Gyertyaláng

A temető fehér-arany színekben tobzódik. A sírokon krizantém, fehér színe az ártatlanságé, a halhatatlan léleké. A sírok felett imbolygó fények, mint ezernyi, apró szentjánosbogárka; mesélnek múltról és jövőről.
 
Meggyújtom a mécsest, nézem az apró lángocskát. Hajladozik erre-arra, egyszer az égig tör, máskor csak pislákol.
A szeretteink, értük ég ma ez a kis láng. Értük, és mindenkiért. Rájuk gondolok, csillaggá vált lelkükre, arra, ami itt maradt belőlük. Nem múltak el nyomtalanul, hiszem, és vallom: csak ami por volt, az lesz porrá, lelkükre a sír nem hajol rá.
Az évek múlnak felettem, mégis megszokhatatlan, hogy egyre többen vannak, akiket a láng megidéz. Számát sem tudom azoknak, akikből jelenem lámpásai helyett, múltam fényes emlékei lettek.
Egyszer majd értem is meggyújtja valaki az emlékezés lángját.
Meggyújtja majd értem valaki?

Vár rám a vonat, mindjárt indul, felszállok. Az ablakhoz ülök, nézem az elsuhanó tájat. Milyen ismerős minden, jártam már itt? Az állomáson egy kislányt látok, szorosan fogja a nagyapja kezét, ballagnak egymás mellett. Szeretet sugárzik, át az ablakon, át az idők végtelenén. Nagyapa aranyszín aurája világít a kislány minden lépéséhez. Egy vékonyka, kicsi asszony figyeli őket, magasból, mintha csak erkélyen állna. Nagyapa felnéz valahová, látja az asszonyt, rámosolyog. Jövök nemsokára! – ez van a pillantásában.
Még szívesen elidőznék a képeknél, a boldog pillanatoknál, de a vonat csak visz tovább. Rég látott tájakon haladunk. Új képek jönnek, domináns színük piros és a barna. A piros a vér színe, a szereteté; a barna az állandóságé, megbízhatóságé.
Látom a kislányt, ahogy iskolás lesz. Nagyapa darabos férfikeze ott van a feje felett, óv, véd, elsimít.
Maradnék még, de vár az út. Egy sötétben úszó állomásra érkezünk. 1966 az állomás neve. Ott látom a lányt is, 14 éves. Szilveszter éjjele van, mindenki mulat, nevet, boldog. A lány szomorú. Nagyapa nincs többé, elment a kicsi asszony után. A lány még nem érti, nem is értheti, hogy nem veszítette el egészen. Elment, de maga mögött hagyta emlékét és aurájának aranyát. Itt maradt a szeretete, amit bőkezűen osztogatott. Szétszórta minden kincsét, jutott belőle mindenkinek.
Lobogj, lobogj láng; szállj fel az égig; lobogj érte, és mindenkiért! Állj meg idő, ne suhanj tovább, egy boldog pillanatra hozd vissza az emlékét!

Nincs több idő, hosszú az út, messze a végállomás. Újabb állomásokon haladunk. Nem állunk meg, csak felvillanó színeket, fényeket látok. Piros és fekete, a szeretet, szerelem, gyász színei. Újabb búcsúzások; eltávozott rokonok, barátok; eltemetett álmok; hamuvá lett szerelmek. Fények váltakoznak sötétséggel. Jó és rossz, szép és csúf, erény és bűn, dicsőség és szégyen. Lehetett volna másként. Lehetett volna másként?
Lobogj, láng, szeretet lángja, emlékezzünk Rájuk! Ég a kis lángocska, a lelkekért, a lelkünkért.

A vonat csak halad tovább, kijelölt útján, a síneken. Újabb megálló jön. Szép, tiszta állomás, ott vár lány, már felnőtt nő, maga is anya. Kék, piros színek uralkodnak, szeretet, tisztaság, megbízhatóság.
Messze még az út vége, hosszú az emlékek lánca, indulni kell. Három fekete drapériás megálló következik. A lány feketében áll, arcán fájdalom. Három év, három búcsúzás. 1988, 1989, 1990.
Lobogj, láng, az eltávozottakért, és az itt maradottakért. Lobogj az üdvösségért, a lelki békéért, a megnyugvásért, értük, értünk, mindenkiért.

Egy szürke alagút után - egyhangúságában csak néha villan egy halvány kis fénynyaláb - kivilágított megállók sora jön. Fénylő, boldog képek. Itt van a lány, már nem ifjú, és még nem öreg.  Világoskék szín öleli körül; tiszta, ártatlan gyermeki lélek érkezését jelzi. Oh, Nagyapa, bár hozzád hasonló lehetne az unokád, bár tovább tudná adni, amit kapott: az önzetlen, tiszta szeretetet. A kép elhomályosul, bepárásodott az üveg.
Tartani kell a menetidőt, tovább megyünk. Hosszú ideig nem állunk meg, fény és árnyék váltakoznak, majd újból egy sötét állomásra érünk. Rémisztő, fekete drapériás kép. Az állomáson felirat: Élt 69 évet. Csak 69 évet.
Vér vagyok a véredből, mégsem tudtalak megóvni. Hiba? Bűn? Tévedés? Büntetés?
Meggyújtom a lila gyertyát, a bűnbánatét. Szorongva nézem a lángot. Előbb csak pislákol, végül fellobban, egyre magasabbra. A sors kegyeltje vagyok, elfogadtad az áldozatot, bocsánatodat nyertem. Te mindig megbocsátottál. És én megbocsátok-e magamnak?
Lobog a gyertya lángja, fényesen, ragyogva. Világít, melegít, emléket idéz. Az égre tör, utat keres a lélekig. Lobogj, kis láng, lobogj érte, értünk, mindenkiért. Lobogj, láng a bűnbánatért és a bűnbocsánatért! Lobogj a mindig megbocsátó, örök szeretetért!

A vonat csak robog a síneken. Sötét, vagy fényben úszó állomások jönnek, a vonat csak halad tovább. A felvillanó fényben ismerős arcok, tájak, világok. A robogás egyszer majd megáll. Hol az utolsó állomás? Hol a végső megálló, amikor majd értem, értünk is lobban a lángocska?
Lobog a mécses lángja, értük, értünk, a világon mindenkiért. Értjük-e az üzenetét?
Egyszer majd értünk is meggyújtja valaki.
Lesz majd valaki, aki meggyújtja értünk a gyertyát?

______________

 

Csak egy nap az élet

Időtlen időnek tetszett, amióta itt feküdt, a folyó hordalékában, egy kavicshoz tapadva. Mélyen, a víz alatt élt, a napsugár is csak szűrve jutott le hozzá. Semmi nem történt unalmas életében, csak néha levedlette ruháját, új öltözetet kapott helyette. Fehérbe volt öltözve, mindig csak fehérbe. Úgy érezte, soha nem unná meg, a fehér különleges szín, magában hordja a szivárvány összes színét. Bár nem evett, nem ivott, testében mégis különös folyamatok zajlottak, készült a jövőre. Valamit várt, maga sem tudta, mit.
Teltek a hetek, hónapok, az idő is lassulni látszott, de ő csak várt. Azután, egyszer csak megtörtént. Június volt, vakító, meleg június. Teste elengedte a kavicsot, a víz karjaira emelte, és a felszín felé röpítette. Hosszú volt az út, egyre közelebb jutott a fényhez. Már a felszínen lebegett. Egy nádszálba kapaszkodott, szomjasan itta a napfényt.  Ez hát a világ! Madarak csivitelését hallotta, kék ég borult fölé. A folyó felszínét langyos szellő borzolta, a nádszál ingadozott karcsú testével.
Bizsergést érzett minden sejtjében. Hatalmas, összetett szemével körbenézte magát. Hosszúkás testén különös szerv kezdett kialakulni. Kíváncsian megmozdította azt a valamit. Világosbarna, átlátszó felületén megcsillant a napfény, sűrű erezet borította. Olyan volt, akár egy recézett hártya. Lágyan meglebegtette őket, gyönyörködve bámulta magát.
Szép vagyok!- gondolta. Már csak egy utolsó átöltözés volt hátra, és kész volt a repülésre. Repülés. Még a szó is mennyi titkot rejt. Levetett lárvaruhája visszahullott a vízre. Csodálkozva nézett utána, a folyó felszínét milliónyi fehér ruha takarta. A Tisza virágzott.
Meglebbentette szárnyait, felemelkedett, vidám köröket írt le a folyó felett. Felette ragyogott az ég, simogatott és melengetett a napsugár. Amott bárányfelhők úsztak az égen. És ott! Igen, ott maga a csoda, egy szivárvány, melyet a meder fenekén, kavics-bölcsőjében már ezerszer elképzelt.
A világ gyönyörű, számtalan csoda várja - gondolta, és boldog volt.
A magasba vágyott, fel, közel a naphoz. Repülni, fel-le, előre-hátra, virágról levélre, fáról bokorra. Fel, egyre magasabbra. Kósza szelek repítették, légáramlatok emelték törékeny testét. Odafentről még gyönyörűbb volt minden. Együtt szállt madarakkal, pillangókkal, versenyre kelt a széllel. Körülnézett, ezernyi társa tette ugyanezt. Igen, ez az, ezt várta ott lent, a folyó hordalékában. Erre készült egész pete-életében, ezekért a pillanatokért érdemes volt várni.
Egész nap repkedett, ismerkedett, élvezte rövidke életét, legbelül pedig készült a csúcsra, mely majd megkoronázza a napot.
A nap lebukni készült a távoli hegyek mögött. Egy nádszálra ült, fáradtan, élményektől telten bámult az eltűnő korong után. Gyönyörű nap volt, teljes és kiteljesedett. Düb-düb, a szíve hevesen dobogott. Minden apró sejtjében ott lüktetett a várakozás: most, most lesz még valami, valaminek még történnie kell.
Lassan leszállt az éj, csak a hold keskeny sarlója világította meg a szeszélyesen kanyargó folyót. Csillagok jöttek, megnézni a természet csodáját. Rovarok miriádjai életük nagy eseményére gyülekeztek. Szinte egyetlen varázsütésre, megszámlálhatatlan hím jelent meg a folyó felett. Néma csendben kezdődött a hímek csábtánca. A folyó halk csobogása adta a zenét, a víz suttogása beszélt helyettük. Nem éreztek fáradságot, szívükkel-lelkükkel táncoltak, hisz életük első tánca egyben az utolsó is. Most kell hódítani, csak ez az egy esély van.
Csábító, varázslatos tánc volt, soha ennél szebbet. A nőstények a bokrok ágain ülve nézték az előadást. Meghódította, elvarázsolta őket a tánckar, ami értük, csak nekik szól. 
Halvány pír jelent meg a keleti égbolton, közeledett a hajnal. Itt az idő, a nőstények is csatlakoztak kiválasztott párjukhoz. Tánc a légben; nász, repülés közben; van ennél fenségesebb, felemelőbb látvány, érzés?
A hajnal első sugarainál véget ért a tánc, véget ért életük egyetlen násza. A hímek ernyedten hullottak a vízre, testük elkeveredett reggel levetett ruhájukkal. A nőstények még egy utolsó erőfeszítéssel a víz felszínére rakták a megtermékenyített petéket, azután ők is követték párjukat az örökkévalóságba. A peték pedig csak szálltak-szálltak a meder feneke felé, hogy válasszanak maguknak egy kavics-bölcsőt.

Örök körforgás: születünk, élünk, szeretünk, meghalunk.

~~~vissza~~~