Selyemszárnyat nyit az ég...
Itt most újra virágba
borult a cseresznyefa.
Bontja szirmát sok virág.
Ragyog és zeng az élet,
selyemszárnyat nyit az ég,
és mintha mosolyogna,
úgy énekel odafent.
Itt lent a szálló évek
csak úgy futnak, rohannak,
a remények elfogynak.
Az emlékek szépülni
látszanak, és ragyogni
a romos, szürke falak.
Itt most a cseresznyefa
árnyékában múlt képek,
dalok, szavak csillognak,
és aranyba öltöznek
a rút, fájó emlékek.
Az elhomályosult szem
nem akar már semmit sem
jobban, mint újra látni
a múltat, s emlékeket.
~~~
Ez a föld egészen az enyém,
ahol ragyog a kéklő ég,
ahol hallom a földnek lehelletét.
Ahol a déli parton táncol a tenger -
édes-bús dallamot hoz felém a szél.
Ahol kígyóként tekeredik
a vén Duna, s csillan tükre,
ha rámosolyog a nap sugara.
Ez a föld mind az enyém, ahol
érezni a friss széna illatát,
ahol ökörnyál kergeti
a délibábot. Ahol a nyírségi
homoknak vége sincs...
Ahol a delelő gulya nagyokat
hallgat, - madár, szellő se rebben.
Ahol a tárogató hangja
fölszáll a bús-messzeségbe.
Enyém az egész világ,
a narancsligetek illata,
a jéghegyek rideg-kopár csúcsa,
enyém az a szál rózsa, ott a kertben,
enyém ez az ádáz csatákkal
teli földteke, ahol az ember
földanyjára emel kezet.
Ahol hiába álmodsz
kéklő,s hullámzó tengerről,
csak üszkös habok kergetik
a magányos csillagbuborékokat.
~~~
Lépteim már az eső elmosta,
az árnyak egyre nőnek,
aztán eltűnnek a semmibe.
A hangom már nem hallod,
csak köd, apró foszlányok, -
aztán már az sem...
S eltűnök hirtelen,
mint fák között az árnyak...
~~~
A hajnal ébren talál,
bámulom a lusta hold
hogyan menekül el.
A csönd nagyokat ásít,
de én itt vagyok még,
nem alszik a lélek,
nem alszik a test sem.
Ébren figyelem a város
halk zaját, a hajnal
ébredő neszeit. Nézem
a világosodó messzeséget,
ahogy percről-percre
eltűnik lomhán a sötétség.
Új nap virrad, - talán szebb.
~~~
~~~
Föld és ég között
szikrázik az esti fény.
Városok fölött
repülök az éjben.
Halkan zümmög
a repülőgép motorja.
Elsuhan velem
országok, határok fölött.
Városok, falvak, ahol
más nyelvű ember él,
városok, falvak, ahol
nem várják jöttömet.
De lassan, bármilyen
magasan repülök,
ismerősek a házak,
ismerős az öreg Duna,
a kanyargó Tisza.
ismerősek a fények,
- itt megértem,
ha szólnak hozzám.
Itt más az emberek
mosolya, melegebb
az ősz, s tavasz, a nyár