Tolerancia

Aprócska falu volt a miénk, ötvenházas településnek hívták az ilyet, pedig a miénkben csak negyvennyolc ház volt. A negyvenkilencediket, a Lajkó cigány viskóját elvitte a vihar, mikor húsvét előtt lecsapott a falura. Csak úgy se szó, se beszéd, fölkapta a zsúptetőt a szél, és illa berek, nádak erek, meg se állt vele az erdő széléig. A vályogfalakat meg sárrá áztatta a zuhogó eső, nem maradt belőlük más, mint a macskatépte damasztfüggöny, amit a postás Rózsi szakadt szoknyájából szabott ki Lajkó felesége, hogy a purdék ne leselkedjenek folyton-folyvást be az ablakon. Nagy csapás volt ez bizony, de a jóisten nem hagyja elveszni az ő báránykáit, szokta volt mondani nagyanyám. Nálunk a faluban úgy látszik a TSZ-elnök képviselte a jóistent, no nem mintha templombajáró lélek lett volna, ki is tennék a szűrét a pártból rögvest, hanem mert a szűkölködőkön neki is megesett a szíve, akármilyen magas poszton tanyázott éppen. Megengedte hát a családnak, hogy az öreg, használaton kívüli csűrbe beköltözzenek a nyárra, aztán őszre majd csak fölépítenek valami kunyhófélét a régi helyébe, talán még szebb is lesz, mint ami volt. Lajkó úgy hálálkodott, éppen csak kezet nem csókolt a a "méltóságos elnök elvtárs"-nak, amin a Csordás Mihály (amúgy csak mindenki Mihály bácsija) jót nevetett, mondta is Lajkónak, elmenj már fiam, nem vagyok én püspök, inkább keress magadnak a gazdaságban valami munkát, etetni is kell a családot, nem igaz?
Igaznak igaz volt, de a Lajkónak bizony nem nagyon fűllött a foga a kétkezi munkához, mindig talált valami kifogást, mért nem tudja csinálni éppen. Mihály bácsi már éppen arra készült, hogy lekapja a tíz körméről, micsoda dolog ez, élősködőket nem tűrnek meg a gazdaságban, de még a faluban sem, hanem aztán megoldódott a dolog magától, mert Palkó, az istállófiú a lábát törte, és ideig-óráig Lajkót rakták be a helyére. No ott rögtön kiderült, hogy az isten is lóápolónak teremtette, soha még olyan kedvesek, szelídek, vidámak nem voltak a pacik, soha olyan fényesen nem ragyogott a szőrük, mint mióta a Lajkó gondozta őket. Még az se volt baj, hogy korán kellett fölkelni, trágyát hordani, ha a lovakról volt szó, sose volt fáradt vagy kedvetlen. Rézi meg, az asszonya, olyan foglalatosságot talált magának, amihez igazán értett, maga köré gyűjtötte a gazdaságban dolgozók gyerekeit, értett a nyelvükön, tizenegy purdé mellett jól megtanulta hogy kell velük foglalkozni, s olyan vidám nyári napközit rendezett nekik, hogy hazamenni se igen akartak esténként.
Összetartó  falu volt a miénk, voltak persze viták, veszekedések, mint a jó családokban mindenütt - tányér, kanál, villa, koccanás nélkül nincsen, ahogy a népi bölcsesség mondja - de a sebek nem voltak mélyek, hamar begyógyultak, és ha valaki bajba került, mindig akadt, aki a kezét nyújtotta neki.
A falu közepén, mindjárt a templommal átellenben magasodott az iskola épülete. Persze csak nekünk, kisdiákoknak magasodott, mert egyébként alacsony mennyezetű földszintes kis épület volt, két nagyobbacska szobával, az egyikben állt két sorban hat-hat szúette öreg iskolapad, mondják, már az első háború idején is ott álltak, a másiknak sűrű rács volt belülről mindkét ablakán, no nem azért, hogy meg ne szökjön valamelyik gyerek, vagy be ne másszanak a rablók rajta, ilyesmiről akkoriban isten háta mögött az apró faluban nem is hallottunk, hanem hogy a labda ki ne verje az üveget, mert rossz időben ott szoktunk tornázni, fogócskázni, játszani. Persze jó időben eszébe nem jutott volna senkinek négy fal közé zárni a gyerekeket, még a tanórákat is az udvaron tartotta Zsuzska néni, azt se bánta, ha a szél egészen összekuszálja a fésűt nem tűrő sűrű aranyszőke fürtjeit, velünk együtt ugrott, szaladt, tornázott, mondta a verseket meg az egyszeregyet fennhangon, csak úgy zengett tőle az udvar, de még a tér is, időnként az öregasszonyok a tejcsarnokból hazafelé megálltak a kerítésnél hogy gyönyörködjenek az apróságokban, úgy bólogattak lelkesen, hogy bizony, bizony, háromszor nyolc az még mindig huszonnégy. A világ nem változik.
Mihály bácsi, a TSZ-elnök agilis vezető volt (így mondták akkoriban), szívén viselte a falu sorsát, hiszen már a nagyapja is ott született, s abban az évben (vagy tíz évvel voltunk a háború után) kimódolta valahogyan, sok-sok veszekedéssel, utánjárással, hogy vadonatúj művelődési házat kapjon a falu. Nem kell ám ezt szó szerint érteni, csak művelődési háznak volt vadonatúj, amúgy a régi fűrésztelep csarnoka volt valamikor az épület, de hát a telep már a háború kezdetekor bezárt, a többi épület összedőlt, a gépeket elhordták, a környéken meg nem maradt fűrészelni való erdő, minek is kezdték volna újra a munkát.
A csarnok meg állt ott sok-sok éve, nemigen törődött vele senki, csak mi gyerekek bújócskáztunk benne szívesen tavasztól őszig. Maga a ház meglepően jó állapotban volt, vastag, masszív kőfalakkal, padlás nélküli magas tetővel, a vörösfenyő gerendák s a majd ötven éves cserepek remekül tűrték az időjárás viszontagságait. No, ezt az épületet nézte ki magának, vagyishogy inkább a falunak az öreg Mihály, és addig kilincselt, agitált, győzködött, összehordott hetet-havat népművelésről, szocialista kultúráról, felemelkedő falusi ifjúságról, míg végül a megyénél megunták a folytonos búcsújárását, és rábólintottak, ha annyira kell az az épület a falunak, hát vigye. Pénzt ugyan nem adnak a rendbehozatalára, oldjuk meg ahogy tudjuk, de az engedélyt, meg a földhivatali pecsétet, azt megkaphatjuk.
Több se kellett Csordás Mihálynak. Összehívta az egész falut, de szó szerint ám, ott volt a kilencvennégy esztendős Póka Palkó bácsitól a kéthetes Kocsis Petykáig (igaz, ő az anyja mellén, mert megéhezett közben, és muszáj volt megszoptatni) mindenki, hogy meghallgassa Mihály bácsit, aki olyan lelkesítő szónoklatot vágott ki, hogy a tisztelendő úr egész belesápadt az irigységbe, míg hallgatta. Az volt a dolognak a lényege, hogy a falu egy emberként összefogva hozza rendbe a művelődési házat, társadalmi munkának nevezték hivatalosan, de az elnök elvtárs nem mondott ilyen marhaságokat, ő azt mondta, hogy "Ferkó, meg a fiai vakolni fogják a falakat, Marcsi néni az unokáival függönyt varr a színpad elé, mert igen szépen tud varrni, a Borbás lányok (mind az öten) padlót tapasztanak-sároznak, és így tovább, mindenkinek adott valami olyan munkát, amihez jól értett és amit meg tudott csinálni. Ma már furcsának tűnhet hogy senki se tiltakozott vagy húzódozott, de akkor éppolyan természetes volt a dolog, mint ahogy a Fróni néni helyett a szomszédasszony vitte a csarnokba a tejet, ha fájt a lába, mert időváltozás jött. Egy család volt a falu, egy szív, egy lélek.
Viharos gyorsasággal készült el így a művelődési ház, és mi sem volt természetesebb, minthogy nyár végén, ősz elején ünnepséget rendezzünk az építők tiszteletére. És ugyan ki más rendezhette volna az ünnepséget, mint Zsuzska néni, a tanítónő. Tizenketten voltunk az iskolában gyerekek, hattól tízévesig, mert fölső osztály csak a városban volt, Zsuzska nénire várt a feladat, hogy betanítson nekünk valami műsort az ünnepségre. Öten voltak felsősök, de ők maguktól készültek dallal-verssel, tánccal, rájuk nem volt gondja. Maradtak a kicsik.
No, itt álljunk meg egy csöppet. Valójában tizenhárman voltunk, de a tizenharmadik gyerekről még nem beszéltem, ő volt Iduka. A falu módosabbik gazdájának legkisebb gyermeke - mert a sors nem forintban osztogatja a szomorúságot - nem született egészen épnek. Fogyatékosnak mondják manapság, akkoriban nem ismertük ezt a szót sem, csak Idukát ismertük, de őt igazán jól, mert folyton ott volt a nyomunkban, az utcán, az iskolában, mindenütt. Az alakján nem nagyon látszott semmi, kicsit húzta a bal lábát, de nem feltűnően, kicsit púpos volt, de ez is alig látszott, csak ha valaki jól odafigyelt. Hanem az örökös fülig vigyorgó arca, a kifejezéstelen tekintete magáért beszélt. Kellett is, mert Iduka nem igazán tudott beszélni, a magánhangzók még csak-csak előtörtek a torkából (és ezt szó szerint kell érteni, mert recsegve-ropogva törtek elő), de a mássalhangzók nagy része már kifogott rajta, így aztán a beszéde furcsa, dadogáshoz hasonlító lett, mint amikor egy papagájt tanítanak beszélni. Mi persze megértettük mit mond, de az idegenek számára rejtély volt minden szava. Zsuzska néni viszont nem hiába volt ízig-vérig pedagógus, szentül elhatározta, hogy mindent, de mindent megtanít Idukának, amit az csak meg tud tanulni. Így aztán Iduka is ott ült köztünk az iskolapadban (olyan nyolc-kilenc éves lehetett), velünk skandálta a verseket, hangosan mondta utánunk, ha olvastunk, néha túl hangosan is, ilyenkor rápisszegtünk, velünk játszott fogócskát az udvaron, és ösztönösen vigyáztunk, nehogy föllökjük, pedig nem is tanított rá minket senki.
Hát aztán mikor az ünnepségre készülődtünk, Zsuzska néni keresett mindannyiunknak valami előadható műsorszámot, ki nem maradhatott senki, a széphangúaknak népdalt, a butácskáknak rövidebb verset, az okosabbaknak hosszút, a virgoncaknak táncot tanított, volt egy roppant ügyes kezű kisfiú, Lackó, neki zsonglőrmutatványt tanított be. Szóval mind a tizenketten előadtunk valamit, és egyszercsak előállt Iduka, és a maga recsegős-mutogatós dialektusával megkérdezte Zsuzska nénit, hogy hát ő? Ő mit fog csinálni? De Zsuzska néni nem nevette ki, és mi sem nevettünk. Eszünkbe sem jutott. Iduka közénk tartozott, és éppenúgy joga volt hozzá, hogy azokon a (számunkra) világot jelentő deszkákon előadja a maga kis mutatványát, mint nekünk. Összedugtuk a fejünket, és sikerült találnunk egy négysoros kis versikét, ami nem volt tele mássalhangzóval sem érthetetlen szavakkal, és nekiálltunk megtanítani Idukának. Kemény munka volt. Minden délután ottmaradt valamelyikünk az iskolában, és újra meg újra elismételtettük a kislánnyal a szavakat, javítottuk a hangokat, igazgattuk a kezét, hátát, hogy úgy nézzen ki, mint egy valódi előadó. Sose haragudott érte, sose fáradt bele. Mi igen. De nem adtuk föl. Így utólag visszanézve megértem, hogy ösztönösen csodáltuk azt a hihetetlen akaraterőt, ami abba a féligsikerült kis agyába szorult. Ő adta nekünk is az erőt a folytatáshoz.
Aztán eljött a nagy nap. Ketten vezettük be kétoldalról a hevenyészett színpadra Idukát, hogy el ne essen a földig érő, gyönyörű rózsaszín krepp-papír ruhában, és hogy legyen aki súg neki, ha elakad. De nem akadt el. Még most is könnybe lábad a szemem, ha eszembe jut, milyen vastapsot kapott az a négy sornyi vers. Déryné nem kapott olyat a Nemzet Színházában.

~~~~~~

Világot látni

A délután már kezdett estébe hajlani, szürke felhõk gyülekeztek az égen, ami nem is jött rosszul, mert dél óta kegyetlenül tûzött a Nap. De most végre egy kis szellõ is kezdett fújdogálni. Kálmánnak így is melege volt az egyenruhában, de mit csináljunk, ez egy ilyen munka, ki látott rövidgatyás, atlétatrikós biztonsági õrt? Rögtön odalenne a tekintély. A koncertig ugyan még több mint egy óra, de a színpadon már szorgos munka folyik, készülnek a hangosításra, komoly technikák ezek, nem lehet csak úgy dirr-durr összecsapni.
A hatalmas fedetlen nézõtér még majdnem üres, alig hinné el az ember, hogy egy óra múlva talán hatezer nézõ fog tombolni és üvölteni benne. A férfi szeme gyakorlottan pásztázta föl-alá a területet, nem hagyva ki semmit, a legkisebb gyanús dologra is figyelve.
A nézõtér közepe táján ült valaki az alacsony falépcsõn, Kálmán közelebb ment egy kicsit, aztán még a szája is tátva maradt attól, amit látott. Alacsony, sovány kis öregember volt, úgy hetven és a halál között, szemlátomást faluról jött, régimódi, fekete öltönyben, fehér ingben, fején lehajtott karimájú fekete kalappal. Otthonosan ült a lépcsõn, térdén kiterítve a fehér asztalkendõ, és bicskájával komótosan falatozott, nagyokat vágott a szalonnadarabból, hozzá hagymát harapott, meg a karéj kenyérbõl is olykor, cseppet sem zavartatta magát. Kálmánnak átvillant a fején, hogy szól neki, eltévedt, de hát ez ingyenes rendezvény, bárki bejöhet, mért ne telepedhetne le itt egy ilyen kisöreg, ha mégoly szokatlan dolog is. Müzlikhez, meg fehérjekoncentrátumokhoz szokott gyomra meg-megkordult, míg nézte, hogy tûnnek el a szalonnadarabok az öreg szájában.
Az oldalbejáratnál most feltûnt egy kisebb csoport, és Kálmán homloka elfelhõsödött. Na, jön a balhé. Pedig azt hitte, legalább ma megússzák, úgy látszik, korai volt az öröm. Öten voltak, de úgy vonultak végig a nézõtéren, mintha mögöttük jönne a Fekete Sereg. Az élen egy fickó, ezt már látta máskor is, tipikus kemény rockerszerelésben, fekete bõr rövidnadrág, semmi egyéb, karjain, lábain láncok körültekerve, a bõre se látszik, de nem a láncoktól, hanem a tetoválásoktól, testvérek között is megvan százkilencven centi, és legalább száznegyven kiló. A fején fekete, halálfejmintás kendõ hátrakötve, lábán szögekkel kivert bakancs. Ék alakban vonultak befelé, jobbról-balról mögötte két-két társa, szemlátomást szedett-vedett gúnyában, hónuk alatt összetekert pokróccal, vajon mit rejt? A hátsó srácok egyikénél volt egy ütött-kopott gitár is, látszott, hogy inkább verekedésre használják, mint muzsikálni.
Kálmán gondban volt. Ezek aligha azért jöttek, hogy békésen végighallgassák a koncertet. Öten vannak, öttel nem bír el egyedül. De még nem csináltak semmit. Ha segítséget kér, és nem lesz rá szükség, többet meg nem áll a csapattársak elõtt, gyávának nézik. Ha meg nem... Fegyvere nincs, de ha lenne, se használhatná a tömegben.
A vadrocker csapat megtorpant egy pillanatra, amikor megpillantották a kisöreget. Kálmán szinte látta a sátáni mosolyt az arcukon, pedig ahhoz messze volt, amikor elindultak a préda felé. Õszintén sajnálta a bácsit, de nem tehetett semmit. Egyelõre.
Létra vette észre elõször a papát, az õ rikkantására figyelt fel Bivaly, s akkor már õ is meglátta. Lassú léptekkel sétáltak oda az öreghez, és körülállták.  Úgy magasodtak fölé, mint a Stonehenge sziklái, és olyan vésztjóslóan is. De az öreg csak falatozott tovább békésen, lekanyarított egy szelet szalonnát, egy szelet kenyeret, harapott hozzá egy kis hagymát, és nem látszott észrevenni, mekkora bajban van. Bivaly meghajtotta a derekát, de így is fölülrõl nézett az arcába, alig húsz centirõl. Fölmordult:  - Papa!
A vénember fölnézett rá, jól megnézte magának az egész hegynyi embert, aztán lekanyarított még egy szelet szalonnát, rátette a kenyérre és odanyújtotta neki:
- Kér egy katonát?
Keszeg óvatosan hátrább húzódott. Bivaly szeret kaszálni a karjával, és ha valakit eltalál, az viheti haza, amit kap, minek állt az útjába. És baromi nagyot tud ütni, egyszer volt alkalma megpróbálni. A másik három is igyekezett tisztes távolságban maradni, mert ha Bivaly bedühödik, nem néz az se istent, se embert...
De Bivaly nem dühödött be. Nagyon furcsa kifejezés ült az arcán,  és Létra elõször arra gondolt, hogy megint betépett. De hát mikor? Egész nap együtt lógtak, alig ivott két sört, szívni meg semmit, majd csak este akartak, a koncert után. Tényleg milyen furcsa a tekintete, mintha nem is itt lenne, hanem  valahol messze, nagyon messze.
Bivaly tényleg nagyon messze járt. Messze az idõnek azon a végtelen országútján, amely a múltba visz, abba a múltba, amikor õt még nem Bivalynak hívták, hanem Korsó Bálintnak, amikor még egészen kis gyerek volt, és nagyapó, aki éppen egy ilyen vékony, apró, inas kis emberke volt, a présház lépcsõjén ülve szalonnázott.
– No, kis Bálint, kérsz egy katonát, egyél csak, attól leszel nagy embör. Hagymát is egyél hozzá, aki sok hagymát eszik, örökké él.
De nagyapó nem élt örökké. Még azon a nyáron elment nagyanyó után, olyan gyorsan, hogy még a virágok sem hervadtak el a felesége sírján, amikor már ott feküdt mellette. Két test, egy lélek, szokta mondani a népnyelv azokra, akik ennyire szeretik egymást. A présházba meg a villám csapott be következõ tavasszal, le is égett, mintha az Úristen nem látná szívesen, hogy más is ott szalonnázzon a lépcsõjén, ha már az öreg Boldizsár nem teheti. Aztán minden megváltozott. Elköltöztek a faluból, apa a vasúthoz került, anya gyári munkás lett két mûszakban, a kis Bálint meg délutánonként ott csavargott a város koszos utcáin, kereste a magafajta kislegények társaságát. És mivel nagydarab volt és erõs, verekedni is tudott, hallgattak rá, és féltek tõle a többiek.
- No, egy kis hagymát is ögyön! – Bivaly ránézett a kisöregre, az meg elmosolyodott és legyintett – dejszen mán így is ölég nagyra nõtt, nemigaz?
Ebben a pillanatban kezdett el játszani a zenekar. A dob fölpörgött, a gitárok följajdultak, és hirtelen minden tele lett dübörgõ, forró rockzenével.
Kálmán összerezzent. Egészen eddig feszülten és értetlenül figyelte, mi történik a banda és a kisöreg között, észre sem vette, hogy közben csaknem egészen megtelt a nézõtér. Kicsit megnyugodott, mert semmi elõjelét nem látta a kitörni készülõ botránynak, csak az zavarta, hogy nem értette a dolgot. Ki lehet ez az öregember, hogy azok a vademberek ilyen megjuhászodva, szinte tisztelettel állják körül? Valamelyikük rokona?
Az öreg csöndesen ingatta a fejét a zene ritmusára, becsattintotta a bicskáját és zsebrerakta, majd komótosan összehajtotta az asztalkendõt, és betette az iszákjába. Fölnézett a fiúkra, és elmosolyodott:  - Szép muzsika, he?
Aztán bólintott, mintha maga akarna felelni a kérdésre.  – Szép.
Keszeg és Létra késõbb megesküdtek volna, hogy senki se látta elmenni az öreget. Az egyik percben még ott volt, a másikban már nem. Mint egy szellem. Aztán Keszeg gyorsan becsukta a száját, mert a szellem szóra Bivaly arcán sötét kifejezés jelent meg, és õ igazán nem akarta földühíteni.
 Addigra az öreg már a vonaton ült, ami hazafelé vitte. Kinézett az ablakon, és éppen arra gondolt, mit fog mondani holnap reggel, ha kimegy az asszony sírjához.
- No, Juditom, hát jártam a fõvárosban. Ott vannak ám csuda népek. Akkorák, mint a Káldi Jóska tehene, oszt olyan éhösen néznek az embörre, hogy mingyán elfacsarodik tõle a szíve. Hanem, hogy a fejükön mit hordanak a kalap helyett, hát szemed-szád elállna tõle, ha möglátnád. No, a szájad azér’ talán mégse – és göcögve nevetett a saját viccén.

~~~vissza~~~