Az 1980-as évek elején meghatározó embere volt a francia válogatottnak, pedig a nagy sikerek csak ezután következtek

– Nagyon diplomatikus. Első edzőjeként az édesapját, Aldo Platinit emlegeti a szakirodalom. Milyen tréner volt a papa?
Apám remek labdarúgó volt, noha világéletében amatőrként űzte a sportágat, igaz, amikor ő volt fiatal, a professzionalizmus azon a vidéken, ahol éltünk, szinte nem is létezett, a mai formája pedig egyszerűen felfoghatatlan lett volna számára. Matematikatanárként dolgozott Joeufben, aztán délután a katedrát felváltotta a pálya, s ott magyarázott, tanított bennünket. Ő vezetett el a felismeréshez, ő fedte fel előttem a futball igazi titkát.

– Mi az?
Apám elvitt egy futballmeccsre. Lényegtelen, mely csapatok játszottak, a ,,varázslatot” ugyanis egy kivételes ember utánozhatatlannak tűnő megoldásai jelentették számomra. Tudja kié? Kubala Lászlóé. Nem értettem, miként, de ha indított, ha átvette a labdát, úgy tette, hogy közben sohasem a labdát nézte. Apámhoz fordultam, tőle vártam választ a kérdésre. Belém ivódtak a szavai. Légy bár erős, és tested-lelked is lehet tökéletes kondícióban, békében, ha a fejedben nincs rend, veszítesz. A futball a fejekben, s nem az izmok csatájában dől el. Látnod, tudnod kell előre, mi lesz a következő lépésed. Kubala képes volt rá, s nekem az lett a célom, hogy ezt az ismeretet elsajátítsam. Apám és Kubala László együttesen nyitotta fel a szememet, én pedig csak játszottam, játszottam, játszottam. Olykor suli helyett is, amitől az apám nem volt éppen felhőtlenül boldog. Mit tegyek, a foci jobban vonzott, mint a matek.

– Minden sikertől egyformán boldog

– Úgy tűnik, jól választott. Jó két évtizede játékosként Európa-bajnok lett, a kilencvennyolcas, francia szempontból minden szinten bomba üzletnek bizonyuló világbajnokságnak pedig a főszervezője volt. Melyiket érzi kivételesebb tettnek?
A boldogságnak szerintem nincs foka… Az, hogy hetvennyolcban Francia Kupát nyertem a Saint-Étienne-nel, ugyanúgy örömet szerzett nekem, mint az ön által említett két esemény.

– Értelmezhetjük ezt életfelfogásnak?
Nem egészen. Ha sportoló, adott esetben futballista áll önnel szemben, mit gondol, mi mozgathatja azt az embert? A győzelem. Engem is ez hajtott: mindig a legjobbnak lenni, de a fair play szellemében, a határokat sohasem áthágva. Ez a fajta kényszer szüli a jó futballistát, az ő közösségük pedig a már-már legyőzhetetlen csapatot, a nagy klubot. Aki amolyan tessék-lássék módra dolgozik, többször veszít, viszont gyorsabban túl is teszi magát rajta. Mindamellett a labdarúgás csupán játék, passzió. A pályán elszenvedett vereség az élet más területein előforduló kudarcokhoz, tragédiákhoz mérten szinte semmiség. Ez a filozófiám.