszeg

Latin név: Scardinius erythrophthalmus Linnaeus, 1758

Ismertetőjegyei:

Közepesen magas, oldalról lapított testű hal, hát- és hasvonala hasonlóan ívelt. Hátúszója, melyben az osztott sugarak száma 8-9, a hasúszó alapjánál hátrébb kezdődik. Farkalatti úszójában 9-12 elágazó sugár van. Szája kicsi, fölső állású. Szemgyűrűje sárgásfehér vagy narancsos, benne olykor piciny, vérpiros pettyek láthatók. Pikkelyei erősek, számuk az oldalvonalon 38-42. A nagyobb példányok úszói – főként a farok- és az anális úszó – élénkpirosak. Jól fejlett példányai 20-25, kivételesen 30 cm hosszúságot érnek el.

A hazai horgászrekord 2,05 kg (1990).

Környezete:

Elsősorban állóvízi hal, legnépesebb állományai a sekély tavakban és víztározókban, az elöregedett holtágakban és a mocsarakban alakulnak ki. Kisebb számban a nagyobb folyók márna- és dévérzónájában, illetve a kis folyók sügérzónájában is megtalálható, de természetesen a nyugodtabb vízrészeken.

Tápláléka:

Kisebb csapatokban járva keresi táplálékát a hínárfoltok szélén vagy a part közelében, többnyire a víz fölső rétegében. Planktonszervezetek és egyéb vízi gerinctelenek mellett jelentős mértékben fogyaszt fonalas algákat, növényi hajtásokat, rügyeket és magvakat.

Szaporodása:

Áprilistól júniusig, 15-18 fokos vízben szaporodik. Ikráit a vízinövények felszín közelében lévő hajtásaira rakja. Az ikraszemek átmérője 1-1,7 mm, számuk 100-200 ezer. A hímek 2, a nőstények 3 éves korban válnak ivaréretté.

Elterjedése:

Európai és nyugat-ázsiai elterjedésű őshonos halunk, amely a Pireneusoktól kezdve az Ob vízrendszeréig mindenütt megtalálható az alkalmas vizekben. Hazai lelőhelyei: