Úgy tartják, az ember az életében találgatásokba ugyan bocsátkozhat a halálról, de csak akkor ismerheti meg a véget, ha kialszik éltének lámpása. Nem tudom, miért, én túl hét halálon sem kerültem közelebb Hádész titkához. Csak egy valami lett bizonyossá számomra, az, hogy az élet örök.
BOMBÁZÁS
Az a végső nap a szekérúton virradt rám, egy kesely lábú, fekete ló vontatta nyikorgó, öreg kordélyon ültünk a lyányom, az asszony meg én. A négyéves kicsit vittük a nyíregyházi gyerekdoktorhoz, előző este indultunk neki az ötven kilométeres útnak, így is tudtuk, legalább dél lesz, mire megérkezünk. Egy kisgyereknek végtelenül hosszú egy ilyen utazás, különösen, ha súlyos asztmája van, mint az én Ilonkámnak, de ő nagyon jó és a nehézségeket derekasan tűrő lyánygyerek volt. A faluban már mindenki keresztet vetett rá, azt mondták, ezt már adjam oda a Jóistennek, mert úgysem lehet rajta segíteni. Egy frászt, mondtam, a gyereket senki nem veszi el tőlem, amíg én élek, senki! No, lám, Ilonkám meggyógyult, ma már kétszeres dédnagymama és rám már nem is emlékszik talán.
Ilonkának még volt hét idősebb testvére, az is mind lyány! De egyáltalán nem bántam, mindig mondogattam az én asszonyomnak, majd adnak azokért fiút, ne búsuljon. De valahogy a szomorúság mindig elkerülte a házunkat, ha baj ért bennünket, vagy haláleset történt a rokonságban, azt csak úgy vettük, mint valami nehézséget, amit a Jóisten azért állított elénk, hogy legyőzzük azt. És nehézségből aztán akadt jó bőven.
A harmincas évek legelején költöztünk ki a városból a rétság közepére, néhány évvel azelőtt még mocsár borított ott mindent. Az elsők közt voltunk, akik házat húztak fel a semmi helyén, néhány családdal vetettük a vályogot és tereltük azt a pár jószágunkat, ami volt, éjjel-nappal dolgoztunk egész nyáron. De a falu a szemünk előtt nőtt ki a földből, sokasodtak a házak, felépült a templom, a kocsma és egy pici iskola. Az élet elindulhatott az útján.
Nyaranta a földeken gürcöltünk, télen a jószágot istálóztuk, s nekem majd’ minden évben született egy lyányom. A városba vittem a tyúkot, a tojást, a tejet meg a túrót, estére pedig ruhát és cipőt hoztam helyette. Ha a verejtékem szakadt a tűző napon, hát énekeltem egy nótát, amíg a kúthoz elértem, ha a jeges szél süvített, olyankor táncoltam is hozzá.
Aztán kitört a háború, rossz idők következtek, sok férfit elvittek a frontra a faluból, én is vártam a behívót, noha én már elmúltam negyven. A városból eltűntek a zsidók, akikkel elsőrangú üzleteket kötöttem, és akik mindent meg tudtak szerezni, ami csak kellett, ha az embernek elegendő pénze volt. Azt mondták, összegyűjtötték és elvitték őket, nem értettem, vajon hová?
A kert végébe bunkert ásattak velem, jó mély és erős volt a fedele, oda rohantunk a gyerekekkel, ha légi riadó volt. Gyakran féltem, miközben nyugtattam őket, hogy ne féljenek. Ők is féltek, mégis nagyon bátran viselkedtek, sosem panaszkodtak, vagy nyavalyogtak, amikor hajnalban kellett kipattanniuk az ágyból és egy szál pendelyben kellett a dermesztő harmatban mezítláb futniuk. Végig néztem az álmos, ám a rettegéstől tágra nyílt szempárokon és kértem a Gondviselést, hogy óvja meg őket ettől a szörnyűségtől.
Igazán hívő ember voltam mindig, szerettem a családom, nem hőzöngtem esténként a kocsmában, persze, nem is nagyon bírtam az italt, ha ritkán ittam is, hamar a fejembe szállt és utána hetekig rá se bírtam nézni a borra. Vasárnaponként elmentünk a misére és a gyerekeim is jártak rendesen hittanra. Mégis korán itt kellett hagynom őket. Igaz, a halálban az a legrosszabb, hogy az ember azt hiszi, nincs tovább, hogy ennyi volt, kész, vége, kaputt. Pedig dehogy, mindig van utána tovább valahogy és gyanítom, sőt, tudom, hogy előtte is volt valami, csak már nem emlékszem…
No, szóval ott zötyögtünk azon a nyomorult rázón, már a város határa is látszódott, az épületek reszkettek a vibráló hőségben, amikor iszonyatos visítással tőlünk nem messze becsapódott egy bomba. Dermedten néztünk az irányába. Éktelen nagy porfelhő tört fel az égbe, szanaszét repkedtek a rögök, majd nagy robajjal hulltak alá. Amint leült nagyjából a por, akkora lyuk tátongott a legelőn, hogy egy házat elnyelt volna. Mire fölocsúdtunk, a Csillag elszakította az istrángot és megbokrosodva elvágtatott, csak a hátrahagyott szekér maradt alattunk. Sietősen ölbe kaptam Ilonkát, az asszony meg a legfontosabb holmikat rejtő batyut és rohantunk a város felé,hátha hamar találunk egy óvóhelyet! Mögöttünk távolabb még két robbanás hallatszott, aztán elértük az első utcát és mentünk a többi menekülő ember után egy pincébe, ahol vagy huszad magunkkal húzódtunk össze arra a félórára, amíg odafönt bombáztak. Aztán csend lett.
Az asszonykám lelkére kötöttem, hogy ne mozduljanak a pince környékéről, amíg elmegyek a szekérért meg a lóért. Tudtam, hogy ez a szerencsétlen jószág, ha kifutotta magát és elkészült az erejével, visszamegy a fogathoz és várakozik. Így volt két éve is, amikor a villám mellette csapott le, a vihar után fáradtan visszaporoszkált hozzám, én meg ott vártam rá bőrig ázva. Persze, ha repesz érte, akkor hiába keresem, de ez érdekes módon nem tűnt számomra valószínűnek. Megcsókoltam a gyerek izzadt kis homlokát, a szemébe néztem és bátorítóan rámosolyogtam. Nem tudtuk még, hogy utoljára látjuk egymást.
Visszagyalogoltam a szekerünkhöz, menet közben föltűnt a halotti csend, ami ráfeküdt a tájra, az ilyenkor szilajul csivitelő madarak némán gubbasztottak valahol, minden hallgatott és várt, csak néhány bomba tépte gödör ásítozott a pusztán. Mindig rettegtem a haláltól, a háború kitörésekor napokig álmatlanul feküdtem esténként, tudtam, szörnyű idők jöhetnek, de az évek alatt valahogy, ha lehet ilyet mondani, mindnyájan hozzászoktunk a gondolathoz, hogy hirtelen bármelyik percben vége lehet mindennek. Emlékszem, a háború kitörésének első híreire szokásomtól eltérően berúgtam, mint az albán szamár. De most csak a feladat volt előttem, a halálra, mint távoli, talán sosem el nem jövő fantasztikumra gondoltam, ha ugyan gondoltam.
Kiáltoztam, füttyögtem a ló után és néhány perc múlva könnyű patadobogással föl is tűnt a látóhatár szélén, egyenesen felém tartott, már egész közel járt, amikor hirtelen négy lábát szétterpesztve megállt. Láttam, amint a füle megmerevedett és orrlukai kitágultak. Mintha órákig, vagy napokig tartott volna ez az egyetlen pillanat, aztán jött az a szép, ereszkedő dallamú, ívesen visító hang, életem utolsó hangja és koromfekete éjszaka lett.
A bomba millió darabra tépett, egy szilánk leszakította a lovam fejét, úgy kellett bennünket összegereblyézni a környékről. Még le sem ült a por, már fölülről láttam újra az egész tájat és csak emelkedtem, tágult egyre a látóhatár és az idő szét hullott.
Később már nem láttam semmit, inkább csak éreztem a további történéseket, a jajgatást, amikor rám találtak, az elszállításomat és később a temetésem. Ott volt a falu apraja-nagyja, szép volt a búcsúztatásom, a kántor gyönyörűen énekelt és szegény gyermekeim elsirattak rendesen. A szép ruhámban temettek el, a hajam hátra fésülték, pedig sosem szerettem úgy hordani. Semmi se fájt.
~~~
DOSZVIDÁNYIJA!
A falunktól öt kilométerre volt egy szovjet laktanya. Úgy nyolcvankilenc telén, a politikai helyzet megváltozásával egy időben, el kezdtek megjelenni az utcákon, kocsmákban a kevéske portékájukból végkiárusítást rendező, ittas vagy épp rém szomjas ruszki kiskatonák. Vidáman harsogó tört magyarságuk és hangosan puffogó, ormótlan csizmájuk hangja hallatszott minden sarkon. A közelgő szabadság tébolyában bizniszeltek mindennel, ami mozdítható volt és az árát rögvest elitták. Mélyen a valós értéke alatt hozzá lehetett jutni Szaratov hűtőgéphez, Raketa karórához, Szputnyik vasalóhoz, gázolajhoz, pufajkához, surranóhoz és minden egyébhez, ami a Szovjetszkaja Armija állományában fellelhető volt.
A katonák a peresztrojka, a glasznoszty és a közelgő kivonulás mámorában egyre több szabadságot engedélyeztek maguknak, mint valami egyszerű vendégmunkások, úgy jártak-keltek a faluban, a főtéren álló kocsma szolgált számukra otthonul minden éjjel, vedelték a vodkát non-stop… Mikádóban, sarló-kalapácsos derékszíjjal, vasalt csizmában jelentek meg a másodosztályú presszóban. Véreres szemekkel vitáztak, rángatták egymást vagy fennhangon nyerítettek, e szélsőséges érzelmi állapotok közti átmenetet teljesen mellőzve. Hihetetlen szagú mezítlábas cigarettájuk mesterséges ködöt varázsolt köréjük, akár ha egy Omega-koncert színpadán ültek volna.
A zsigeri rosszindulat, amivel általában a falubéliek közelítettek a szovjetek felé, belőlem teljesen hiányzott, ellenben lenyűgözött ennek az idegen miliőnek az ordenáré kultúrálatlansága. Tankönyveimben szereplő jóságos szovjet hősök helyett szerencsétlen, ijedt tekintetű, megvadult kamaszokat láttam magam előtt, uniformisba kényszerítve. Nem megszállók voltak ezek, hanem rabok, megannyi száműzött lovag!
Ha valakivel kétszer egymás utáni éjen találkoztak a csapszékben, azt széles vigyorral üdvözölték, bólogattak serényen a számukra érthetetlen, magyar nyelvű, visszafogott hangsúlyú szitkozódásra:
-Hogy takarodnátok ki innét Iván, bazd meg a ruszki kurva anyádat!
-Da, da! Ócseny barát Miklós, harasó!- és röhögött mindenki, kigúnyolt fehérorosz és a helybeli csőcselék egyaránt.
*
Akkortájt pár munkanélküli haverommal mindennap a presszóban ültünk, déltől hajnalig ott ettünk, ittunk, laktunk. Egy szelet szabadságot képzeltünk el magunknak a kocsma börtönében. Álmodoztunk a nagyvilágról, miközben ki sem mozdultunk a poharak közül, lázadásnak hittük a mocsár kényelmét és büszkék voltunk a semmire. Húszévesek sem voltunk még.
Egy-két berúgás után mindennapos ivócimborákká váltunk a Vörös Hadsereg néhány tagjával. Asztalunknál rendszeres vendég lett Oleg, a jóképű kijevi, a vajszívű Andrej Moszkvából és a szőke, halk szavú Szása Minszkből. Nem ritkán megjelent Vóva Leningrádból és a bajuszos Pjotr- az isten tudja honnan. Pokoli módon bírták a piát és rengeteg forintjuk volt, fizették vödörszámra a szeszt és mi asztalra csuklottunk, magunkhoz tértünk, újra ittunk, újra összecsuklottunk. A barátaimmal többé- kevésbé törtük az orosz nyelvet és ők derékba törték a magyart. Legfőbb konszenzusunk a Stolicnaja Vodka volt.
Megfigyeltem, hogy valami elementáris ösztön vezérelte őket, fékeveszett hímként viselkedtek, ha nőt láttak, éreztek vagy sejtettek a közelükben. Ez részben érthető volt, hiszen katonaként évekig el voltak zárva minden ilyen nemű szórakozástól, így a vágy hatalmassá duzzadhatott bennük, de érdekes volt, hogy a méltóság, a visszafogottság vagy valami belső kontrolnak a szikrája sem volt meg bennük. Italtól vagy nőtől hamar le tudtak állatiasodni és neki mentek volna az ördögnek is, ha elébük veti azt a rossz sorsa. A kezdeti udvariaskodás után hamar el kezdték a lányokat fogdosni, csókolgatni akarták őket, s ahogy leszállt a vér a lábuk közé, mind durvábbá váltak. Ilyenkor nem egy esetben verekedésbe keveredtek, akár egymással, akár a magyarokkal.
No és a másnap! Ezt a kifejezést nem ismerték, sem az alkohol nem bírta le őket, sem valamely előző esti verekedésből adódó kisebb-nagyobb sérülés. Vasból volt a szervezetük és acélból a koponyájuk, nem ment belé sem rugós kés, sem tudás. Makacs, konok temperamentumuk állandóan izzott, nem volt egyetlen gyenge napjuk, egyetlen nyugodt percük sem. Ez a lelke mélyén, legbelül megérintett néhány magyar lányt. Különösen Oleg, a legfőbb sármőr aratott sikereket a nők körében, a fekete hajú falubéli lány, Juli igencsak kihívóan méregette a pult mögül és az ukrán fiúnak sem volt közömbös a gyévocska. Lassan összemelegedtek, egy hét után már látványos csókcsatákat vívtak a kávéfőző-gép viszonylagos takarásában. Sokaknak szúrta a szemét ez a ukrán-magyar románc:
- Mikor bejöttek 45’-ben, akkor is gyereket csináltak, meg amikor kimennek, akkor is!- jegyezte meg egy a történelemből felülképzett tsz-tag. Irigyelték Oleget és gyűlölték Julit, hogy a büdös ruszkival igen, bezzeg velük meg sose…
*
Hétvégenként diszkóba mentünk a szovjetekkel, civil ruhákat dobtunk össze számukra: farmert, pólókat, színes dzsekit, jelvényeket- az egyenruha levételéért simán elmeszelték volna őket feljebbvalóik, de ők mit sem törődtek vele, büszkén feszítettek a „nyugat” egyenruhájában. Borzongató szagú Krasznaja Moszkva kölnijük telítette meg a levegőt, ezzel akarták a csajokat elbódítani, ami végül is sikerült nekik.
Gyakran buliztunk reggelig valamelyikünk otthonában, ha a diszkó bezárt, vedeltünk és disznótorost zabáltunk, a kisszobában pedig Oleg gyömöszölte Julit. Egyre inkább összekovácsolódtunk, a jó néhány náció képviselői, ők egyre többet beszéltek magyarul és nekünk mind több orosz kifejezés sejlett fel az általános iskolai tananyagból. Megesett, hogy oroszul álmodtam éjjel és egy átmulatott hét után a kimerültségtől orosz szavakat véltem hallani olyan helyi lakosok szájából, akik még az anyanyelvüket sem csillogtatták túl briliáns módon.
Rengeteg dolgot meséltek az ottani életről, a diktatúra fojtó légköréről, a „soknemzetiségről”, képeket mutattak családjukról, megannyi mosolygós, a körülményekkel mit sem törődő vidám arc. Terveztük a látogatást a Szovjetunióba, ha majd leszerelnek, mind vendégül látnak minket, irány Moszkva, Leningrád, Kijev, Odessza, Minszk… Vodka lesz, pénz nem számít! De addig is- mondták- meg kell látogatnunk őket a laktanyában, a következő pénteken, a diszkó után belopózhatunk a kerítésen át. Arra a kérdésünkre, hogy hogyan lehetséges ez a nagykutyák tudta nélkül, azt a választ adták, hogy Pestre utazik aznap a vezérkar és csak egy fejes marad velük, aki, nem meglepően, masszív alkoholista, majd segítenek neki „ellazulni”:
- Kapitan nyet problém! Kicsi pívo, kicsi vodka… Nyet problém!
*
Eljött a péntek este. Hárman ültünk az ivóban: Főnök, a velem egyidős, lóhajú szakadt srác, Gyuszi, aki tőlünk pár évvel fiatalabb volt, még a középiskolát kerülte és jómagam. Vilmoskörtét ittunk, röhögve emlegettük az előző ivászat történéseit és vártuk az „oroszokat”, akik jó későn, valamivel éjfél előtt jöttek csak, alaposan feltöltve, egymás vállába kapaszkodva imbolyogtak asztalunkhoz. Hangosan énekeltek valami disznó csasztuskát a saját nyelvükön, hahotázva csapkodták le az üres feles poharakat, értetlen és felháborodott arckifejezésünkön jót mulattak, idétlen vigyorral egyre csak azt hajtották: - Sto takóje? Nu, sto takóje?
Nyicsivó- feleltük a józanabbak sértődöttségével. Lassan elért módosított tudatukig, hogy hangulati hátrányban vagyunk velük szemben, elkezdtek szilaj tempóban itatni minket és kezdtünk egyensúlyba kerülni az armijával, folyékonnyá tördeltük a nyelvet és közben belénk rögzült a csasztuska refrénje: huj igyot v pizdu, kak pa maszlo!
Hajnal kettő tájt Oleg álló helyzetbe küzdötte magát Juli vállán keresztül és kijelentette: irány az objektum, ami esetünkben a laktanyát jelentette. A többiek (Vóva, Andrej és a szótlan Pjotr) mind vadul helyeseltek, Juli kikerekedett, bociszemekkel bámult, de nem kért a kalandból, inkább beállt a pultba mosogatni, én pedig közöltem a barátaimmal, hogy a hős, magyar partizánok ezennel elfoglalják az ellenséges kaszárnyát. Gyuszika belelkesült és –Lesz még Moszkva magyar falu!- kurjantással levert két sörösüveget. Feltankoltunk alaposan vodkával, a kabátzsebekbe dobozos sörök kerültek és elindultunk a főút mellett, a legelőn bele a nagy magyar pusztába. A vacogtató február kemény fagya minden csillagot felragasztott az alföldi égboltra, a hold bevilágította az egész kihalt tájat - akárha a Marson lettünk volna. Valahol kutya ugatott, gémberedett ujjainkat a vastagon parázsló cigaretta halovány melege tartotta életben. A hideg csontig hatolt és józanított, a hó kőkeményen csikorgott alattunk, arcunkon a bőr maszkká merevedett, az egész olyan volt, mint egy picinyke ízelítő a szibériai télből. Fogyott előttünk a távolság és fogyott a vodka, némán meneteltünk, minden idegszálunkkal a megérkezésre gondolva, fűtött helyre vágytunk, pálinkára, szalámira, ki tudja mire. Mentünk muszájból, mert visszafordulni még gyilkosabb ötlet volt.
*
A laktanya két és fél méter magas, negyven centi vastag betonkerítés mögé rejtőzött el. A hatalmas udvar bal oldalán öt egyforma szocialista építmény állt: tök szabályos kocka épületek szolgáltak szállásul a katonáknak. Körben, a kerítések mentén halovány égőjű lámpaoszlopok pislákoltak, jobb felől egy kisebb futballpálya terült el, azon túl, egészen a betonfal mellett pedig egy tükör simára fagyott tó feküdt, mint mesélték, itt játszottak hokkejt, azaz jégkorongot szabadidejükben a vitézek. A kapuval szem közt, hátul a hatalmas kerekű szörnyek, Zilek, Csajkák, Uazok sorakoztak, szunnyadva csillogtak a hold ezüstjében. Mellettük óriási, fektetett hordó alakú üzemanyag-tartályok demonstrálták a szovjet ipar kifogyhatatlan tartalékait. A kapu melletti fűtetlen fabódéban két vörös képű kiskatona cigarettázott, sutyorogva, nevetgélve kérdezték Olegéket, hogy kik vagyunk és hogy mertek minket ide behozni, fogaik közt gyakran szűrték a kapitány szót, de barátaink legyintettek könnyedén, s az épületek felé taszigáltak bennünket. Persze nem kellett különösebben noszogatni egyikünket sem, vitt az ital a saját fejünk után, most már látni akartunk mindent, harckocsit, gépfegyvert, tankot, űrhajót…
A kapuhoz legközelebb eső építmény vastag üvegű, acélkeretes ajtaja hangos csikorgással tárult fel előttünk, beléptünk a kövezett folyosóra, ahol vaksötét fogadott. Vaklálás közben felrúgtunk egy széket, robaját visszhangozva üvöltötte a csend. Megmerevedve füleltünk legalább tíz percet, de semmi nesz nem érkezett válaszul. Tovább araszoltunk libasorban egymásba kapaszkodva, mígnem Vóva talált egy kilincset, azt lenyomva egy alulvilágított, lábszagú hálóba jutottunk. Oleg ordítva káromkodott egy kurtát és nagy csattanással fölkapcsolta a villanyt. Vaslábon imbolygó emeletes ágyakon zsúfolódott ott össze vagy húsz katona, alig negyven négyzetméteren. A negyvenes égő tompa fényében szinte látni lehetett, ahogy a bűztől áll a levegő.
A paplanok alól kócos, hunyorgó szemű fejek bukkantak elő, szelíden értetlen arccal pislogtak ránk a felriasztott fiúk. Körülöttük a falról pergett a vakolat, az egyik ablak belső üvege helyén a puszta szúnyogháló virított. Néhány hokedli, két asztal, melynek halványzöld festése csak nyomokban volt felfedezhető, konzervdobozból átalakított hamutálakkal, a falak mentén hosszú, keskeny tölgyfa szekrények és rozsdás radiátorok- ezek jelentették a berendezést. No, és a mindenfelé, szanaszét futkosó, fürge lábú csótányok, mogyorószínű, kövér hátukon játékosan tört meg a halvány éji fény.
Vodkás üveg került elő, a felkeltettek bambán, de angyali mosollyal fogadták a váratlan vendégeket, nyilván nem először fordult elő a körletben ehhez hasonló móka, „ kapitány nyet problem”- röhögtük, az elvtársak fel-felkapták a nóta fonalát, valóban: álmukból felkeltve is fújták. Mindenféle, magyarhonból összevásárolt szeszek sorjáztak egyre az asztalon, kannás bor, húzós házi pálinka és gagyi „francia” konyak, a füstöt vágni lehetett. Szása szekrényének mélyéről soft szexlapokat halászott elő, vigyorogva poénkodtunk, mint az óvodások a közepes igényű fotókkal illusztrált Popó Magazin lapjai fölött. Később bajuszt, szakállt és egyebeket rajzoltunk a valaha szebb napokat látott, kopottas pornósztárok képeire.
Csúsztak szét az események, mint a francia krémes a napon, halványodott az elme, valaki a mosdókagylóba vizelt, talán összetört néhány üveg is meg a tizedes tangóharmonikája is, néhányan a padlón aludtak, a kiteljesedéshez érkezett a buli, amikor valaki kívülről berúgta az ajtót. Pontosabban ránk robbantotta, mert az ajtó zsanérjaival együtt beszakadt. A küszöbön a kapitány állt, egyenruhájának teljes pompájával, a szájából egy kialudt bagó fityegett, egyik kezében üveget, a másik kezében csillogó pisztolyát szorongatta…
*
A zajt, az óbégatást mintha elvágták volna. Elhűlve néztünk a holtrészeg katonára, akinek vérben forgott a szeme, az arca vöröslött és torz volt és aki éktelen hangon szitkozódni kezdett. Hangjától szinte remegtek a falak, beljebb lépett és akit ért, azt teljes erőből lábszáron rúgta. A kiskatonák csak húzták magukat, még a főkolompos Oleg is megszeppenve bújt vállapjai közé, nem tudtuk mi lesz most, de a részeg kapitány megszervezte a további programunkat. Pisztolyával vadul hadonászva mutogatott az udvar felé, anyanyelvén instruált bennünket, kiterelte a társaságot a szabadba, s „vigyázz”-t vezényelt. A többség pizsamában, jégeralsóban és mezítláb didergett a havon, de mozdulni nem mertünk.
A nagyfőnök megfontoltan billegett sorfalunk előtt, rágyújtott, a fellobbanó tűz fényénél jól kirajzolódott pufók, kerek képe, tarkóra tolt tányérsapkája alól kikandikált halványsárga, szalmaszerű haja. Nyomta a szöveget, egy müezzin monotonságával duruzsolva gyúrta a mondatokat végtelen füzérré, szájából csak úgy zsongtak a zék, a zsék és a dzék. Ott álltam raporton, az idegen, hadart nyelv és a vodka nem tette a helyzetünket világossá, fázott a lábam, pontosabban jéggé fagyott, fájt a gyomrom és azt hiszem haza akartam menni.
Lassan kezdtem megérteni, hogy a kapitány tisztában van a faluba rendszeresen kijáró főkolomposok kilétével és ez a ma esti dorbézolás már csordultig töltötte azt a bizonyos poharat. Valami kurta mondatra kiléptek szépen a barátaink a sorból, én is tettem két tyúklépést s a földijeim követtek. Előbb Vóva arcába hajolt és úgy üvöltött a kapitány, aztán Andrejt fröcsögte teli nyálával, s egy rántással megszabadította inge felétől, majd kibiztosította fegyverét és a tó felé mutatott. „Nu pasli, davaj, davaj!”
Ekkor én már istenhez fohászkodtam, gondoltam, mindjárt felébredek ebből a rossz álomból, ez abszurd, ez marhaság, ez nem történhet meg! Elindult a kis különítmény az udvar végébe, mukkanni sem mertünk, csak arra gondolt mindenki, hogy ez a részeg elmebeteg vajon megnyugszik-e és befejezi ezt a vérfagyasztó katonásdit, vagy itt a szabadság eljövetelének hajnalán mi leszünk a szovjet-magyar konfliktus utolsó áldozatai.
Odaértünk a tó jegére és ez a barom ismét vigyázzállásba vezényelt minket. A sor legszélén álló Oleghez lépett és egy fényképet ütögetett az orra hegyéhez, a Mari fotóját. Ahogy ki tudtam venni részeg orosz károgásából, felettébb ocsmány szavakkal illette a lányt, ecsetelve, hogy mi mindent tenne vele, ha a karjaiba kaparintaná. A kibiztosított mordály csövét Oleg orra lukába dugta, a másik kezével a sliccéhez nyúlt, kigombolta és lehugyozta az ukrán lábszárát. Oleg nadrágja gőzölgött a fagyban, az ina reszketett a dühtől és Gyuszika minden előzetes jel nélkül, csendes öklendezéssel hányni kezdett.
*
Oleg erre felüvöltött, majdnem derékszögben hátra hajolt és felső teste teljes súlyával orrnyergen fejelte a kapitányt, aki azonnal összerogyott. Vasalt csizmás teli rüsztjével fejbe rúgta egyszer, kétszer, sokszor, a kapitány mozdulatlanul fekvő teste körül pillanatok alatt csurom vér lett a hó, rángva horkantotta ki-be a levegőt, a füléből rózsaszín hab szivárgott. Újra és újra fölrántotta a jégről és beljebb focizta a tó közepe felé, a fagyott víztükör recsegni kezdett, mozgott az egész, mindenki kiugrált a partra, onnan néztük elszörnyedve az áldozat haláltusáját. Oleg teljesen megveszett, az ellenfele nyakán ugrált, üvöltött valami primitív torokhangon, hogy szinte a nyaka szakadt bele, amikor éktelen robajjal futni kezdett feléjük egy repedés, cakkosan, mint a villám a felhőktől terhes nyári égbolton, s a következő pillanatban mind ketten eltűntek a dermesztő víz alatt.
A ruszkik rémült kiáltozásban, jajveszékelésben törtek ki, fölgyúltak a fények mindenütt, én két társammal a tó melletti kerítésen szinte átrepültem, magam mögött hagyva mindenkit hazáig futottam, útközben államra fagyott a könnyem, nyálam, taknyom.