Selyemszárnyat nyit az ég...


Itt most újra virágba
borult a cseresznyefa.
Bontja szirmát sok virág.
Ragyog és zeng az élet,
selyemszárnyat nyit az ég,
és mintha mosolyogna,
úgy énekel odafent.
Itt lent a szálló évek
csak úgy futnak, rohannak,
a remények elfogynak.
Az emlékek szépülni
látszanak, és ragyogni
a romos, szürke falak.
Itt most a cseresznyefa
árnyékában múlt képek,
dalok, szavak csillognak,
és aranyba öltöznek
a rút, fájó emlékek.
Az elhomályosult szem
nem akar már semmit sem
jobban, mint újra látni
a múltat, s emlékeket.

~~~

Ez a föld az enyém

Ez a föld egészen az enyém,
ahol ragyog a kéklő ég,
ahol hallom a földnek lehelletét.
Ahol a déli parton táncol a tenger -
édes-bús dallamot hoz felém a szél.
Ahol kígyóként tekeredik
a vén Duna, s csillan tükre,
ha rámosolyog a nap sugara.
Ez a föld mind az enyém, ahol
érezni a friss széna illatát,
ahol ökörnyál kergeti
a délibábot. Ahol a nyírségi
homoknak vége sincs...
Ahol a delelő gulya nagyokat
hallgat, - madár, szellő se rebben.
Ahol a tárogató hangja
fölszáll a bús-messzeségbe.
Enyém az egész világ,
a narancsligetek illata,
a jéghegyek rideg-kopár csúcsa,
enyém az a szál rózsa, ott a kertben,
enyém ez az ádáz csatákkal
teli földteke, ahol az ember
földanyjára emel kezet.
Ahol hiába álmodsz
kéklő,s hullámzó tengerről,
csak üszkös habok kergetik
a magányos csillagbuborékokat.

~~~

Eltűnök...

Lépteim már az eső elmosta,
az árnyak egyre nőnek,
aztán eltűnnek a semmibe.
A hangom már nem hallod,
csak köd, apró foszlányok, -
aztán már az sem...
S eltűnök hirtelen,
mint fák között az árnyak...

~~~

Hajnalodik

A hajnal ébren talál,
bámulom a lusta hold
hogyan menekül el.
A csönd nagyokat ásít,
de én itt vagyok még,
nem alszik a lélek,
nem alszik a test sem.
Ébren figyelem a város
halk zaját, a hajnal
ébredő neszeit. Nézem
a világosodó messzeséget,
ahogy percről-percre
eltűnik lomhán a sötétség.
Új nap virrad, - talán szebb.

~~~

A magány poétája vagyok

Sebzett a szívem, a lelkem,
nem írok andalító muzsikát,
ne várj tőlem ábrándokat!
A torkom fojtogatja a sírás,
az éj, s a magány poétája vagyok.
Magam vagyok,
egyedül nagyon az álmaimmal.
Itt özönlik, árad a csönd.
Magam vagyok
magányommal, mely egyre csak nő...
A ködön át nincs fény és hiába
álmodozom rózsaligetekről,
szerelemről.
Az élet innen messze van nagyon,
örökké való magányom meg csak nő...
Én nem írok szerelmes dalokat,
ne várj tőlem ábrándos muzsikát!
Már nincs semmim,
csak sivár verseim írogatom.
Már lelkemet,
szívemet szétosztottam.
Nekem nem maradt semmim,
de koldulni szeretetet nem fogok!
Álmait szövő, bús költő lettem.

~~~

Föld és ég között

Föld és ég között
szikrázik az esti fény.
Városok fölött
repülök az éjben.
Halkan zümmög
a repülőgép motorja.
Elsuhan velem
országok, határok fölött.
Városok, falvak, ahol
más nyelvű ember él,
városok, falvak, ahol
nem várják jöttömet.
De lassan, bármilyen
magasan repülök,
ismerősek a házak,
ismerős az öreg Duna,
a kanyargó Tisza.
ismerősek a fények,
- itt megértem,
ha szólnak hozzám.
Itt más az emberek
mosolya, melegebb
az ősz, s tavasz, a nyár

~vissza~