Őszi szonett
Hallom kristályszemeid énekét:
,,Kedvesem, bennem mi különöst látsz?”
- Légy mindig ilyen végzetesen szép
S választ tőlem kérdésedre ne várj
Rejtsd el előlem vad szenvedélyed
Őrült ölelésed nem szomjazom
Karjaid között hadd pihenjek meg
S gyengéd csókod ízét ajkamon
Hadd érezzem még egyszer e létben
A Szerelem les ránk a sötétben
S küldi az őrületet, bűnt iszonyt…
Rád nézek, s érzem a lanyhuló kéjt
Vajh nem a haldokló, őszi napfény
Süt már megfakult, sápadt arcodon?
A macskák
Rideg tudósok és buja kéjlények
Lényegükben e kettő egybefolyik
Míg a gyönyört s a nagy tudást keresik
Őrzőiként az alvilág tüzének.
Átutaznak csak a létezéseken
A sötét éjszaka borzalmaiban
S a síri tájon túl, hol csak hamu van
Járva nem riasztja őket semmi sem.
S mikor e fenséges szfinxek alszanak
Akkor is zakatolnak a torz agyak:
Minden végtelen álmuk egy új világ.
Szemükben ezüst, arany, gyémánt agát
Szikrák gyúlnak, s lángoló, vad színörvény
Pulzáló mélyén villan a mindenség!
Baglyok
Tiszafákon ülő sötét árnyak
Mint furcsa, torz testű istenségek
Szemlélik gőggel e földi létet
Szemük kavarog vörös lángárban.
Csak néma kőbálványokként állnak
Míg végleg sírjába nem száll a nap
S az utolsó fénysugár elapad
Útjuknak csak éjszakában vágnak.
A legnagyobb bölcseket tanítják
Csak ők ismerik e világ titkát
Halkan, baljósan figyelmeztetve:
Mind, ki kósza árnyképeket kerget
Csak önnön magának ás sírvermet
S boldog e földi létben sosem lesz!
A pipa
Híres költő pipája vagyok én
Sötét ébenből faragva nyelem
Egy kongó szekreterfiók helyem
Gazdámnak olykor megváltó remény.
Ha kínozza melankóliája
Füstöm gyárkéményként eregetem
Vagy mint favágóház a rengeteg
Melyén, mely lakóját hazavárja.
Fel én vidítom bágyadt, bús lelkét
Hamumból egy mély slukkot ha beszív
Új erővel ver mellében a szív.
Dohányom agyának gyakran elkél
Felhőm mámorában vad hévvel ír
S titkokkal telik meg a szűz papír.
Spleen (I)
A városra januári hó szakad
Temetővé téve az élet otthonát
Mint mindent összeroppantó akarat
A halál ólomsúlyú ködje száll alá.
Rühes macskám vakaródzva fekszik le
Egy dohos, mocskos, hideg, sötét sarokba
Hópehely hull odakint az ereszre
S megszólal egy elkárhozott költő hangja.
Harang hangja kong, éjfélt üt az óra
Egymás után sír fel száz ferde szólam
Míg egy foszladozó pakli kártya mélyén
Mit szegény kövér nagynéném hagyott rám
Szép pikk dáma s a jóképű kőr király
Vallja meg egymásnak rég titkolt szerelmét.
Spleen (III)
Nem vagyok más, mint egy holt ország királya
Ifjú-öregen egész létem hiába
Szórakoztathat ezer s egy komédiás
Életem kárhozat, átkos, vak látomás
Semmi sem rendít s nem mosolyogtat már meg
Hiába halál s vér, csak múlnak a percek
Hiába játszik nekem a legjobb bolond
S lesz arany tróntermem álom-cirkuszporond
Selyemágyam sem más, mint egy kongó kripta
Nem vonz keleti szépségek ezer titka
Nem gyönyörködteti szemem száz antik kincs
Mi megváltoztat, e világon semmi sincs
Aranyat alkimistám hiába csinál
Űr-létezésem akkor is kínzó hiány
Ha vérrel telt kádba merülnék is alá
Vér sem mosná ki ereimből a halált
Hulla vagyok, mit belülről pusztít féreg
Vénámban vér helyett a Styx zöld örvénye.
Spleen (IV.)
Vállamon ólomsúlyként az égbolt
Lelkem roskadozik súlya alatt
Körülöttem az egész lét félholt
S mindenből csak a sötét éj maradt…
A föld csupán rideg acélketrec
S benne fogságba ejtett denevér
A törékeny és csalóka remény
S homokként peregnek le a percek
Az eső hull, megállíthatatlan
Cseppjei mind rideg börtönrácsok
Én csak vergődöm egy pókhálóban
S elmém kiürülésére várok
Vadul kongnak a lélekharangok
Ferde, őrült dallamokat ontva
Megremegtetve a templomtornyot
Mintha száz kárhozott lélek sírna
A távolban bősz dobok peregnek
Szívemben peng a méla gitárszó
A Reménynek félszeg búcsút intek
S a Vég tűz koponyámra gyászzászlót
Megszállottság
Megijesztesz, erdő, mint katedrálisok
Belőled csak torz, bús orgonaszó árad
Fáid között sírkertek s bősz vadállatok
Szavamra mindig „De profundis” a válasz.
Gyűlöllek, Óceán! Hangod lelkemben zeng
Mindenütt hallom őrült nevetésedet
Háborgó elmémben soha nem lesz már csend?
Agyamban forgatod tajtékos késedet!
Ó, csak téged vágylak, mélysötét éjszaka
A csillagok szemet maró fénye nélkül
Téged kérlek, szolgálj végső menedékül!
Az éjben nem ér utol e nappal szava
S mit a játszi fényben hajszoltam szüntelen
Talán a halott homályban meglelhetem.
A szenvedés alkímiája
Némelyeknek szép vagy, ó, Természet
Másoknak csupán vak kínszenvedés
Halálvárás, nyögés, semmi egyéb
S több biz nekem sem jutott e létben.
Misztikus Hermész, ó, segíts nekem
Komikus, balga alkimistádnak
Ki aranyat már sosem csinálhat
Ne csak fájdalom legyen életem!
Kezem nyomán ón lesz az aranyból
Szavamra pokollá lesz a mennybolt
Őrjít s gyilkol puszta érintésem.
Én, két lábon járó, aszott csontváz
Vonszolom magam után a rontást
S nem fogad be még a fagyos sír sem!
Pogány imája
Forró tébolyláng szívem legmélyén
Soha ne múlj, soha aludj ki!
Voluptas, ki elbódítod elmém
Ó, Diva! Supplicem exaudi!
Kéjmámorok bűnös istennője
Vesd rám jádeszemeid sugárát
Szállj alá e világba csak egyszer
S tudd, híved csak érted él és imád!
Légy mellettem a trónon királynő
Lelkünk a lét minden falán áttör
S ketten meggyilkolhatjuk a halált!
Hadd ízleljem meg bódító borod
Minek forrása a véres pokol
Vágy fantoma, csak miénk e világ!
A lázadó
Feje felett sasként angyal lebeg
s rángatja a bűnös ember haját
,,Ember, jól tudod, hogy mi a helyes
eszerint élj, kövesd az Úr szavát!
Parancsa, hogy szeress önzetlenül
bolondot, koldust, vakot, öreget
előle sötétbe ne menekülj
szeresd Őt, ahogyan Ő is szeret!
Ő maga az igazi szeretet
nélküle a pokolban a helyed
hogy melyik útra lépsz, gondold meg jól!"
A kárhozott lélek csak mosolyog
válasza mindig gúnyos és konok:
,,Hisz otthonom rég nekem a pokol!"
Az óra
Az Óra, e baljóslatú, őrült isten
,,Emlékezz!” – mutatói e gyászszót kongják
Hangjuk nyomán kihuny a remény a szívben
S a lelket félelem jégtűi járják át.
Az öröm az enyészetbe tovalebben
Az átkos, kósza szél százfelé hordja szét
Míg a mutató pörög rendíthetetlen
Intve, mily mulandó s rövid a földi lét
Három-ezer hatszázszor minden órában
Sóhajtnak fel e fürge tőrök: ,,Emlékezz!”
Lassanként porlad el minden s vész homályba
Csak úgy, miként kurta földi létezésed.
Remember! Emlékezz! Souvien! Esto memor!
(a vastorok zengedezi minden nyelven)
Ne hagyd hát, hogy hiába peregjen a kor
Élvezd léted minden apró másodpercben!
Emlékezz, a zordon Idő mily kapzsi úr
Számára életed pusztán olcsó játék
Kérlelheted, színpadod függönye lehull
Az éj leszáll, s hiába kiáltod: ,,várj még!”
Végül az Óra füledbe azt suttogja:
,,Itt az idő, hogy bűneid végre megbánd!”
Majd kaján mosollyal rád kiált kacagva:
,,Gyáva féreg, neked már késő, pusztulj hát!”
A Nap
A legkülső külváros fád peremén
A zsalugáterek titkot rejtenek
Ám a napfény még mögéjük is elér
Bevilágít várost, szántóföldeket
Én költői harcom egyedül vívom
Kard helyett fegyverül csak tollam hívom
Ellenfeleim pusztán a szó és rím
Ám mint az alkotás, még sincs több ily kín
De a Nap, világunk erős, büszke atyja
Földünket felébreszti, bevilágítja
Sugarával verseket ír fel az égre
Fényt hozván e ködös, üszkös, fásult létbe
Reményt kap tőle a koldus, a nyomorék
Az ifjú lányoknak boldogságot ígér
Új életre kelti az oszló holttestet
Megfutamítja a sötét, átkos estet
S mikor költőként ellátogat a városba
A szférák poézisát is magával hozza
Majd körbejár isteni keggyel, miként király
Meglátogatván aranypalotát, ispotályt
A vak emberek
Nézd csak, lelkem, mennyire ijesztőek
Bábként tántorognak csak az utcán
Járva az örök éj birodalmát
Halandó ember nem értheti őket.
Szemeik szikrátlan, üres gyémántok
Szurok-ürességbe révedően
Kárhozott lelkekként tévelyednek
Sosem néznek le a földre, mily átok!
Így járják a fekete világot
Melynek lakója csak a mély, örök csend
És amíg rajtuk nevet a város
Én is csak tántorgok a végtelenben
Nagy titkok után tapogatózva
Náluk milliószorta vakabban.
Elítélt könyv felirata
Olvasó, ki nem láttad még
E vad könyvtől szabadulj meg
Mert benne csak őrült tűz ég
És nem holmi pásztorének
Dobd el és ne olvasd soha
A Sátán retorikája…
Őrült beszéd minden szava
Ne szomjazz e korcs tudásra!
Ám ha titkok után kutatsz
S még a kárhozattól sem félsz
Válaszd csak e sötét utat
Mert megnyílik egy más, új lét
S véreddé válnak e sorok…
Vagy ha nem, hát légy átkozott!
Vérkút
Vérem néhanap forrásként kifakad
Testem mély kúttá lesz, mely sosem apad
Láthatatlan seb nyílik szívem fölött
A vérfolyam tébolyultan hömpölyög.
Vérbe fullad a város és a terek
A magasabb járdák apró szigetek
Karmazsinruhát ölt fel a természet
Míg vörös vérörvénybe vész a lélek.
Borra vágyom, mi kínom enyhítheti
Borgőzben száll alá a mámoros éj
Bortenger mélyén az újjászületés!
Kutattam szerelmet is, mi tán segít
Ám hiába, örökké folyik a vér
Száz romlott szajha csak véremen él!
A szerelmesek halála
Lesz bódító illatokkal telt ágyunk
selyempárnáink, mint sírok, oly mélyek
Ezer világ hervadását kell lássuk
Ám várnak ránk kékebb egek, új létek.
Szívünkben egyszer legutoljára még
Hatalmas, vad, vörös szikra izzik fel
Lelkünk lángban egymásba forrva elég
Kristályszemünk egyesül a vad tűzzel.
Egy rejtélyes, kék-rózsaszín éjjelen
Elnyel minket mélysötét végtelen
Életünk mulandóságát siratva…
Ám az ajtót kitárja majd egy angyal
Kéjpalota vár kirakva arannyal
Egy világban, hol minden halhatatlan!
A művészek halála
Hányszor csengnek még fejemen a csengők
És leszek még szánalmas udvari bolond
Akit kinevet a nagy Idő, a korok
S nem jut sehová, mert ember, esendő?
Szépen kitáncolunk a lét színpadáról
Mi, színes jelmezbe bújt komédiások
Bizony, mi sem vagyunk különbek, mint mások
Nézők leszünk csak, s nekünk az ördög táncol.
Halhatatlanság, hírnév, mind hiú remény
Gödör terem csupán nekünk e földtekén
Bizony, jobban a szobrász és festő se jár.
Ám az alkotás átka itt ül rajtunk
Míg megfáradt szemünk végleg le nem hunyjuk
És talán éppen megváltásunk a halál...
VÉGE!