Még hallom motoszkálni közelséged
I.
Még hallom motoszkálni közelséged,
ahogy elsimítod a redőket a párnán.
Utána semmi.
csak az eső csöpög.
Becsukom az ablakot,
elnémul a természet.
Fejem a falhoz szorítom.
Nem keményebb, mint az ölelés,
nem fagyosabb, mint a kín, mely odatapaszt.
Utána semmi.
Újra meg újra megpróbálok emlékezni.
Kutatok a múlt labirintusában.
Fejem a falhoz szorítom,
nem fájdalmasabb, mint az,
hogy nem találok semmit.
Üres kőfalak mentén haladok.
Leszedték a képeket,
elsöpörték a nyomokat.
Utána semmi.
Felhasadt homlokom, tátongó üres árok,
kiapadt véráradat.
Leülök.
Egyenesen tartom hátam,
fejem hátrahanyatlik.
Beázik a mennyezet - tátongó üres árok
csöpög az üres pohárba.
Utána semmi.
Így ülök az idők végezetéig.
megalvadt közelséged
beszivárog felhasadt homlokomon.
az egyetlen emlék leszel
az üres alagutak vérző falain,
de elfeledlek nemsokára, mint minden mást.
Elfeledek feledni.
Hátam egyenes, fejem hátrahajtva.
Kisimított üres ágy, akár a koporsó
utolsó menedék és semmi sincs utána
csak arcodon a mosoly.
Te tudtad előre, nem vagyok halhatatlan.
Kialszik a gyertya, sötét
csak az eső csöpög
elvérzett az utolsó élet-sugár.
Emlékek és lélegzet nélkül mozdulok.
Lefekszem.
Nem volt igazad.
Kár, hogy te emlékezni felejtettél el.
Távozom.
A homlokomon tátongó üres árok,
magamba fordulok és eltűnök az ágyról.
Utána semmi.
Csak elsimítod a redőket a párnán.
II.
Tompult érzékeim
felajzott kínjai között
újra meg újra fölsejlik a halál,
s hajam csapzottan lóg
egy kárhozott mennyország romjaira.
Mondd, mi várható
e röpke perc mámorától?
Míg a bőrbe zárt idegek fölvisítanak,
a kar kitárul, az agyba vértócsa gyűl
és ráalvad a gondolatra.
Ez hát a szerelem?
Az egymásután tülekedő kezek,
mellkasra tapadt fuldoklás?
Egyszer éreztem vérszagát a kéznek,
mely a kést lökte mélyre szerelemből.
Nem volt benne semmi szép,
az a néhány csepp,
egy kihűlt gyertyacsonkra emlékeztető
véráradat.
Aztán, emlékszem még egy koporsóra,
kisimított szemfedőre,
s egy izzó bársony bőrt bitorló
haláltisztaságra.
Most tudom, hogy alszol.
Én kábultan próbálok felidézni
valamit az éjszakából.
Csönd van és nyugalom.
Nem emlékszem semmire,
csak az a gyöngyként leguruló
hatalmas viaszcsepp a fekete gyertyából,
mely szétfolyik a makulátlan asztalterítőn.
Tompult érzékeim szégyenült kínjai között,
ismételten elhagyott a halál,
az utolsó gyöngy viaszcsepp után,
kárhozott Pilátusként mehetek
mosni kezeimet,
elszeretve tőled az egyetlen,
utolsó menedéket.