Májusi hajnalóra

  A haldokló férfi kinyitotta a szemét. Halk neszt hallott, olyat, ami akkor keletkezik, amikor valaki halkan benyit egy szobába. Fejét oldalra fordította, fáradt szemei a belépő látványára vágytak.
  Egy nő állt az ágya mellett. Csinos fekete ruhába volt öltözve. Parfümjének illata és a mellének izgatott emelkedése és süllyedése felfrissítette a teret. Szemei nedvesen remegtek.
  A férfi nem lepődött meg és nem is örült. Hideg közönnyel nézett vendégének szemébe. A fáradt bevérzett szemgolyók felszántották a nő arcát. Leszakadtak a rárakodott évek és a lehulló romok látni engedtek egy fiatal lányt. A fiatal arc a múlt képe, azonban a szemek és környékük megmaradtak a jelenben. Múlt és jelen kavargott a férfi agyának perifériáján.
Férfi: Miért jöttél?
Nő: Hallottam a rossz hírt. Gondoltam meglátogatlak.
Férfi: Minek?
Nő: Hogy érted, azt hogy minek? Nem örülsz?
Férfi. Miért kéne örülnöm? Amíg egészséges voltam nem láttalak, most hogy hamarosan meghalok miért kéne, hogy örömmel töltsön el a látványod. Amikor örültem volna neked, akkor nem voltál itt. Akkor Vele voltál.
Nő: Mert ő a férjem!
Férfi: És? Nem kefélni akartam veled, még csak nem is újra elcsábítani. Csupán a barátod akartam lenni, de te nem akartad. Akkor derogált a társaságom.
Nő: Nem értem rá annyi…
Férfi: Ne gyere nekem ezzel a szöveggel az időről. Az embernek arra jut ideje, amire tényleg szeretné, hogy jusson.
Nő: Jöttem, hátha szükséged van valakire.
Férfi: Nincs leginkább rád nincs. Amikor szükségem lett volna rád, te kiléptél az életemből. Elfordultál tőlem, megtagadtál. Megtagadtad az a négy évet, amit együtt éltünk át.
Nő: Tudom hogy hülye voltam. De már megbántam és ne haragudj.
Férfi: Nem haragszom, de az sem érdekel, hogy mit bántál meg és mit nem. Nem érdekelsz te magad sem. Kiöltelek magamból, ahogy te öltél ki engem az életedből.
Nő: DE HÁT MEG FOGSZ HALNI!
Férfi: És? Egyszer mindenkivel megtörténik.
Nő: De megváltoztam!
Férfi: Nagy ügy. Egész életünk a változásról szól. És igazad van, megváltoztál. Régen egy csinos nőt láttam volna itt állni. Egy izgató anyát, akivel gyengédnek kell lennem, és örömöt kell neki okoznom. Akivel meg kell tapintanom a végtelen csücskét.  De most nem látok mást, mint egy pihegő guminőt. Ha lenne erőm, ledöntenélek az ágyra, letépném a ruhádat, széthúznám a pinádat, és megbasználak. Nem foglalkoznék vele, hogy neked ez jó e vagy nem.
Nő: Hogy mondhatsz ilyeneket?
Férfi: A számmal. Az a nő, akit szerettem már meghalt nagyon rég. Légy szíves tiszteld az emlékét, tiszteld az én halálomat is. Menj el.
Nő: De…
Férfi: Menj…
  A nő a könnyeivel küszködve sietett végig a kórház folyosóján. Az utcán rágyújtott és kitört belőle a zokogás. Valahol azt hitte a férfi örülni fog neki, hogy még mindig rá vár. Az egója elvakította a racionalitást. Magát sajnálta. Bántották a férfi szavai, bántották a tőrök, amik a férfi szájából az ő szívébe szálltak. Bántotta, hogy nem mondta el a férfinak. A férje elhagyta egy másik nő miatt.  Hogy ennyi év után még mindig szereti. És hogy tényleg sajnálja nagyon a múltat.
  Hajnalban újra bement a férfihez. Az aludt. Egyedül volt a kórteremben, ahol nem égett a villany. Magukra zárta az ajtót. A férfi életfunkcióit szemmel tartó műszereket néma üzemmódra kapcsolta át.
  Benyúlt a takaró alá. Először kézzel majd szájjal kényeztette a férfit. A heves szopásra a férfi felébredt. Nem szólt semmit. A nő ráült megmarkolta a péniszét és magába vezette. Szeretkeztek és körülöttük tombolt a májusi hajnalóra. A nő az ég felé sikította gyönyörét a férfi csendben élvezett.
  A nő a férfi beesett mellkasára borult, halkan piheget, szerelmesen simogatta a férfi testét, csókokkal halmozta el az ajkait. Aztán felöltözött. A férfi csak feküdt tovább betegségtől megrokkant testében. A nő kielégítette orálisan. Aztán halkan, ahogy jött kiosont a szobából, és a kórházból.
  A férfi feküdt a csendben. A felzaklatott tér lassan lenyugodott körülötte. Monoton mozdulatokkal kiszedte magából a testét működtető gépek csöveit. Nem volt semmi szép a halálában. A test vadul dobálta magát próbált megmenekülni a haláltól, próbálta újra indítani a motort, de az egyre lassult egyre lassult majd egy utolsó lassú dobbanás után megállt. Végleg. A halál zaját a falak fehérsége szívta magába lassan.
  Mikor a test végleg lecsillapodott a férfi meghalt. Fáradt szemeiben a fény magába fordult és szétpukkant, mint egy csillag. A májusi hajnalórában a szeméből kiszökkenő szikrák szétfutottak a hajnal kékjében. Elérte a végtelen csücskét és a párna lángra kapott. 

~~~vissza~~~